Egyre nagyobb legendák és aktív sportolók állnak nyilvánosság elé azzal, hogy mentális problémákkal küzdenek, de ezek még mindig stigmatizálva vannak az elit sport világában. Simon Réka sportpszichológust kérdeztük a témában.
Nagy visszhangja volt annak az interjúnak, amely a 21. század egyik legnagyobb labdarúgó-legendájával, Thierry Henryval készült és jelent meg január elején. A Diary of a CEO csatorna műsorvezetőjével folytatott beszélgetése során a visszavonult francia csatár eddig soha nem hallott történeteket árult el gyermekkoráról, édesapjával való viszonyáról, depressziójáról, amelyben pályafutása alatt szenvedett, illetve arról, hogyan realizálta, hogy meg kell oldania mentális problémáit.
Vallomása azért is lett kiemelt hír a sportvilágban, mert a legszigorúbb értelemben vett elithez tartozó focista ritkán számol be arról, milyen megpróbáltatásokkal járhat a sportolói karrier azoknak, akik mentális problémákkal küzdenek. Az utóbbi években ez az egyébként alulreprezentált téma egyre relevánsabbá válik, elég, ha Dele Alli tavaly júliusi interjújára gondolunk. De más sportágakban is nagyobb jelentőséget tulajdonítanak neki: a Milák Kristóf körüli hercehurca vagy Simone Biles olimpiai visszalépése csak kettő azon esetek közül, amelyek felhívták a figyelmet a problémára.
Hogyan hat a sportolók későbbi karrierjére a gyermekkori neveltetés? Milyen gyakori a depresszió az élsportolók körében? Hogyan lehet egy ideálisabb környezetet teremteni számukra? Ezekről és sok minden másról kérdeztük Simon Réka sportpszichológust.
Így neveld a sportolódat
Ahogy talán magától értetődő, és Henry interjújában is óriási hangsúlyt kap, a sportolók – és az emberek – felnőttéletét alapjaiban határozza meg a gyermekkoruk és a neveltetésük. Az, hogy ez a tényező milyen hatással van későbbi mentális egészségükre, sok mindentől függhet Simon szerint, köztük a szülő-gyerek kapcsolattól, a gyermek rezilienciájától (ellenállóképességétől), motivációjától, önfegyelmétől vagy támogató rendszerétől.
„Hogy egy példát mondjak, fontos a szülő-gyermek kapcsolatban a szeretet kérdése. Ha ugyanis a gyermek megítélése szerint ez a teljesítmény függvénye, az később teljesítménykényszert okozhat, hiszen azt tanulta meg, hogy akkor szeretik, ha jól teljesít. Ha azonban az elvárások mellett megélhette azt is, hogy a szülei önmagáért szeretik, kisebb nyomást élhet meg, hiszen nem a teljesítményétől függ a (szülői) szeretet“ – fogalmazott a sportpszichológus.
Sportolókhoz és szurkolókhoz is szóló kollekciót mutatott be a Dorko
2024.4.12 11:40
A szüleink által szocializálódunk, tőlük tanuljuk meg, hogyan csináljuk a legalapvetőbb dolgokat, mint a beszéd, az evés, a viselkedés adott helyzetekben. Simon úgy fogalmaz, hogy ennél fogva a szülői fegyelmezés alakítja a gyermek önfegyelmezését, saját elvárásainak és lelkiismeretének hangját. „Ez a hang, mely kezdetben a szülőké, megmondja, hogy mi a jó és mi a rossz, mi az érték és mi büntetendő, mi az elég jó és mi az elvárás. Ha a szülők túl erős elvárásokat támasztanak, a gyermek ezt tanulhatja meg, így ő is magas elvárásokat fog támasztani önmagával szemben. Ez magas teljesítményre és kemény munkára, komoly célok állítására és nagy önfegyelemre ösztönözheti, aminek egy sikeres sportkarrier is a kimenetele lehet“.
Ugyanakkor fontos látni ennek a hátrányait is: ott a veszély, hogy saját maga számára sosem lesz elég jó, amit csinál. A külső visszajelzések ellenére sem lesz elégedett, ez pedig alacsony önbizalmat, perfekcionizmust és szorongást eredményezhet. Mindez persze más tényezőktől is függ, például, hogy mekkora támogató rendszere van, mennyire egzisztenciális kérdés számára a sport, illetve, hogy van-e más alternatívája mellette.
