A 20. században világszerte több tízezer lobotómiát végeztek. A barbár eljárás számtalan halálesetért és számos ember személyiségvesztéséért felelős, ennek ellenére a '60-as évekig szinte bevett szokás volt a pszichés betegek kezelésénél.
A lobotómia (ahogy korábban nevezék: leukotómia) eredete 1890-re nyúlik vissza, amikor egy Gottlieb Burckhardt nevű svájci pszichiáter – sebészeti képesítés nélkül – hat súlyos skizofréniában szenvedő emberen végzett műtétet, eltávolítva agyuk egy részét.
A beavatkozást követő csend kellemesen meglepte Burckhardtot. Az emberek, akik addig kontrollálhatatlanok voltak, hirtelen sokkal nyugodtabbak lettek. Ugyan az egyik beteg öt nappal később belehalt a szövődményekbe, egy másik később öngyilkos lett, másoknál epilepszia, gyengeség alakult ki, és képtelenek voltak az írás vagy beszéd megértésére, három betegnél a műtétet „sikeresnek“ tudták minősíteni, így magát az eljárást is annak tekintették.
Bár Burckhardt szerint nem gyógymódnak szánták a pszichiátriai betegek részére, sokkal inkább egy „legvégső megoldásnak“, a svájci orvos módszere sokkolta az orvostársadalmat, amely elutasította alkalmazását. Ugyanakkor a „zajos, erőszakos és önpusztító“ betegek kezelhetetlenek voltak a túlzsúfolt pszichiátriai kórházak ápolói számára, és végül a lobotómiát találták az egyetlen járható útnak.
A pszichiátriai intézetek zaját felváltotta a csend
Az 1930-as években néhány orvos újra elővette a módszert, amelynek lényege az volt, hogy megszakítsa a kapcsolatot az agy és a homloklebeny kérge között. A „lobotómialavinát“ a Yale Egyetem két fiziológusának tanulmánya indította el, amelyben a kutatók leírták, hogy egy csimpánz hirtelen együttműködőbb és feladatorientáltabb lett, miután eltávolították a homloklebenyét.
António Egas Moniz portugál idegtudós kollégájával, Almeida Limával együttműködve fejlesztette ki a szó szoros értelmében vett lobotómiát. Ez abból állt, hogy két lyukat fúrtak a páciens fejébe, majd tiszta etanolt (alkoholt) fecskendeztek a prefrontális kéregbe, az agy evolúciósan magasan fejlett részébe, amely a koncentrációért, a megértésért, a döntéshozatalért és a hosszú távú memóriáért felel.
A pácienst először általános érzéstelenítésbe helyezték, majd Lima két lyukat fúrt mindkét szeme fölé. Ezután egy speciális, fecskendő alakú eszközt, az úgynevezett leukotómát vezette be a szemüregeken keresztül a koponyán belüli üregbe. A fecskendő dugattyújának megnyomásával Lima el tudta forgatni a műszert, és ki tudott vágni egy kis gömböt az agyszövetből. Az eljárást az orvos Jeffrey A. Lieberman úgy írta le, hogy „olyan, mintha egy almából faragnánk ki a magházat“.
Azt tartották, hogy az etanol megzavarja az agyi pályák összeköttetéseit, amelyek kiváltják és megerősítik a mentális betegeknél megfigyelhető ismétlődő gondolatmintákat. A beavatkozás után a páciensek korábbi „nemkívánatos“ viselkedésmintái és tünetei enyhültek. Így az eljárást sikeresnek tekintették – annak ellenére, hogy a betegeknél gyengültek az olyan képességek, mint gondolkodás, álmodás, kreativitás vagy az emlékezés.
Tíz éve nem sikerült megválaszolni a nyomasztó kérdést: mi történt a Malajziából Kínába tartó repülővel?
2024.3.30 11:07
1937-ig Moniz és Lima közel 40 beteget operált meg, és mivel abban az időben kevés „terápiás“ lehetőség állt rendelkezésre, a gyakorlat hamar elterjedt.
Nobel-díj a lobotómiáért
Ezt követően Európa-szerte népszerűsíteni kezdték az eljárást – annak ellenére, hogy nem születtek meggyőző eredmények és a kutatás is gyerekcipőben járt. Mindezt úgy, hogy az orvosok hiányos nyilvántartást vezettek ezekről a pácienseikről, sőt, egyeseket a lobotómia után vissza is küldtek az elmegyógyintézetekbe, hogy ne kelljen többé foglalkozniuk velük.
Bár a szakértők tisztában voltak azzal, hogy a betegek személyiségében visszafordíthatatlan változások következnek be, úgy vélték, hogy a lobotómia még mindig „humánusabb“ megoldás, mint kényszerzubbonyt húzni az emberekre és ablak nélküli cellákba zárni őket, Moniz pedig 1949-ben megkapta a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat „a lobotómia terápiás jelentőségének felfedezéséért bizonyos pszichózisokban“.
