Turai Barnabás, a Síkidegvagyok brand alapítója és az ebből kinövő podcast egyik házigazdája saját cikksorozatot indított a Refresher Magyarország oldalán, melyben magáról és generációjának mindennapjairól mesél. Most éppen a képernyőfüggőségéről.
Nemrég olvastam egy cikket... Most mit röhögsz?! Jó oké, TikTok-on láttam. Nincs ennél megszégyenítőbb leleplezés. Azok a gondolatok, amiket most a social media függőségről és a mindless scrollingról fogok írni, természetesen szintén TikTokról származnak. Szerintem nagyon tanulságos az a disszonancia, hogy TikTok-on nézünk videókat arról, hogy hogyan internet-detoxáljunk, négy másodperc után görgetünk tovább azokról a videókról, amik a figyelemküszöb csökkenéséről szólnak, és órákat fecsérelünk el azzal, hogy „how not to procrastinate”-videókat (Hogyan ne halogassunk? - a szerk.) nézünk. Volt olyan időszak, hogy edzés motivátorokkal volt tele a foryou-m, és érdekes módon akkor jártam a legkevesebbet edzeni. De vicces az is, hogy a CoreCore mozgalom, a Z-generáció antikapitalista, technológiaellenes, apokaliptikus hangulatú TikTok-művészete éppen TikTok-on tombol a leginkább. „Ne telefonozz annyit” – rikácsolják telefonos influenszerek telefonnal felvéve, telefonon publikálva, a telefonunk képernyőjén.
Virtuális élettér
Akut tüneteit fedezem fel magamban a képernyőfüggőségnek. Hosszú évek óta nem tudatos döntés az, hogy előveszem a telefonom, hanem természetes, berögzült cselekvés. Ahogy előző cikkemben írtam, gyerekkoromban egész estés vitáim voltak szüleimmel arról, hogy mit csinálok a számítógépen. Nem tudtam megmondani. Ahogyan azt se tudtam volna megmondani, hogy mit csinálok Bettivel és Rolanddal, két gyerekkori barátommal az utcából a kistarcsai Penny market parkolójában. Természetes életteremmé vált az internet, ahol minden megvan, ami egy szubkultúrához szükséges.
Az élettérben pedig komfortos a mozgás, magától értetődő, az ember nem kérdőjelezi meg, hogy mit, meddig és miért csinál ebben a térben. Berögzült mozdulatokkal lépek be a virtuális térbe, és ezzel egyébként nincs is nagy gond. De észre kellett vennem, hogy kilépni már nem jön olyan könnyű. Túl sok idő megy el a képernyő előtt, ami más élettani problémákat indukál. Nehéz koncentrálni olvasás közben, klinikai szintre csökken a figyelemküszöb, nehéz jelen lenni valós helyzetekben. Ciki, meg kellemetlen erről mesélni, beismerni ezt a függőséget, hiszen azt akarom magamról sugallni, hogy én ennél sokkal jobb vagyok. De hát mit csináljak, kénytelen vagyok őszintének lenni. Az internet egy generációs élettér, amit nem kiiktatni kell, csupán tudatosan használni.
Ups and downs
Én az a típusú ember vagyok, akinek kétféle állapota van. Vagy ezerrel pörög, 200%-on csinál egyszerre hét dolgot, vagy lerobban és teljesen kikapcsol. Tudom, hogy ez nem annyira szexi, mint azok a stabil, kiegyensúlyozott harmincas férfiak, akik turmixot reggeliznek, jógáznak, meg drága, matt feketére bútorozott lakásokban laknak. Járatják a HVG-t, tudják mi a különbség a bourbon és a scotch között, kilenctől ötig dolgoznak valami irodában, mint minden rendes ember, esténként meg motivációs könyveket olvasnak. Úgy képzelem, hogy ezek a férfiak fejcsóválva, rosszallóan vallják, hogy azt se tudják mi az a TikTok.
Én nem ilyen vagyok. Ezerfelé van a fejem, ezer dolgot csinálok, közülük is az egyik fontos rutin a lerobbanás és a mindless scrolling, vagy borzalmas fordításban, az esztelen görgetés.
Észrevettem, hogy egyszerűen szükségem van arra, hogy bizonyos időközönként, bizonyos időre teljesen kikapcsoljon az agyam. Éveken keresztül gyötört emiatt a bűntudat, mert elhittem, hogy ez lustaság. A lustasággal és a bűntudattal azonban nem lehet felvenni a harcot. A folyamatos kudarc élmény ugyanis újabb és újabb elbukást hoz magával. Hiába készítettem terveket, strigulákat, töltöttem le képernyőzáró applikációkat, újra és újra belekerültem a scrolling örvénybe, amiből a végén másnaposan, elgyötörve keltem föl, ostorozva magamat, hogy megint eltelt egy fél nap úgy, hogy nem voltam produktív.
Kékhalál
Egyszer olvastam egy cikket... láttam egy TikTok-videót, ami a szorongás az agyra gyakorolt hatásairól beszélt. Az ember alapvetően háromféle módon tud reagálni a veszélyre, vagy vélt veszélyére, esetünkben traumára, stresszre, szorongásra. Fight or flight – azaz küzdés vagy menekülés, illetve freeze, – azaz lefagyás. Minket a freeze metódus érdekel. A videó ugyanis rádöbbentett, hogy az agyam valami ilyesmi megküzdési mechanizmust alkalmaz a stresszre és a szorongásra. Lefagy, leblokkol.
Engem egészen felszabadít ez a gondolat, miközben persze mélyebb és súlyosabb problémákat sejtet. Rádöbbentett, hogy komolyabb feladatom van a szorongásaim leküzdésével, mint ha csak egy fegyelmezetlen tinédzser hülyeségeivel kéne megbirkóznom az elmémben. Az viszont biztos, amióta tudom, hogy nem egy eleve elrendelt lusta ember vagyok, sokkal könnyebb felvennem a harcot a képernyő ellen. Ha tisztába vagyok ugyanis azzal, hogy az agyamnak szüksége van bizonyos mennyiségű semmittevésre, kontrollált körülmények között meg is tudom neki adni. Így pedig tudom, mikor ér véget ez a retreat és fel tudok állni. A freeze állapot mögött megbújó mélyebb problémák megoldásán pedig dolgozom a pszichológusommal, meg kiírom magamból a Refresheren.
