A kincugi egy tradicionális japán technika, amely igen nagy múltra tekint vissza, és még annál is nagyobb filozófiai tartalommal bír. Nem véletlenül ihlette meg a külföldi és a hazai zenei szcénát is.
Szeptemberben debütált Dzsúdló új albuma, és már a beharangozásakor megütötte a fülemet a Kincugi cím, ezt a kifejezést ugyanis az ELTE Távol-Keleti Intézet vonzáskörzetén kívül nem nagyon szokták emlegetni. A nyugati popkultúrába beszivárgott, limitált japán kulturális termékkínálat megrekedt a szusi-rámen-anime édeshármasnál, tehát eléggé ráfért már egy kis vérfrissítés.
Most, hogy a magyar popzenébe, és így a magyar populáris kultúra véráramlatába is bevezette az énekes a kifejezést – amit ezúton is köszönök neki – szeretném kicsit mélyebben feltárni az aranyillesztés művészetének rejtelmeit. Szakmai ártalom ugyanis, hogy Japán-kutatóként késztetést érzek megragadni minden hangyabokányi lehetőséget a büfészakos diplomám hasznosítására.
Ahogy azt elhintettem, a kincugi szó szerinti jelentése aranyillesztés. Az idetévedt nyelvészek kedvéért: a kifejezés az aranyat jelentő kin és a cugu, összerakni, csontokat, darabokat egymáshoz illeszteni ige főnevesített alakjából tevődik össze. A technika lényege, hogy a törött edényeket, tárgyakat nem kidobják, hanem összeragasztják, a ragasztás mentén pedig arany színű festékkel díszítik az így újjászületett tárgyat. Tehát az elnevezés félrevezető, ugyanis nem színarannyal egyesítik az edénymaradványokat, ahogy az sok helyen, még Japánban is, a köztudatban él. Ha így volna, a kincugi sokkal inkább a hangos fényűzés hírnöke lenne a zen buddhista esztétika őrzője helyett.
Az ősi japán tradicionális technika ma ismert formája több mint 400 évvel ezelőtt született, de legtávolabbi gyökerei egészen 10 ezer évvel ezelőttre nyúlnak vissza. Ugyanis már i.e. 14000 körül használták ragasztóként az urusi fákból (Toxicodendron vernicifluum) kinyert nedvet, az urusit, melyet a mai napig alkalmaznak illesztésre-lakkozásra nemcsak a kincugi mesterei, hanem a hagyományos japán iparművészek is. Nagyon érzékeny, de élelmiszerbiztos anyagról van szó, melyet optimális esetben 20-25 fokon, 70-80 százalékos páratartalomban kell megszárítani.
A 8. században kialakult a maki-e, vagyis az urusivel és arany, ezüst vagy más fémporral való kerámiadíszítés technikája. A 15. században már nemcsak a vadiúj tárgyakon, hanem a törött edények repedésein is arany díszelgett. Úgy tartják, hogy az egyik sógun (katonai kormányzat, a sógunátus vezetője), Asikaga Josimasza, a művészetek és különösen a teaceremónia támogatója, eltörte kedvenc teáscsészéjét, és Kínába küldte megjavíttatni. (Névleges, tényleges hatalommal nem bíró politikusként nem igazán volt jobb dolga, mint kedvenc edényét gyászolni.) Azonban a kínai művész vaskapcsokkal illesztette össze a darabokat, ezzel elcsúfítva a szépséges csészét. Az elszörnyedt sógun felkérte a japán mesterembereket egy esztétikusabb reparálási módszer kidolgozására.
A nyáltermelés beindulása nélkül kimondhatatlan, Cucuidzucu (Kerek kút peremén)
című mese azonban egy másik eredettörténetet beszél el. Eszerint egy teaházi szolga összetörte a 16. század végén Japánt újraegyesítő Tojotomi Hidejosi hőn szeretett tálkáját. Ha eddig azt hitted, szélsőséges érzelmi kötelékkel kapcsolódsz a materiális világhoz, talán nyújt némi vigaszt, hogy Tojotomi kötődésének valószínűleg nyomába sem érsz, a bűnös szolga ugyanis csak halállal vezekelhetett. Azonban kincugi segítségével megjavította a tálat, és egy dallal együtt átadta Hidejosinak, kinek haragja hirtelen elpárolgott, így a szolga megmenekült.
Japán történelmi gyorstalpaló és kulturális kisokos A sógunhoz, 2024 eddigi legjobb sorozatához
tegnap 10:03 -kor
Így született meg a hosszú, több hónapos munkát igénylő, természetes anyagokkal dolgozó zománctechnika, mely konzerválja nemcsak a múltat, hanem az alkotás iránti tiszteletet és elszántságot is. A meditatív munkafolyamat során az esetleges rések, lyukak kvázi befoltozása is urusivel történik, majd a felesleges ragasztóanyagot eltávolítják. Addig mossák, csiszolják, lakkozzák, míg az edény felülete egyenletes nem lesz, ezt követi az aranyporszórás.