A lobotómia európai népszerűsége oda vezetett, hogy Észak-Amerikában is bevezették a gyakorlatot. Walter Freeman amerikai neurológus végül „a lobotómia királya lett“, annak ellenére, hogy nem rendelkezett formális sebészi képzettséggel. Moniz eljárását olyan betegeknél kívánta alkalmazni, akik évtizedek óta pszichiátriai intézetekben voltak, és állítólag nem voltak kilátásaik. James Watts idegsebésszel együtt 1936-ban végezte el az első prefrontális lobotómiát az Egyesült Államokban.
„Továbbfejlesztett“ módszerét transzorbitális lobotómiának, ismertebb nevén „jégcsákányos lobotómiának“ nevezte. Első páciense egy idős nő volt, akinél több idegösszeomlást követően agitált depressziót diagnosztizáltak. A műtét után nem emlékezett, mitől félt annyira:
Úgy tűnik, elfelejtettem. Most már nem tűnik fontosnak
– mondta. 1952-ig az Egyesült Államokban és Kanadában körülbelül 50 ezer beteget műtöttek meg.
Maga Freeman aztán 1960-ig személyesen mintegy 3-4000 beavatkozást végzett el (a pontos szám nem ismert), tizenkilenc alkalommal gyerekeken is. A leghíresebb történet egy akkor tizenkét éves fiúé, de a legfiatalabb mindössze négyéves volt.
A legtöbb lobotomizált nő volt
Freeman és Watts leghíresebb páciense John F. Kennedy amerikai elnök eltitkolt nővére, Rosemary Kennedy volt. Apja „intézte“ neki a lobotómiát 1941-ben. A huszonhárom éves nő végig magánál volt, sőt verseket szavalt és beszélt az egészségügyi dolgozókhoz. A beavatkozást abban a pillanatban fejezték be, amikor a nő már nem tudott kommunikálni.
Rögtön ezután világossá vált, hogy a művelet kudarcot vallott. Rosemary elvesztette a beszéd- és járóképességét, örökre megváltozott a személyisége. Miután kiengedték a kórházból, azonnal egy intézetbe került, ahol húsz hosszú éven át egyetlen családtagja sem látogatta. Az első látogatás után, amikor rá se ismertek a lányukra, Kennedyék rájöttek, mit tettek vele. Ezt követően kezdtek el kiállni a mentális betegségben szenvedők jogaiért az Egyesült Államokban.
Kisgyermekként Rosemary lassabban kúszott, járt és beszélt, mint a testvérei, és mire iskoláskorú lett, már a tanulással is gondjai voltak. Ahogy Rosemary idősebb lett, dühkitörései néha erőszakossá váltak. Ezzel egyidejűleg felkeltette a férfiak figyelmét is, és Joe aggódni kezdett: egy nem kívánt terhesség a családban árthat fiai politikai karrierjének.
Sajnos Rosemary sorsa nem egyedülálló. Mint ahogy az egy 2018-as tanulmányból kiderül, a lobotomizáltak többsége nő volt, hiába voltak a fekvőbeteg-ellátásban akkoriban többségben a férfiak. Túlságosan vidám, ambiciózus vagy egyedülálló volt a nő, esetleg keveset törődött a háztartással vagy több spontaneitásra vágyott a házasságában? A férj elrendelte a lobotómiát, és a feleség máris beleillett a férfi elképzeléseibe. A „női hisztéria“ diagnózisának korában 1942-re a Freeman és Watts által végzett műtétek 75%-át nőkön végezték.
Idővel azonban a szakmai és laikus közvélemény kezdte megkérdőjelezni, hogy a lobotómia hatásai élhetőbbek voltak-e, mint a mentális betegség, amelyet „gyógyítani“ akartak vele. Azokat az embereket, akik a lobotómia után visszafordíthatatlan személyiségváltozást szenvedtek el és elvesztették kognitív funkcióik nagy részét, „nyáladzó zombiknak“ és „szellemi nyomorékoknak“ bélyegezték. A lobotómiák az 1960-as években kezdtek a feledés homályába merülni, amikor az olyan antipszichotikus gyógyszerek, mint például a skizofrénia elleni klórpromazin, megjelentek a pszichiátriában.
Mára ez a brutális módszer elavulttá vált, de néhány országban, köztük az Egyesült Államokban még mindig legális. A biztonságosabb és hatékonyabb kezelések elérhetősége miatt azonban szigorúan szabályozott és ritkán alkalmazzák. Soha nem a beteg akarata ellenére végzik el, és mindig legvégső megoldás, ha életveszélyes helyzet áll fenn. Legalábbis ezt állítják a hivatalos források.