Szoboszlai Dominik a Fodball csatornának adott elhíresült interjújában beszélt arról, hogy édesapja, aki a legmeghatározóbb ember volt a sportolói fejlődésében is, szinte sosem dicsérte meg. Ő ott úgy fogalmaz, hogy a dicséretmegvonás, a szigor, amelyben apja részesítette, nála működött, de szerinte senki másnál nem működött volna. Pszichológiai értelemben nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy minden egyénfüggő. Szoboszlai Dominiknál – a teljesítménye szempontjából biztosan – bevált a „módszer“, de ahogy ő is utal rá, úgy Simon Réka is arról beszél, hogy ez sokféle kimenetelhez vezethet.
700 millió dollárt keres Ótani Sóhei, a világ legjobban fizetett sportolója – De ki ő, és miért ér ennyit a baseball?
2024.4.10 19:18
Fentebb is szóba jött, hogy a szüleinktől tanuljuk meg a viselkedési formákat, így például azt is, hogyan ismerjük el saját teljesítményünket. Benne van a pakliban, hogy ha nem ismernek el valakit, soha nem kap dicséretet, akkor nem tanul meg elégedettnek lenni magával, így később sem lesz soha elég jó önmagának. Ez alacsony önértékelést, az inkompetencia érzését, teljesítményszorongást, depressziót vagy számos más mentális problémát okozhat, akár a sportágtól, az edzőktől, társaktól és megannyi körülménytől függően.
„Bizonyos mértékű fegyelem és szigor mindenképp kell egy sportoló nevelésében, hiszen neki magának is erős önfegyelemmel kell rendelkeznie. A motiváció időnként elszáll, az önfegyelem marad a helyében, a motivációt pedig ki kell érdemelni. Ennek is megvan viszont a megfelelő mikéntje és mértéke, a dicséretmegvonás okozhat nem kívánt mellékhatásokat“
– mondja Simon.
Ahogy a pszichológus fogalmaz, „nincs aranykalapács“ arra, hogyan neveljünk versenysportolót. Emberként mind mások vagyunk, különböző adottságokkal, körülményekkel és eltérő rezilienciaképességgel, más belső értékekkel és ideálokkal. „A nevelést mindenképp az egyénre érdemes szabni, a sportoló személyiségéhez és igényeihez alkalmazkodva. Valakit az motivál, ha pozitívan megerősítik, valakit pedig pont az, ha azt mondják neki, hogy nem fog menni, felhergelheti magát ezen annyira, hogy csak azért is megcsinálja. A kedvesebb nevelési módszerbe azonban jó dicséretet, elfogadást, szeretetet is fűzni a szigor és fegyelem mellé.“
Depresszió a versenysportban
Azzal kapcsolatban, hogy a depresszió milyen arányban van jelen a versenysportban, rengeteg kutatás készült, illetve a meglévő kutatások eredményeit összefoglaló metaanalíziseket is csináltak már. Az általános vélekedés affelé mutat, hogy a versenysport sok tényezője megnövelheti az esélyét a depresszió kialakulásának. Ilyen például a teljesítménynyomás, a szigorú elvárások, de hatással lehet rá az a lelki megterhelés, amivel az edzések járnak, nem beszélve az esetleges túledzésről vagy sérülésekről.
Rengeteg minden befolyásolja a kutatásokat, és sokszínűek a tekintetben, hogy a depresszió előfordulása gyakoribb-e versenysportolók között. A kutatásokat összefoglaló elemzések azt mutatják, hogy nincs jelentős eltérés a depresszió arányát tekintve a sportolók és az átlag populáció között. De persze, így is rengeteg szempontot figyelembe kell venni: találtak különbséget egyéni és csapatsportolók között (lásd lentebb), vagy például esztétikai sportágakkal (ritmikus gimnasztika, torna, műkorcsolya, stb.) foglalkozók körében a testképzavarok gyakorisága indukálhatja a depresszió magasabb előfordulását is.
Nem lusta vagy, csak elfáradtál: a kiégés árulkodó jelei és 6 lépés, amivel kezelheted őket
2024.3.25 16:41
„A depresszió kialakulását nagyban befolyásolja az egyéni megküzdések módja, a személy rezilienciája és pszichológiai ellenálló képessége, hiszen a nehézségeket szubjektíve jobban élik meg azok, akiknél ez utóbbiak erősebbek, márpedig egyes kutatások szerint a sportolók esetében ezek a tényezők erősebbek. Nehéz megmondani tehát, milyen arányban van jelen a depresszió a versenysportolók körében, a fent említett tényezők mellett az is nehezíti a becslést, hogy a legtöbb esetben nincs diagnózis, így a fenti becslésekre lehet hagyatkozni“ – fogalmazott Simon.
„Bizonyos mértékű kényszeresség (akár teljesítménykényszer), „elvetemültség”, netán belső agresszió, ami a sportba fektetett energiában, teljesítményben tud adott esetben szublimálódni, kifejezetten jó, sőt már-már kell ahhoz, hogy valaki ekkora szenvedéllyel és önfegyelemmel legyen képes napról napra edzeni és küzdeni a céljaiért“
– mondja a sportpszichológus, aki mindemellett egyértelműsíti: hosszú távon semmilyen mentális probléma nincs jó hatással a teljesítményre sem. A fent felsorolt tünetek szubklinikai szinten lehetnek jelen, tehát nem akkora mértékben, hogy gátolják az egyént a funkcionalitásában.
Simon Réka szerint ha kiég egy sportoló, depressziós lesz vagy más mentális problémája jelenik meg, akkor plusz energiát követel tőle egyrészt, hogy ugyanúgy teljesítsen, mint azelőtt, másrészt megnehezíti a mindennapjait, hiszen nehezített pályán kell egyengetnie a karrierjét. Igaz, hogy az akut stressz növelheti a teljesítményt, mert serkenti a szimpatikus idegrendszer működését és gyorsabbakká teszi az embert. „Azonban, ha nincs kezelve és hosszú távon áll fenn, és krónikussá válik, az túledzést, legyengült immunrendszert, szorongást, kiégést okozhat. Ezek és még sok más faktor vezethet depresszióhoz, ami, ha tartósan jelen van, nem hat jól a teljesítményre“ – fogalmazott.
Egyedül nem megy, csapatban könnyebb?
A pszichológustól azt is megkérdeztük, van-e lényegi különbség a mentális egészség megőrzése szempontjából aközött, ha egy sportoló csapat- vagy egyéni sportágban vitézkedik, de általános érvényű igazságokat egyelőre nem lehet megfogalmazni a témában a kutatások alacsony száma miatt. Ugyanakkor vannak olyan kutatások, amelyek eredménye szerint az egyéni sportokban gyakoribb a depresszió előfordulása, mint a csapatsportokéban.
„Ez lehet amiatt például, hogy a csapat mint támogató rendszer megtartja az egyéneket, nincsenek annyira egyedül az érzéseikkel és problémáikkal, mint az egyéni sportolók. Nem beszélve arról, hogy talán gyakrabban választanak egyéni sportágat azok, akik inkább befelé forduló típusok, s a depresszióra is hajlamosabbak. A csapatnak viszont jónak kell lennie. Ha valaki nem érzi jól magát a csapatában, akkor meg pont, hogy ez okozhat rossz érzéseket vagy depressziót. Az sem mindegy, hogy milyen sportágról beszélünk, hiszen különböznek kihívás tekintetében is“ – fogalmazott Simon.
Az öregedés pszichológiája
Az életünk részben attól értékes, hogy egyszer megöregszünk és meghalunk, ugyanakkor természetes, hogy ez a tény minden egyes ember életének nagy kihívása, amelyen rengeteg megközelítés, filozófia és elmélet segít át (vagy épp hátráltat) minket. Így van ez sportolókkal és nem sportolókkal is, de tény, hogy előbbiek esetében több szempontból is kardinális kérdés az öregedés.
