Felsorolunk öt embertípust, akinek tuti tetszene a Winning Time című sorozat. Spoiler: szinte biztosan beleillesz majd valamelyikbe.
2022 márciusában mutatta be a Los Angeles Lakers legendás csapatának felemelkedéséről szóló sorozatát az HBO, amelynek már az első évada is nagy kritikai elismerésnek örvendett. Idén aztán megérkezett a második széria is, ami még az elsőre is rá tudott pakolni egy lapáttal: egy fokkal még szórakoztatóbb lett.
Örök talány ezek után, hogy miért maradt ennyire alulértékelt a Győzelmi sorozat: A Lakers dinasztia felemelkedése (hadd hívjuk az angol címén Winning Time-nak), úgyhogy most megpróbálunk mindenkit jól meggyőzni, hogy neki is való a sorozat. Összeírtunk öt „embercsoportot“, akikről azt gondoljuk, hogy szinte biztosan élveznék a Winning Time-ot. Szóval akkor nézzük, milyen embereknek ajánljuk?
Akik szeretik a csapatsportokat
A Winning Time az NBA történetének egyik legendás dinasztiájáról, a Magic Johnson és Kareem Abdul-Jabbar neveivel fémjelzett, '80-as években nagyot alkotó Los Angeles Lakers-ről szól. Tehát a kosárlabdáról. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy csak a sportág kedvelőinek ajánlanánk. Sőt, talán magáról a játékról szól a legkevésbé, sokkal mélyebben belemegy abba, milyen a háttérből irányítani egy magasprofilú sportklubot, hogyan lehet megküzdeni a gazdasági nehézségekkel és az úgynevezett „egókkal“, amik a játékosok és egy edzői stáb köreiben felfedik magukat, illetve azt is megmutatja, milyen új trendeket indított el a sportmenedzsmentben az, ahogy a Lakers-t vezették ezekben az időkben. Persze, itt fontos megjegyezni, hogy a sorozat dramatizálva van, tele fikcióval, és csak részben egyezik a valós történettel, de aki ismeri Adam McKay művészetét, az tudja, hogy az átlagos hollywoodi rendezőknél sokkal mélyebben szeret belemenni azokba a témákba, amelyekkel foglalkozik, és azoknak, akik rétegzettebben kíváncsiak egy sportklub működésére, különösen izgalmas lehet a sorozat. Elég, ha a Big Short (A nagy dobás) című filmre gondolunk, amely olykor zavarbaejtően „szakmaian“ beszélt a pénzügyekről. És, ha már itt tartunk, tudjátok, kinek ajánljuk még a sorozatot?
Akiknek tetszett a Don't Look Up vagy a Big Short
Adam McKay jellegzetes stílusa a fura, „ütemtelennek“ ható vágásokkal, a zavaros jelenetekkel talán nem ül mindenkinek, ugyanakkor akinek igen, annak nagyon. A nagysikerű A nagy játszma (Big Short), Alelnök (Vice) és Ne nézz fel! (Don't Look Up) filmek rendezője és írója most ráadásul egy egész sorozatnyi (eddig két évadnyi, de reméljük, lesz ez több is) játékidőt kapott, hogy kísérletezzen, így sokkal jobban ki tudja fejteni a karaktereit, sokkal mélyebben bele tud menni a problémákba, és sokkal több tere van arra, hogy a „figyelemzavarosokra tervezett“ stílusa élni tudjon. Gondolok itt a pörgős vágásokra, a hirtelen jött téma- és helyszínváltásokra, arra az egyedi idő- és térhasználatra, amely McKay-re jellemző. Nagyon erős és egyedi módszerei vannak arra, hogy árnyalja a karaktereit, megismertesse a történetüket és motivációikat (még ha ezek a történetek nyíltan nem egyeznek a valós szereplők igazi életével), illetve arra is, hogy rövid időközönként mikrofeszültségeket tudjon generálni a vásznon.
Akiknek tetszett az Eufória vizuális világa
Az Eufória elismert magyar operatőre, Rév Marcell egy HVG-nek adott interjúban mesélt arról, hogyan vették rá a Kodakot, hogy gyártsák újra az Ektachrome nevű nyersanyagot 35 milliméteres formátumban, hogy aztán erre a filmre forgathassák az elmúlt évek egyik legmeghatározóbb (képi világgal bíró) sorozatát. Többek között ezt a nyersanyagot használták a Winning Time-hoz is Rév szerint, ami elég erőteljesen meghatározza, hogyan is néz ki a sorozat. Sajnos ezt nem a magyar alkotó vette föl, de a vizualitásra így sem lehet panasz. Talán mondhatjuk, hogy az Eufóriáénál is kevésbé konvencionális a Lakers-sorozat megjelenése. Megalkuvás nélkül beleálltak abba, hogy úgy nézzen ki a Winning Time, mintha a '70-es, '80-as években készült volna, ez pedig rendkívül izgalmas szimbiózisba kerül McKay „nagyon mai“, olykor áldokumentumfilmes stílusával.
Akik szeretik a jó színészeket
Adrien Brody. Nem elég ennyi? Sok mindent elmond a sorozat színvonaláról, hogy sikerült lekötni hozzá az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb színészzsenijét, ráadásul az ő karaktere kifejezetten sok játékidőt és kifejtést kap, amihez bravúros előadásmód társul. Spoilerek nélkül, de a legfrissebb, ötödik epizódban van egy olyan jelenet, amiben Brody akkorát rak, hogy azért még Emmy-jelölést adni is sértő lenne. De nemcsak színészlegendák, hanem új csillagok is felfedik a fejüket a sorozatban: a főhős Magic Johnsont alakító Quincy Isaiah remekül hozza a folyton vigyorgó, de meglehetősen nárcisztikus kosaraszsenit, a karizmája és a beszédstílusa már önmagában szórakoztató lenne bármilyen kontextusban. Sikerült még leszerződtetni az Így jártam anyátokkal Marshallját (Jason Segel), aki számára kiváló lehetőség ez, hogy megmutassa egy komplexebb színészi oldalát, illetve az Oscar-díjas John Christopher Reilly-t is – őt valószínűleg senkinek nem kell bemutatni.
Akik szeretik a '70-es, '80-as évek zenéjét
Nem megsértve senkit, de az Eufória második évadának is nagyobb erénye volt a zenei válogatás, mint a sztori. A sorozat zenei kurátora elkezdett a huszadik század második fele felé nyúlkálni, ami annak ellenére is nagyon működött, hogy a történet a jelenben játszódik. A Winning Time – amelyben egyébként felbukkannak mai dalok is – egy igazi oázis azoknak, akik tovatűnt korok kevésbé ismert dalait keresik. Ezeket nem játssza a Retro Rádió, az biztos:
