A Tini Nindzsa Teknőcök berobbantották a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján a teknősmániát. Cikkükben feltárjuk, hogyan kapcsolódnak Csernobilhoz, az éghajlatváltozáshoz, és hogy miért ennyire népszerűek.
A Tini Nindzsa Teknőcök generációkat ejtettek rabul a tévéképernyők előtt, a mozikban és a képregény boltokban, sikerük még ma is töretlen. Donatello, Michelangelo, Raffaello és Leonardo az egyik legsikeresebb franchise főszereplői, már ami a bevételeket illeti. A mutáns teknősök 15 milliárd dolláros bevételt hoztak a konyhára, amivel megelőzték a Bosszúállókat, a Star Treket, a James Bondot és a Toy Storyt is. A nindzsa-csapat globális inváziója nagyjából Grúzia éves GDP-jével megegyező összeget termelt.
Kevin Eastman a 80-as években egy homárétteremben dolgozott, szabadidejét pedig a képregényírásnak szentelte. Imádta Gene Colan Daredevil-jét és Jack Kirby Kamandi-ját, melyek nagy hatást gyakoroltak művészetére. Bár meglehetősen döcögősen indult el pályafutása, ha sikerült is előrukkolnia valamivel, leginkább csak negatív visszajelzéseket kapott.
Bevezetés a japán szubkultúrákba: a polgárpukkasztó gjaru, ami mindenkit megfertőzött a lábszármelegítő őrületével
tegnap 19:29 -kor
Az elszánt művész felvette a kapcsolatot a Scat nevű underground magazinnal, mely összekötötte későbbi alkotótársával, Peter Lairddel, ugyanis a szerkesztőség úgy vélte, hasonlóan őrült stílusban dolgoznak mindketten. A nyolc év korkülönbség ellenére hamar egy hullámhosszra kerültek, lakótársak lettek. Tisztában voltak azzal, mennyire ütős duót alkotnak és keményen dolgoztak esténként nappalijuk kényelmében, hogy a Marvel és DC sikerét meghaladó képregényt alkossanak, de mindenekelőtt jól szórakozzanak. Majd a véletlennek köszönhetően megszületettek a Tini Nindzsa Teknőcök.
Az eredeti Tini Nindzsa Teknőcök sokkal inkább baráti poénkodás szülöttei voltak, mint művészi ambícióé, és talán pont ebben rejlik sikerük titka. Egy este Eastman egy nuncsakuval (a japán tartomány, Okinava, jellegzetes küzdősportjának, a kobudónak kedvelt fegyvere) felvértezett teknőccel rukkolt elő Lairdnek, poénból. A hasonlóan vicces kedvű Laird erre válaszul ugyanabban a stílusban négy, drámai pózban álló antropomorf teknőcöt rajzolt. Eastman a figuráknak a Ninja Turtle (Nindzsa Teknőc) nevet adta, majd Laird a Teenage Mutant jelzőket aggatta rájuk. Az eredeti angol címet sajnos a magyar fordítás nem tükrözi.
„Hogy őszinte legyek, majdnem bepisiltünk a nevetéstől azon az estén. Ez volt a legidiótább dolog a világon. Csak vicceltünk”
– vallotta be később Kevin Eastman, hozzátéve, hogy szemükben csak később tűntek menőnek karaktereik.
Talán éppen a reneszánsz hüllő-harcosok abszurditása és az erőlködés nélküli örömalkotás tette Eastman és Laird fantáziavilágát igazán úttörővé. Komolytalan attitűdjük ellenére meglátták bennük a potenciált, és a vázlatokból végül egy képregény cselekménye körvonalazódott ki. Először japán nevekkel próbálkoztak, azonban nem növelték a furcsaság-faktort, így inkább négy kedvenc reneszánsz művészük nevét kölcsönözték nekik. Leonardo, Michelangelo, Donatello és Raffaello már jobban illett a koncepcióhoz.
