Paradicsomdobálás, pfujolás, rosszullét és kiviharzó nézők a világ egyik legrangosabb filmfesztiválján. A mozi történetének legnevesebb rendezői – köztük Quentin Tarantino, Martin Scorsese és Gaspar Noé – sem úszták meg a cannes-i közönség heves reakciót.
Minden korábbinál nagyobb számú női rendezővel a versenyben vette kezdetét a héten a 76. cannes-i nemzetközi filmfesztivál.
Európa egyik legrangosabb filmfesztiválján három női rendező képviseli Magyarországot: Buda Flóra Anna 27 című animációs filmje a rövidfilmes programban versenyez, amelynek zsűrielnöke Enyedi Ildikó, míg Elek Judit 1969-ben készült Sziget a szárazföldön című filmje a felújított alkotásokat bemutató Cannes Classics válogatásába kapott meghívást.
Az eseményre minden évben több ezer újságíró kap akkreditációt, a városba érkező vendégek révén a 72 ezres Cannes népessége csaknem háromszorosára nő a fesztivál ideje alatt. A filmfesztivál közönsége ráadásul nem szokott finomkodni, ha véleményalkotásról van szó: ha kell, tapsolnak, fütyülnek, pfujolnak, sőt, akár ki is vonulnak a teremből.
Ebben a cikkünkben hét olyan filmet mutatunk be, amelyeket a dél-franciaországi fesztivál közönsége kifütyült ugyan, de ma már a mozi történetének megkerülhetetlen alkotásaiként jegyezzük őket.
A nagy zabálás (1973)
„Ebben a filmben a hősök szarnak, basznak, böfögnek, finganak. Más szóval: élnek. Senki se mondhatja, hogy a francia film megijed a saját árnyékától“ – vette védelmébe Jean-Louis Bory A nagy zabálás című filmet a Le Nouvel Observateur hasábjain, miután a francia sajtó azon derpegett, hogy „ez a hányadék képviseli hivatalosan Franciaországot a cannes-i filmfesztiválon“. Az olasz Marco Ferreri 1973-as munkája valóban megosztó alkotás, ami Cannes-ban sem aratott osztatlan sikert, de vitathatatlanul a filmtörténet egyik gyakran hivatkozott darabja.
Becstelen brigantyk (2009)
Annak ellenére, hogy nyolc Oscar-jelölést kapott, a tudósítások szerint a cannes-i közönség nem volt odáig Quentin Tarantino nácikat kaszaboló rendezéséért. A beszámolók azonban némileg ellentmondásosak, így nehéz megállapítani, hogy pontosan mennyire pfujolták ki a filmet. Egyes jelentések szerint a Becstelen brigantyk cannes-i fogadtatása inkább volt közömbös, mint negatív.
Taxisofőr (1976)
Martin Scorsese klasszikusa az 1976-os cannes-i filmfesztivál egyik amerikai versenyfilmje volt, amely aztán a seregszemle nagydíját, az Arany Pálmát is behúzta. Pedig a fesztiválon való bemutatkozása nem aratott osztatlan sikert, a mozivásznon ábrázolt nihil és erőszak túl sok volt néhány nézőnek. Tennessee Williams zsűrielnök aztán külön cikkben adott hangot aggodalmának a fesztiválfilmekben elburjánzó erőszak miatt, és bár nem hozott konkrét példákat, egyértelmű volt, hogy főleg a Taxisofőrre gondol.
Marie Antoinette (2006)
Sofia Coppola az Öngyilkos szüzek, az Elveszett jelentés és a Csábítás rendezője Kirsten Dunst főszereplésével vitte mozivászonra Mária Antónia, Mária Terézia tragikus sorsú (értsd: guillotine általi halálra ítélt) lányának életét, és bár a film ma már egyértelműen kultstátusznak örvend, a cannes-i közönséget sem az álomszép jelmezek, sem a filmben felcsendülő szuper zenék – többek között a Cure, a New Order, a Strokes és a Radio Dept. dalai – nem hatották meg, és hangot is adtak a nemtetszésüknek.
Veszett a világ (1990)
David Lynch szereti zavarba ejteni a nézőit, az 1990-ben bemutatott Veszett a világ is próbára tette a cannes-i filmfesztivál nézőit, de a közönség zúgolódása a legkevésbé sem hatotta meg a zsűrit, amely aztán Lynch rendezésének ítélte a legjobb filmnek járó Arany Pálmát. Bár a zsűri döntése erősen megosztónak bizonyult, ma már nem kérdés, hogy a Nicolas Cage és Laura Dern főszereplésével forgott film a lynchi életmű egyik ékköve. (Ugyanitt arról is érdemes megemlékezni, hogy a Twin Peaks Tűz, jöjj velem! – eredeti nyelven: Fire Walk With Me – című előzményfilmjét sem kímélték a cannes-i nézők.)
A kaland (1960)
Az olasz filmgyártás óriási diadalt aratott az 1960-as cannes-i filmfesztiválon: Federico Fellini klasszikusa, Az édes élet az Arany Pálmát hozta el, míg Michelangelo Antonioni A kaland című rendezése a zsűri díját húzta be, pedig a díszbemutató nem kis botrányba fulladt: a filmet kifütyülték, rendezőjét és főszereplőjét, Monica Vittit pedig paradicsommal dobálták meg, így lényegében menekülve kellett elhagyniuk a vetítőtermet.
Visszafordíthatatlan (2002)
A cannes-i filmfesztivál történetének egyik legnagyobb botránya Gaspar Noé nevéhez fűződik, akinek Visszafordíthatatlan című filmjében közel negyedórán keresztül erőszakolják a Monica Bellucci által játszott női főszereplőt. Az Arany Pálmáért versenyző alkotás annyira felkavaróra sikerült, hogy a bemutató 45. percére már mintegy kétszáz néző hagyta el a vetítést, a korabeli beszámolók szerint többen elájultak, idegrohamot kaptak, a rendezőt több kritikus nőgyűlölőnek, rasszistának és homofóbnak kiáltotta ki, de olyan is akadt, aki egyenesen az Antikrisztusnak nevezte, Noé még halálos fenyegetést is kapott a film miatt.
