Lehet, hogy elvonóra nem kerülsz, AA-csoportba nem kell járnod, és talán bele se halsz, de a telefonfüggőségért is magas árat fizetsz.
Kedd délután van, éppen beadandót írok. Közben rendre rezeg a telefonom a laptopom mellett lefordítva, ám megegyeztem magammal, hogy szigorúan akkor nézhetek rá, ha befejeztem egy oldalt. Nehezen megy, de csak kibírom. Az utolsó karakterek leütése után kíváncsian vetem rá magam a mobilomra, hogy aztán jó fél órát alámerüljek a tenyérnyi képernyőnek. Este egy új könyvet olvasgatok. Nem köt le azonnal, a figyelmem észrevétlenül elvándorol. Eszembe jut, hogy hétvégén a barátnőmmel találkozok, becsukom a könyvet, és gyorsan megírom neki, hogy szerintem hova kellene beülnünk. Ha már ott vagyok, akkor görgetem egy kicsit a TikTokot is. Hétfő reggel 9-kor kissé félve pillantok a telefonomra, és jól tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Z generációsként az első olyan korosztályba tartozok a világtörténelemben, amelynek a legérzékenyebb tinédzseréveiben már léteztek okostelefonok és nagy erőkkel népszerűsödött a közösségi média. Voltaképpen az én évjáratom (a ‘98-as) még viszonylag jól megúszta a fiatalabbakhoz képest, a TikTok ugyanis felénk csak 2020 környékén lett igazán népszerű, a mesterséges intelligencia egy távoli galaxis vívmányának tűnt, és a gimiben még mobilnetünk sem volt annyi, hogy állandóan a telónkon lógjunk – legalábbis nekem biztosan nem.
Pontosan erről szól Jonathan Haidt amerikai szociálpszichológus könyve, a The Anxious Generation, szabadosan fordítva A szorongó generáció, ami egy születésnapi ajándékként került hozzám, hogy aztán jól elborzaszthasson. A könyv 2024-ben jelent meg az angolszász világban, magyar fordítást egyelőre nem találtam, ám nyelvtől függetlenül érdemes beszerezni, mert tényekre alapozva, strukturáltan, részletesen, ám kifejezetten olvasmányosan mondja el, hogy, hát igen, óriási bajban vagyunk. Bár valamelyest érezzük, hogy nem jó, hogy egy nap alatt több inger ér minket online, mint a múlt század emberét egész életében, a telefonfüggőség annyira új keletű, annyira normalizált, és még a következményei is kevéssé szembetűnőek (nem úgy, mint az alkoholnak vagy a drogoknak), hogy egyelőre szemet hunyunk felette. Pedig nem kéne.
@mikemancusi For those struggling with phone addiction (all of you), pls watch #phone#phoneaddict#addiction#mentalhealth#mentalhealthawareness#mentalhealthmatters♬ original sound - Mike Mancusi
Haidt könyvének egyik tanulsága, hogy hiába gondoljuk úgy, hogy a telefonfüggőség nem jár igazán kézzelfogható és detrimentális következményekkel, ez valójában tévedés. Noha a könyv elsősorban az angolszász országok kutatásaira és adataira alapszik, azért Európa ezen részén is nyugodtan vehetjük alapul, a digitalizáció épp annyira érintett minket is. Haidt tételesen leírja, hogy 2015 óta mérhetően és folyamatosan romlik a tinédzserek mentális állapota, nagyot ugrott az öngyilkosságok száma, gyakoribbak a betegségek, és egyre több tinédzser értékeli kietlennek, magányosnak és feleslegesnek az életét. Az életkedv és önértékelés pedig fordított arányosságban áll a különböző kütyükön eltöltött idővel – a lányok esetében ez jórészt a közösségi média, míg a fiúknál inkább a videójáték és a pornó.
Haidt nem az okoskütyüket teszi meg egy egész generáció szorongásának egyedüli felelősévé. Felismerte ugyanis, hogy a digitalizációval nagyjából egyidejűleg történt jelentős paradigmaváltás a szülők szokásaiban is. Mivel a kutatását főleg az angolszász világban végezte, így nehéz megítélni, hogy ez éppen mennyire jellemző Magyarországra, ám lévén, hogy a fejlett világ trendjei gyakran megegyeznek, jó alapként szolgálhat, ha másra nem, legalább elgondolkozni. Na, szóval Haidt nyakon csípte azt a nagyjából kilencvenes évekre tehető trendet, miszerint az akkori friss szülők elkezdtek hardcore módon aggódni a gyerekükért. A nálunk is ismert „helikopter-szülősködés”, vagyis a gyerek minden léptének figyelése egyre gyakoribb lett, sőt, kezdett elvárttá válni.