A japán képregények látványvilága általában fekete-fehér, és tusrajzra emlékeztető erős vonalak, éles kontrasztok jellemzik. A vizualitásra nagyobb hangsúlyt fektetnek az írók, mint a szövegre. Ha fellapozunk egy mangát, rögtön feltűnnek a mindennemű szövegtől mentes oldalak, ami nagyobb terjedelmet is eredményez.
A végeredmény egy noir, erőszakos, kedélyeket borzolgató sötét humorú történet lett, mely egyszerre hajt fejet a Daredevil sorozat előtt és inspirálódik belőle. Maga a teknős-kvartett eredettörténete is a vak ügyvédből lett szuperhős történetén alapul. Amikor Matt Murdock megmenti egy vak férfi életét egy irányíthatatlanná vált teherautótól, egy elszabadult tartály a szeme közelében találja el, így megvakítva őt. (Teljesen reális.) Ugyanez a tartály a továbbgondolt TNT-sztoriban széttörik, tartalma bekerül a csatornába, melynek hatására egy patkány és négy teknőc mutálódik. Őszintén szólva a What is New York Instagram-profilt szemlélve egészen hihető, hogy ilyen egy átlagos hétfő New Yorkban. A humanoid állatok később a Foot (Láb) klán ellen, míg Daredevil a Hand (Kéz) klán ellen harcol.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Az első szám 1984-ben jelent meg, háromezres példányszámban, az általuk alapított Mirage Studios képregény kiadó égisze alatt, melynek székhelye a páros nappalija volt. Eastman nagybátyjától kapott kölcsönből a finanszírozták az első kiadást, melyhez nem sok reményt fűztek. Ezután rövid időre elváltak útjaik, míg az első kiadást el nem kapkodták. Majd a másodikat és a harmadikat is. A második rész pedig berobbant a képregény rajongók körében, Eastman és Laird álma pedig valóra vált. Polgári állásukat hátrahagyva főállású képregénykészítők lettek.
Saját kiadójukban kötetlenül alkothattak, és ki is használták alkotói szabadságukat. Az első részben találjuk a képregények történetének leghosszabb autós üldözését, és az 1980-as években az Államokban nagyon szokatlan, a japán mangákhoz hasonló oldalelrendezést. Az 1990-es évek elején berobbant az Egyesült Államokban Teknősmánia néven ismert időszak.
Amikor a pénz kiöli az alkotóvágyat
Eastman és Laird társult a játékiparban kívülállónak számító Playmates-szel, így került először a képernyőre a képregényeik alapján készült animációs sorozat. Az alkotók végig irányították a produkciót, de kompromisszumot kellett kötniük. Megszületett a kevésbé erőszakos, szexuális és véres jelenetektől mentes, sokkal inkább a gyerekközönségre szabott műsor- A brutalitáson túl problémát jelentett a teknősök farkának zavaróan fallikus formája, de az író duó ezzel együtt megőrizte az eredeti arculatot a képregényekben. Így vált két külön univerzummá a két médium.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Az olvasók imádták a fekete-fehér művészetet, a nézők pedig a tévésorozatot. A nindzsák a képernyőről a boltok polcaira költöztek, széleskörű franchise épült ki. Nem csak akciófigurák formáját öltötték, ott virítottak a gabonapelyhes dobozokon, PEZ cukorkatartókon, szemüvegeken, ruhákon. A tévésorozat alapján egy teljesen új képregény is született, amely az eredeti változathoz képest sokkal nagyobb közönséget vonzott. A siker azonban partnerségük rovására ment, és bár üzlettársak maradtak, 15 közös kiadvány után végleg elváltak útjaik alkotókként. Felváltva írták a részeket, ez pedig darabossá tette a négy mutáns történetét.
Az 1991-ben elkészült az első nagyjátékfilm után már teljesen kiszálltak a kreatív folyamatokból, és egyre több üzleti nézeteltérésük támadt. Önálló projektekbe kezdtek, végül 62 rész után elkaszálták az eredeti képregényt, majd az sorozatot is. Eastman eladta részesedését Lairdnek, és végleg szakított a TNT-vel.