„Egyrészt a hivatásos sportolóknak az egzisztenciája is függ a teljesítményüktől, így a testük fiatalságától, egészségétől. Másrészt a humanista elméletalkotók szerint az emberi élet szükségletpiramisának tetején az önkiteljesedés áll. Az önkiteljesedés a potenciálunk és lehetőségeink beteljesítését, céljaink elérését jelenti. Egyénenként ez változó, valaki a karrierjében, valaki családalapításban, művészetekben, valaki pedig a sportban vagy a testi képességeinek legmagasabb szintekig való fejlesztésében teljesedik ki“
– mondja Simon Réka, aki kiemeli, hogy a sportolók aktív pályafutásuk végével az átlagosnál komplexebb egzisztenciális kérdéssel néznek szembe. Egy új helyzethez kell alkalmazkodjanak, és változtatniuk kell azon, hogy mi az önkiteljesedésük célja. Mindez akár új lehetőségeket is nyithat, hiszen az addigi megszorítások fellazulnak, nem lesznek elvárások olyan dolgok, mint a szigorú diéta, napirend és a kemény edzések. Az ember több időt tud fordíthat magára, a kapcsolataira, illetve más dolgokra. „Ami mindenképp segít, az a megtartó, támogató környezet, ami adott esetben segíthet új mederbe terelni az életet“. Az is gyakori, hogy egy elit sportoló a szakmán belül helyezkedik el, akár edzőként vagy segítő szakemberként, így nem kell elszakadnia attól, amit szeret, és kamatoztatni tudja aktív pályafutása során szerzett tapasztalatait.
Amennyiben egy versenysportoló aktív karrierjét súlyos mentális problémák kísérték, akkor többféle kimenetele lehet a pályafutás befejezésének is. „Az egzisztenciális krízistől romolhat a helyzet, ugyanakkor a fent említett szigorú keretek fellazulása lehet, hogy pont enyhíti a tüneteket, segít a gyógyulásban. Nem egyszer fordul elő, hogy egy sportoló mentális problémák miatt vonul vissza a karrierjétől“ – mondja Simon.
„A karrier, egy korábbi életcél vége mindenképp nagy változás egy ember életében. Emberként arra születtünk, hogy meghaljunk, mégis életösztön dübörög bennünk, mindenáron életben akarunk maradni. Ennek egy módja például az, hogy valami maradandót alkossunk, mint egy sportpályafutás, egy megírt könyv, egy család, akármi, ami a mi halálunk után is fennmarad. Életünk során azonban több célunk is lehet, így a karrierjét elhagyni kényszerülő sportoló is megtalálhatja az új lehetőségeit és az új irányt“.
Hogyan lehet egy emberségesebb környezetet teremteni a sportolók számára?
Az tehát egyértelmű, hogy a mentális egészség kardinális kérdés a versenysportban, ahogy az is, hogy a neki tulajdonított jelentőség sok területen messze nem arányos ezzel sem a szakmában, sem a nyilvánosságban. De hogyan lehet ezen változtatni egy fiatal sportpszichológus szerint?
„Ami segíthetne a közvélemény alakításán, ha a sportolókat jobban embernek tudnánk látni. Hajlamosak vagyunk olykor lenyűgöző, emberfeletti teljesítményükkel azonosítani őket, emiatt könnyen elfelejtjük, hogy ők is emberek, emberi érzésekkel, problémákkal, mentális nehézségekkel, szociális élettel és párkapcsolati problémákkal. Ha ezt tudatosítjuk, talán a közvélemény sem stigmatizálná a mentális problémákat a sportolók körében“
– fogalmaz Simon Réka.
„A cél szentesíti az eszközt“ – ezt üzeni a versenysport az egyénnek, akinek a környezete folyamatosan a teljesítmény növekedését tartja szem előtt. Minél magasabb a teljesítmény, minél gyorsabban fut a futó, minél látványosabban bírja az ütközést a focista, minél kidolgozottabb az úszó teste, annál többen nézik, szeretik, szponzorálják, ez pedig gazdasági érdek, szemben azzal, hogy az adott sportoló jól érezze magát a bőrében.
Alapvetően a mentális egészség témája egyre népszerűbb, így úgy vélem, jó irányba fog tartani a folyamat, hiszen egyre szélesebb kör edukálódik a kérdésben: egyre inkább fontosabb a mentális egészség és a szubjektív jóllét a hosszú távú jobb teljesítmény érdekében.
A pszichológus szerint mindig érdemes úgy empatizálni, hogy a másik ember helyébe képzeljük magunkat, jelen esetben egy sportolóéba. „Elképzeljük, hogyan éreznénk magunkat az őt érő kihívások, edzések, teljesítménynyomás, elvárások vagy kritikák körében, és máris könnyebb lesz elképzelni, hogy vajon ők hogyan érezhetik magukat, hiszen mind emberből vagyunk“.