Valamikor az anarchikus hadakozó fejedelemségek korában, a 15. és 16. század idején jött létre egy nagyon hasonló, de még bonyolultabb eljárás. A jobicugivel több különböző edény darabjait illesztik össze, majd festik aranyra a ragasztást. Az így készült portékát régen a hosszú házasságot jelképező, szerencsehozó nászajándékként – kivételesen nem termékenységszimbólumként – adták a menyasszonyoknak. Ugyanis ha a különböző elemek egyszer összeforrnak, többé nem válnak szét.
Úgy tartják, a háborúzó felek közötti megbékélés jeleként születtek az első jobicugi készletek. Az első csatát megelőző napon, bevett szokás szerint, teaceremóniát tartottak, és Trónok harca-rajongók, el kell hogy szomorítsalak benneteket: nem Vörös nász-féle vérfürdőbe torkollottak a tárgyalások, hanem a sikeres békekötés emlékére készítették el ezeket a színes edénykészleteket azt szimbolizálva, hogy a látszólag összeférhetetlen elemek is megférnek egymás mellett.
A kiemelt repedések látványa emlékeztet a törékenységre, így jobban értékeljük magát tárgyat, és magunkat is. A japán esztétika alapvetően nagyra értékeli a tárgyak használatából eredő kopásnyomokat, hiszen a tárgy életében természetes eseménynek számítanak a sérülések, ennek értelmében a tárgy szolgálata nem ér véget az első karcolásokkal. Vagyis tulajdonképpen Japán tekinthető a zero waste mozgalom szülőhazájának.
A csendes luxus nemcsak a divatban, hanem az építészetben is nagyot megy
2024.4.16 18:53
A kincugi nemcsak egy sokkal fenntarthatóbb életmódot képvisel, hanem a „sóganai“, a keserűség nélküli „nincs mit tenni“ szemléletet is, amely magában foglalja az emberi élet kiszámíthatatlan aspektusainak elfogadását. Lefordíthatatlan kifejezés lévén barokkos körmondattal tudnám leírni jelentését: senki sem tehet róla, zárjuk is le, lépjünk tovább, hisz az élet nem áll meg egy pillanatnyi bökkenőtől.
Ahogy a fenti anekdotákból sejthető, a kincugi és a teaszertartás a politikai vezetők szimpátiáját élvezte, így nem meglepő, hogy az általuk támogatott zen buddhizmus nagy hatást gyakorolt a művészetre is. Így jött létre a zen gondolkodást megragadó vabiszabi esztétikai fogalom, melyet a kincugi edények is magukba zárnak. Önmagában a vabi a természetbeni élet magányát, és a természettel szimbiózisban élést jelenti, a letisztult egyszerűséget, harmóniát, a nyugalomra, egyensúlyra való törekvést. A szabi pedig a mulandóságot, az idő múlásának szépségét, a tapasztalatokban és fájdalmas élményekben megtalált boldogságot fejezi ki. Egyesítve a hiányosságokból fakadó, mulandó, tökéletlen szépséget jelentik, mely épp a tökéletlenségbe való belenyugvás miatt marad harmonikus, békés.
Mona Lisának saját postaládája van, a Sikolyon pedig különös mondat van elrejtve: fun factek híres festményekről
2024.4.14 9:53
A kincugi nemcsak a hibák elfogadását testesíti meg, hanem még értékesebbé teszi a tárgyat. A törött tárgy értékesebb a vadiúj, sértetlen daraboknál, mivel megjavítása rengeteg időt, pénzt, energiát emészt fel. Nem a könnyebbik, az Ikeába vezető utat választod vele, hanem rászánod az energiát a jobbá tételre, amivel az eredeti alkotó előtt is tisztelegsz. Nemcsak a tárgyat ápolod, hanem a hozzá fűződő emlékeidet is újra magadévá teszed.
A nyugati kultúrában rettegünk saját sérülékenységünktől, az elmúlást övező ismeretlentől, hiszen évszázadok óta a halál utáni vezekléssel riogat a keresztény vallás. Ennek eredményeként megrögzötten kerüljük a hibákat, melyeket szégyenként élünk meg, ha mégis bekövetkeznek. Tagadjuk tökéletlenségünket, és örökké a tökéletességre áhítozva polírozzuk magunkat. Mindig valami újat hajszolunk, közben észrevétlenül befejezetlenek maradunk, hiszen sosem hagyjuk magunkat az adott állapotban, a jelenben kiteljesedni.
Egyetlen mondattal valahogy így tudnánk összefoglalni a kincugi üzenetét: defektjeink nem csorbítják az összképet, hanem egyedivé és megismételhetetlenné teszik azt.