Nindzsa teknősök, mint baloldali ökoterroristák
A siker csúcsán megszólaltak az első kritikus hangok is. Volt, akit az erőszak ábrázolása zavart, mások aggodalmukat fejezték ki, miután a gyerekeik lemásolták kedvenc hőseik akrobatikus mutatványait. A „nindzsa teknősökkel kapcsolatos balesetek” még az egészségügyi szakemberek körében is elterjedt (szak)kifejezéssé vált.
A jobboldali politikusok és publicisták baloldali propagandaként bírálták a mesét. Intenzív kritika hangzott el a Teenage Mutant Ninja Turtles for a Better Planet (Tini Ninja Teknőcök egy jobb bolygóért) című könyv kapcsán, melyben az angol ábécé betűinek megfeleltetett klímaváltozással kapcsolatos jelenségek szerepelnek, például A, mint Acid Rain (savas eső) vagy a G, mint Greenhouse Effect (üvegházhatás).
„Ha azt hitted, hogy a Nindzsa Teknőcök egyetlen hátránya, hogy a gyerekeid játékért hisztiznek, botokkal csapkodnak és úgy beszélnek, mint a szörfösök, akik túl sokáig maradtak a napon, akkor csak álltatod magad. Az izmos kis hüllők, sajnálattal közlöm önökkel, politikai programja ugyanolyan színű, mint páncéljuk: zöld. A Teknősök nem elégednek meg a gyerekek szórakoztatásával, hanem be akarják őket rángatni környezetvédő dogmájukba, és térítő munkára akarják fogni őket”
– írta Stephen Chapman 1991-ben.
A Teknőcök további ellenérzést váltottak ki azzal a résszel, mikor egy dzsungelbe utaznak, és egy csapat esőerdő-pusztító, újságírókat elraboló, lövöldöző zsoldos ellen harcolnak. A teknőscsapatot dél-amerikai antikommunista halálosztagként írták le a kritikusok, tekintve, hogy meggyilkolnak egy helyi szakszervezeti vezetőt. Szintén ellenszenvet váltott ki a füvezés problémájának feldolgozása, annak ellenére, hogy nem buzdították fogyasztásra a gyerekeket.
Ékszerteknősök és Csernobil
De hogyan lehetséges, hogy a hüllő harcosok ilyen széleskörű jelenséggé váltak, mely egész generációkra hatott? Bob Greene, a Chicago Tribune újságírója sajátos magyarázattal állt elő.
Greene 1990-es cikkében a Nindzsa Teknőcök népszerűségét egy szövetségi rendelettel hozta összefüggésbe, amely szalmonella veszély miatt megtiltotta a négy hüvelyknél (10,16 cm) kisebb teknősök tartását. Apró teknősöket 1975 óta nem lehetett háziállatként tartani az Egyesült Államokban, elmélete szerint a figurák a kisállatok iránti vágyat hivatottak pótolni, hogy a gyerekeknek legalább a cukiság egy kis része megadasson.
„Nem csoda, hogy a Nindzsa Teknőcök közönségre leltek. A csalódott szülők, akik kisétálnak az állatkereskedésekből, bár szeretnének kis teknősöket venni a gyerekeiknek, nem tudnak. Az igazi teknőcöktől megfosztott gyerekek a Nindzsa Teknőcökhöz fordultak”
– írta Greene.
Nicky Falkof író, esszéista egy másik magyarázattal állt elő a tekintélyes című, Heroes with a Half Life: Teenage Mutant Ninja Turtles and American Repression of Radiophobia after Chernobyl (Féléletű hősök: A Tininindzsa Teknőcök és a Csernobil utáni amerikai radiofóbia elnyomása) esszéjében. Falkof szerint a csernobili baleset után az amerikaiak félelme az atomenergiától megnőtt, ugyanakkor továbbra is ragaszkodtak az amerikai felsőbbrendűséghez és vezető szerephez a tudomány, a kutatás és a technológia, s mellesleg a popkultúra terén.
A TNT a növekvő sugárfóbia, a sugárterhelés veszélyeitől való beteges félelem megfékezését szolgálta, akarva akaratlanul is. A serdülő mutánsok kvartettje azt mutatta, hogy a radioaktív mutáció menő lehet. Elvégre, saját világukban is népszerű antropomorf hősök, a többi szuperhőstől eltérően nem emberek, így minden állatias vonásuk ellenére, személyiségük és tetteik miatt váltak példaképekké.
