Gondolkodtál már azon, miért nincs olyan magyar divatmárka, ami önerőből képes nemzetközileg is elismert és sikeres lenni? Rendszerszintű válaszokat adunk a kérdésre.
Bonifert G. Rita kutató a Fordulat 30. számában – amelynek témája a kultúra és a kapitalizmus volt – jelentetett meg egy tanulmányt a magyar divatipar működéséről, illetve annak jelenlegi és történelmi helyzetéről. Ebből a kiváló munkából kiindulva készült ez az áttekintő anyag. Amennyiben érdekelne a teljes tanulmány, itt elolvashatod.
Mi is az a divat pontosan?
Ahogyan a szerző is fogalmaz, a divatot mint jelenséget rendkívül sok nézőpontból megközelíthetjük. A történelem során a különféle esztétikáknak mindig is volt egy kulturális-társadalmi beágyazottsága, ami nagy mértékben függött (és függ) az ország vagy régió hagyományaitól, illetve attól, hogy a társadalom különböző csoportjai milyen anyagi lehetőségekkel és öltözködéssel kapcsolatos háttértudással rendelkeztek.
Egy másik nézőpont szerint a divat jelentős szerepet tölt be a világgazdaság működésében is, hiszen azzal, hogy a divat által előállított fogyasztási cikkek fizikai formában is megvásárolhatók, olyan globális iparággá nőtte ki magát, ami szemmel láthatóan is tekintélyes százalékát teszi ki a világ előállítási, kereskedelmi és értékesítési folyamatainak.
A 70-es évek divatikonjai, akik egy életre beleégtek a kollektív emlékezetbe és a popkultúrába
2 nappal ezelőtt
Azzal, hogy a divat – bár ez minden más ágazatra elmondható – egy nagy befolyású szereplőként van jelen a piacon, elkerülhetetlen, hogy kialakuljanak azok a láncok, amelyek meghatározzák egy-egy régiónak a mozgásterét abban, hogy ő milyen részmunka-folyamatokkal tud hozzájárulni egy termék megtervezéséhez, legyártásához vagy éppen eladásához. Valószínűleg senkinek nem okoz meglepetést, hogy egy termék megtervezése, vagyis a kreatív-szellemi munkafolyamatokat igénylő láncszemek többnyire a nyugati centrumországokban – ahova egyébként majdnem a teljes profit vissza is vándorol –, míg az előállítás és legyártás láncszemei a perifériának számító harmadik világbeli régiókban vannak.
Hol van Magyarország a világ divattérképén?
A fent leírtak alapján felmerül a kérdés, hogy Magyarország mégis hol foglal helyet ebben a termelési láncban. Bonifert szerint hazánk más, a volt szocialista országokhoz hasonlóan egy speciális, úgynevezett félperifériás helyzetben van, ami nagyjából annyit jelent, hogy jobb pozícióban van annál, minthogy elszenvedője legyen a Nyugat kizsákmányoló „újragyarmatosításának”, de nem rendelkezik elég jó gazdasági feltétekkel ahhoz, hogy saját divatházakat működtessen és kiteljesedési lehetőséget biztosíthasson a tehetséges fiatal tervezőknek pusztán piaci alapon. Az ilyen biztosítékok hiányában pedig a jó minőségű kreatív munkaerőt felszívja a nyugati piac, vagyis az olyan külföldi divatházak, mint az Alexander McQueen, a Prada vagy éppen a Stella McCartney.
„Nincs olyan, hogy férfias vagy nőies szakma” – Interjú Rózsahegyi Dániel dizájnerrel, aki Troye Sivan fellépőruháit is tervezte
2024.11.2 9:16
Ez vonatkozik az előállítási oldalra, de magára a fogyasztásra is, hiszen ahol kevesebb pénz van, kevesebb ember tudja megvásárolni a magasdivat termékeit. A centrumországok állampolgárai között sokkal vékonyabb az a réteg, amely képes lenne eltartani egy-egy divatházat, nem beszélve arról, hogy a magyar ember is inkább a nyugati márkák termékeit preferálja – legyen szó akár öltözködésről, akár egy automataváltós SUV-ről.
A magyar divat főszponzora
Kellő mértékű felvevőpiac és finanszírozó bázis nélkül jön, jöhet és jöhetett képbe a mindenkori, valamikori és bármikori magyar kormány. Az pedig nem egy újkeletű stratégia, hogy a piac jelentette kihívásokat és kockázatokat állami pénzekkel igyekeznek púderezni.
Hazánk történelmének egyik leghíresebb, az állam által is felkarolt divattervezője Rothschild Klára volt, aki a Horthy-rendszer végén felépített hírnevére és befolyására alapozva sikeresen átmentette magát az államszocializmusba. Rothschild üzleti modellje arra épült, hogy jó minőségű anyagokból a kor Párizsának kópiáit készítse el – magyar népi-nemzeti motívumvilággal megbolondítva –, ennek politikai hasznára pedig nemcsak a már említett Horthy-kör, de a Kádár-elit is rájött, akik gyakori szponzorációkkal támogatták például a divattervező párizsi tanulmányútjait.
Az (a köznyelvben kommunistaként élő) államszocialista rendszer összeomlása és a rendszerváltozás jelentette gazdasági átrendeződés a divatipart is súlyosan érintette, a Rothschild-projekthez hasonló divattámogatási hullám pedig legközelebb a 2010-es kormányváltás után indult el. Ennek egyik első próbálkozása a „Gombold újra” program volt, amelynek fókuszában a magyar néphagyományok reprezentációja állt. 2018-ban egy jóval komolyabb stratégia révén a Magyar Turisztikai Ügynökség leányvállalataként létrejött Magyar Design és Divatügynökség azt a célt tűzte ki, hogy „Budapest felkerüljön a divat- és designvárosok palettájára”, és támogatást nyújtson a tehetséges és ambiciózus fiataloknak – ennek képzési helyéül a MOME-t jelölték ki. Továbbá Rothschildhez hasonlóan ez a rendszer is megtalálta magának a saját tervezőjét, Sándor Szandrát és nagynevű brandjét, a Nanushkát, a kormány pedig a márka általi kulturális legitimációért és nemzetközi szintű elismerésért cserébe a forráshiányban szenvedő Nanushka támogatásával honorál.
A kérdés persze továbbra is az, hogy egyrészt meg lehet-e szabadulni egy magyar divatmárkáknak az állami kötöttségektől, főleg az elmúlt években kibontakozó gazdasági világválság vagy az euró- és dollárárfolyam drasztikus emelkedése után, másrészt mi van azokkal a márkákkal, amiket nem karol fel úgy a magyar állam, mint a kiszemelt Nanushkát.