A probléma tehát kétrétű: a gen Z szülei elkezdtek eszeveszett bizalmatlanok lenni a környezetük felé és szorongani attól, hogy a gyerekük valamelyest az őrült (való) világ martalékává válik, így a végletekig korlátozták őket, ezzel elérve, hogy infantilizált, szorongó és talán kicsit életképtelen (bocsi) fiatalok váljanak belőlük. Ezzel egyidejűleg nagyobb könnyedséggel adtak telefont (PlayStation-t, laptopot, tabletet) a kezükbe, hogy az lekösse őket, nem számolva a digitális világ veszélyeivel. Mert ugye vannak szép számmal.
@thedailyshow “The Anxious Generation” author Jonathan Haidt explains how the move to a phone-based childhood has led to skyrocketing rates of anxiety and depression #DailyShow#JonathanHaidt#TheAnxiousGeneration#Author♬ original sound - The Daily Show
Nem kell ugyanis szigorúan vett felnőtt tartalom ahhoz, hogy egy tinédzser olyanokat lásson a neten, ami módszeresen megronthatja az önmagáról és a világról alkotott képét. A közösségi média (13 éves kortól egyébként teljesen legálisan használható) platformjain eltöltött órák csakúgy képesek elidegeníteni a valóságtól a tiniket, megrontani a kapcsolatukat másokkal és saját magukkal, vagy olyannyira függővé válni, hogy már semmi más nem számít. Az internet zaja szinte csírájában fojtja el, hogy a tinédzserek egészséges önképet, identitást és kapcsolatokat tudjanak kialakítani.
Haidt levezeti, hogy a fiatal fiúk és lányok felhasználói szokásai hogyan térnek el. Míg a lányok a közösségi médiát bújják, visszaigazolást és a kapcsolódás illúzióját kergetik, addig a fiúk szép számmal függenek rá a videójátékokra és a pornóra, vagy csúsznak bele különböző szélsőséges nézetek és összeesküvés-elméletek nyúlüregeibe. A politikai szélsőségek és a való életet egyáltalában nem akkurátusan imitáló pornó aztán egyre távolabb sodorják a két nemet egymástól, amivel oda is eljutottunk, hogy történelmi szakadék tátong a fiatal nők és férfiak között. Intimitásra való képesség, egészséges önkép, személyes kapcsolatok – a tízórás képernyőidő korában vészesen kopnak el egy jó élet megteremtéséhez alapvető szükségleteink.
Haidt pikáns réteget adott a kutatásához a techóriások (úgy, mint a Meta) feltérképezésével. Ezek nemcsak élősködnek a fiatalok kifejletlen frontális lebenyén, de pontosan erre is apellálnak. Haidthoz eljutottak olyan techcégek belsős stratégiái, amelyek kifejezetten a függőség megteremtésére építkeznének. Gyerekeknél. Haidt korábban a közösségi média atyaúristenével, magával Mark Zuckerberggel is beszélt, akit a platformok nevetségesen könnyen kijátszható korhatáros regisztrációjáról kérdezett. Amikor Haidt szembesítette azzal, hogy a 13-as korlimit nincs komolyan ellenőrizve a regisztrációnál, Zuckerberg azt mondta, hogy „dolgoznak az ügyön”, ám ez valószínűleg inkább üres duma – neki ugyanis érdekében áll, hogy minél több tini pörgesse a platformokat naphosszat.
@stevepsychology What do you think of Haidt’s ideas? #haidt#anxiousgeneration#psychology♬ original sound - Dr. Steve Rathje
Haidt megoldási javaslatokkal is előáll, ezek azonban főleg szülőknek (vagy idősebb testvéreknek) lehetnek igazán hasznosak. A szociálpszichológus következetes és szigorú szabályok mellett kampányol az internethasználatot illetően, és arra bátorítja a szülőket, hogy merjenek sokkal nagyobb szabadságot és felelősséget adni a gyerekeiknek a való életben. Ne felügyeljék minden lépésüket, adjanak nekik fontos feladatokat és bízzanak bennük, ezzel ugyanis felkészítik őket a való életre, a beavatkozás híján pedig megtanítják, hogyan kezeljenek váratlan helyzeteket, konfliktusokat, vagy hogyan kapcsolódjanak. Haidt amellett érvel, hogy a paradigmaváltáshoz kollektív cselekvésre van szükség, amiben a szülők szövetségesként tekintenek egymásra, és nem hívják ki azonnal a rendőrséget, ha „magára hagyott” 12 évessel találkoznak a boltban, hogy a szülőt azonnal terrorizálni kezdje a gyámhivatal – az angolszász világban ugyanis szép számmal akadnak hasonló példák.
A változtatás ugyanakkor megköveteli, hogy a techcégek, a kormányzatok és a társadalom is változtasson a szokásain, még akkor is, ha ez nem feltétlen jár kézzelfogható profittal, csupán azzal, hogy egy generációnyi gyerek mentális és érzelmi egészsége nincs eleve bukásra ítélve. Haidt leirata pedig öreg Z generációsként is tanulságos olvasmány, ami kíméletlenül szembesít azzal, milyen ára van annak, ha nem kezdünk el baromi tudatosan szembenézni a függőségünkkel, és jó eséllyel ad néhány lehetséges választ arra is, hogy miért érezzük magunkat oly gyakran oly nyomorúságosan.