„Egyértelmű, hogy a csernobili sugárzás azonnali vagy késleltetett hatásaitól való félelem károsabb lehetett, mint maga a sugárzás. A Tini Nindzsa Teknőcök ezt a kárt jelzik, mint nemzeti, majd globális jelenség, amely arra próbálta megtanítani a gyerekeket, hogy a mutációtól nem kell félni, a megfelelő kezekben az atomenergia teljesen hasznos lehet, miközben burkoltan rámutatott a szobában lévő elefántra: a nukleáris háborútól való félelemre és az apokalipszis riasztó kilátására, amely a hidegháborús Amerikát végigkísérte”
– írja Falkof.
Határtalan szerethetőség
Sokkal kevésbé szenzációs, de talán annál hihetőbb Richard Rosenbaum elmélete, aki a popkulturális jelentőségüket Raise Some Shell: Teenage Mutant Ninja Turtles (Emeljük fel a páncélt: Tini Nindzsa Teknőcök) című könyvében vizsgálja.
Szerinte a TNT elterjedése mögött egyfajta "metanarratíva kapitalista megvalósítása" áll, amely leegyszerűsítve egyetlen történetet nagyobb távolságból vizsgál, és többféle nézőpontot von be. Kolumbusz Kristóf például a felfogásában nagy felfedező, de az amerikai kontinens őslakosainak népirtását is ő a kezdeményezte, és a második világháború Németország szemszögéből nézve biztosan nem végződött győzelemmel.
A festékanyag, ami egy generációnyi fiatalnak hozta el az utazás szabadságát – Megnéztük a Kék Pelikant
2024.4.16 19:32
A metanarratívát nagy elbeszélésnek is nevezik. Általában az általa elmondott történeteket minden lehetséges nézőpontból vizsgálja, több részletet egyesít és értelmez, így több ember számára teszi azokat hozzáférhetővé. Így lehetséges, hogy ugyanazt az elbeszélést különböző emberek különbözőképpen fogják felfogni. Rosenbaum szerint a különböző alkotók úgy akarták kiterjeszteni a TNT világát, hogy az underground képregények rajongói és a mainstream irányzatok kedvelői is tudjanak vele azonosulni.
Ezt pontosan ki tudták használni a nindzsa teknőcök különböző történeteinek megalkotásával az alkotók. Ahogyan egyes történeteket erkölcsi okokból (az erőszak, az explicit szexualitás eltávolításával) a gyermekközönség számára adaptáltak, úgy változott, és ezáltal bővült a hősök arculata is. De inkább üzleti, mint etikai okokból.
„Olvashatták az eredeti képregényt, nézhették a rajzfilmet, majd a rajzfilm alapján készült képregényt is lapozhatták. Mindegyik a TNT (univerzum része), de mindegyikben mégis teljesen más történik. Olvashatod tovább az eredeti képregényt, és úgy tehetsz, mintha a rajzfilm nem is létezne, hiszen az gyerekeknek szól, te pedig éppen egy felnőtteknek szóló szórakozásra vágysz”
– magyarázza Rosenbaum.
Az újjászületés
A teknőcök történetével nyomonkövethetjük Eastman és Laird barátságának alakulását is. A kezdetben lelkesek optimista barátok közé éket vert a pénz és egyéni ambícióik. Eltávolodásukkal egyre melankolikusabb, bonyodalmasabb lett a történet, mely csak akkor kapta vissza eredetiséget, mikor külön-külön is kiteljesedhettek. Végül a Netflix saját gyártású sorozatában, a Toys that made us-ban ismét összeállt a páros egy kis nosztalgiázásra. Az eredmény pedig egy mindent lezáró öt részes minisorozat lett, mely az Utolsó Ronin címet kapta.
A Tini Nindzsa Teknőcök minden hullámvölgy ellenére generációkat neveltek és szórakoztattak. Barátságból született különc világuk pedig valószínűleg a jövőben is megőrzi befolyását.
