Turai Barnabás, a Síkidegvagyok brand alapítója és az ebből kinövő podcast egyik házigazdája saját cikksorozatot indított a Refresher Magyarország oldalán, melyben magáról és generációjának mindennapjairól mesél. De vajon melyik generációról?
Önérzetes ember lévén eleget kell tennem az előző cikkemben felvázolt hiányosságaimnak, ezért egy hét késéssel születik meg ez az írás. Na de ezért nem csak én vagyok a hibás. Harmincadik születésnapom előtt egy hónappal járunk, és a világ tele van rossz hírekkel: Izraelben újabb háború dúl, meghalt Matthew Perry, valaki pedig jónak látta, ha az ikonikus Csalogány presszó üzlethelységét 0-24-es automatákkal tömi tele. A szolgáltató „extra olcsó prémium kávét”, snackeket, és higiéniás (sic) termékeket ígér éjjel nappal. Sok sikert kívánok ezt a csoda kis helyet megálmodó – képzeletem szerint – vérlázítóan újgazdag, gátlástalanul ízléstelen, kiskockás, mandzsettás ingű, pufimellényes, haját barbershopban vágató, Dior Savage szagú vállalkozónak.
Néha magamat is meglepem, hogy harmincévesen miért bírok egy hatvanéves ember idegállapotával, de azt hiszem, tényleg nemcsak bennem, hanem a világban is rohad valami. Egyébként ezt a cikket nem a kortalan neurózisról akartam írni, de témába vág, hiszen az előző írásból kimaradt egy fontos tényező, ami talán nem csak az én otthontalanságomat határozza meg.
Peremgeneráció és a vízerőmű karima kovácsolási technológiája
Meg vagyok győződve arról, hogy nem én találtam ki a „peremgeneráció” fogalmát, de amikor rákerestem, csupán egy cikket találtam az extra nagy vízerőmű lépcsős karima kovácsolási technológiájáról, ahol ez a fogalom a szegmens dörzsárazás szimulációs elemzése kapcsán merült fel. Én éppen nem a kovácsolási technológia szemszögéből vizsgálnám a témát, sokkal inkább a – manapság nagyon népszerű – generációs diskurzus kapcsán.
Mostanában a csapból is a Z generáció folyik. Pontosabban a Z generációról való beszélgetés, persze szigorúan Z generációsok nélkül.
A corporate-világ megértési szándéknak színlelt gazdasági opportunizmussal dörzsöli a kezét a lassan gazdaságilag potens fogyasztói réteggé váló Z-sek bevonzására.
Ugyan nem éltem máskor, de talán sose volt még ekkora vállalati rákészülés egy új generáció költőkorúvá válására. Divatos és szexi lett Z generációról beszélni, csücsörítő ajakkal, ráncolt szemöldökkel bólogatni és olyanokat mondani, hogy „hát igen, ők már képernyővel a kezükben születtek”, hogy „TikTok-generáció”, meg hogy „filtereken keresztül látják a világot”, és így tovább.
A Z generációs humor egy létező dolog, és meg is tudjuk fogalmazni, mitől specifikus
2024.4.13 10:19
Miközben szuper, hogy próbáljuk megérteni a – nálunk, az agglomerációban csak úgy mondják – fiatalokat, a megértési szándékból jellemvonásokat és/vagy piaci előnyöket kovácsolni igazán idegesítő dolog, és sokszor ugyanaz a rosszalló, féltékeny lenézés bújik meg mögötte, amikkel a mi szüleinket is vegzálták az öregek a 70-es években.
A Z-sek persze ugyanúgy hibásak a diskurzus kisiklatásában, hiszen kizárólag születési dátum alapján identifikálódni megint csak túlzás. Látjuk is ezeket a törésvonalakat, amikor generációk egymásnak esnek olyan kardinális ügyekben, mint például jó dolog-e oldalt elválasztani a hajat, lehet-e szűk farmert hordani, vagy legitim emoji-e a sírva nevetős smiley. Persze az is elképzelhető, hogy engem csak az bosszant, hogy úgy érzem, kimaradok mindkét oldal narratívájából. Pontosabban egyikbe se esek bele.
Valahol a kettő között
1993-ban születtem, tehát még a legempatikusabb kutatók szerint sem férek bele a Z generációba, miközben az ezredfordulósok között se érzem magam otthon. Én az a korosztály vagyok, akinek az első számítógépe még családi volt a nappaliban, de az a korosztály is vagyok, aki nyolcadikosan már volt annyira technológiailag agilis, hogy meggyőzze a szüleit egy saját laptop előnyeiről. Little did they know!...
Loud budgetinggel spórol a Z generáció, egyre többen mernek beszélni arról, mi nem fér bele a havi költekezésbe
2024.4.8 17:40
Digitális bennszülött a szakirodalom szerint nem vagyok, de sikerült annyira beilleszkednem, hogy tinédzser koromban akármennyire is erőszakoskodtak a szüleim, hogy áruljam el, mit csinálok az interneten, nem tudtam rá válaszolni, hiszen annyira természetesen léteztem a virtuális térben, ahogy egykor szüleim a gangon.
Ott voltam a Tumblr, a Vine, de egy keveset még az iWiW korszakában is. Megéltem a YouTube hőskorát, Zoellával, a Smoshsal, vagy NigaHigával együtt. De ujjaim gyorsan kitanulták az okostelefonhoz szükséges mikromozgásokat is, agyam pedig hamar megszokta a TikTok-indukálta három másodperces figyelemküszöböt. Az én korosztályomban azonban csak kétféleképpen lehetett használni az internetet. Vagy le kellett nézni, vagy nagyon-nagyon komolyan venni.
Én a mai napig a kettő között oszcillálok. Lenézem, alig posztolok, nyomokban bűntudatom van még attól is, hogy most erről írok, miközben írok róla, sőt, az internetből élek. Közben azonban akármennyit látom, és azt hiszem, értem az igazi bennszülöttek flegmaságát az interneten, memekultúráját, hanyagságra és egyébként az én gyerekkoromra alapozó vizualitását, egyszerűen nem tudom utánozni. Értem, de már nem érzem. De így érzek az ezredfordulósokkal kapcsolatban is. Hol exkuzálom magam, amiért aktívan használom a TikTokot, hol pedig kiborít a harminc pluszosokra jellemző digitális analfabetizmus. Értem, de még nem érzem.
Nem lusta vagy, csak elfáradtál: a kiégés árulkodó jelei és 6 lépés, amivel kezelheted őket
2024.3.25 16:41
Újabb kutakodás után jöttem rá, hogy valóban létezik peremgeneráció. Azt, ami én vagyok, úgy hívják, „zilleniál”. (A világból kikergetnek ezek a terminusok.) Ez egy a Z és az Y közötti mikrogeneráció, aki gyerekként ugyan, de már felfogta a 9/11-et, és a támadás utáni világban szocializálódott. Aki navigálja az internetet és az okostelefonokat, de még emlékszik a kétezres és a 2010-es évek digitális forradalmára. Magas szintű a digitális írástudása, ügyesen navigálja a munka világát, de munka után otthon az internetgeneráció betegségeivel küzd.
Peremgenerációsként gyakran érzem azt, hogy egyik csoporthoz sem tartozom. Értem és tájékozódom mindkét világban, de nem érzem magam otthon egyikben sem. Erre az otthontalanságra valószínűleg az sem ad feloldozást, ha nevet adunk neki. De így talán közössé válik az élmény, és könnyebb a túlélés.
