Nemcsak 10 évvel ezelőtti képekre nosztalgiáznak az emberek, hanem a 10 évvel ezelőtti zenékre is. Ez semmiben nem nyilvánul meg jobban, mint hogy felnőtt egy zenészgeneráció, akiknek a 2010-es évek már retró, ez pedig egyszerre szép és ijesztő.
Az elmúlt évtizedekben eljutottunk oda, hogy teljesen fölösleges a zeneiparról, mint homogén dologról beszélni. Mióta van internet, gellert kaptak a szubkultúrák és a mikroműfajok, mindenki meg tudja találni azt, ami neki igazán tetszik, mindenki élménye különleges. Legalábbis ezt gondoltam, amíg a tavalyi év során nem jött szembe több olyan lemez is, amik látványosan hasonló zenékből inspirálódtak, mint amit én hallgattam gyerekkoromban. A felismerés, hogy végleg megérkezett a 2010-es évek nosztalgiája váratlanul ért, és egyszerre lettem tőle boldog és nagyon szomorú. De nézzük óm hogyan jutottunk el idáig!
A régi szép idők nosztalgiája
Számtalan rossz szokásom van, de a túlzott nosztalgiázás talán a legszembetűnőbb. Imádok gimis sztorikat mesélni, régi barátaimmal arról dumálni, hogy milyen volt, amikor épp megismertük egymást, és nagyon boldog vagyok, amikor különböző régi történéseket el tudok helyezni az időben. Bár középiskola után erősen azt éreztem, hogy sose lesz már olyan jó, azért mostanra kiderült, volt még feljebb. Beállt az, hogy kik maradtak a barátaim, kik azok, akikkel még mindig, akár évtizedes távlatból is tartjuk a kapcsolatot – nem azért, mert régóta ismerjük egymást, hanem mert még mindig élvezzük egymás társaságát.
2016-ban még nem algoritmus írta a slágereket – Elmondjuk, miért volt 2016 a könnyűzene egyik legerősebb éve
2026.1.24 9:33
Bár szerintem mindenre lehet nosztalgiázni, ami nem a konkrét közelmúltban történt, nálam leginkább a gyerek- és tinikorról szokott szólni a dolog. De mik voltak azok a jelenségek, amik meghatározták a felnövésemet? 2000-ben születtem, amivel egy érdekes határterületre, a milleniálok és a dzsenzík közé dobtak le a szüleim. Ez azt eredményezte, hogy a váltás az analógról a digitálisra a gyerekkorom alatt történt meg – még épp volt VHS, betárcsázós internet, nyomógombos telefon, de már volt Youtube, torrent, mp3-lejátszó, és picit később már livestreaming is. Szóval szerintem izgalmas, és változó körülményekkel teli időben születtem, de ezt valószínűleg rengetegen gondolják még így más generációkból is.
Szintén fontos időszaka volt a felnövésemnek, amikor elkezdtek az én generációmba tartozó emberek szembejönni a médiában. Ez jelenthetett akár Youtubereket vagy sportolókat, de zenészeket is. Bár mostanában sokkal kevesebb focit nézek, mint régebben, nagyon megmaradt az az érzés, amikor először elkezdtem a Premier League-ben olyan arcokat látni, akiknek szintén 2-vel kezdődött a születési éve.
Jelenleg 25 éves vagyok, már bőven túl azon, hogy én legyek az összes munkahelyemen a legfiatalabb. Amire azonban nem számítottam, hogy nemcsak én vagyok a nosztalgia rabja, hanem több, 2000 körül született zenész is mostanra jutott el oda, hogy újraértelmezze, ezáltal újra is élje azokat a zenéket, amikkel felnőtt.
Mitől függ, hogy milyen zenével nő fel az ember?
Például attól, hogy mit játszanak otthon a szülők, mi megy a rádióban, illetve mit raknak rá a gyerek első mp3-lejátszójára. Harmadik osztályban kaptam egy (szerintem 1GB-os tárhellyel bíró) Sony Walkmant – most visszakerestem, valószínűleg egy NWZ-140-es típusról volt szó. Arra, hogy erre a mostanra nevetséges tárhelyű, nagyjából Iqos méretű gépre milyen zenéket rakott rá édesapám, szinte teljesen emlékszem.
Először is rajta volt Modeszt Petrovics Muszorgszkijtől az Egy kiállítás képei szerintem négy különböző verzióban is – sima eredeti zongorás, Ravel féle szimfonikus, Emerson, Lake & Palmer féle prog-rockos, és a Tomita féle szintimágusos. Rajta volt még 1980-ból a Black Sabbath-től a Heaven and Hell, az első lemez, amin Ozzy helyett Ronnie James Dio énekelt. Szintén ott volt a 2009-es Iron Maiden koncertlemez, és azt hiszem a harmadik és az ötödik Metallica lemez is. Emellett magyarból szerintem ott volt az első négy Belga lemeznek valamilyen keveréke, már pontosan nem emlékszem, hogy melyikek. Szóval ez volt a start (szerintem amúgy jó start), ebből kellett főzni, innentől igazából már rajtam állt, hogy milyen irányokba indulok el.
A 2010-es évek slágerei
De mik is mentek igazán a 2010-es években, amik engem is beszippantottak? Ilyenkor már javában zajlott az indie-sleaze őrület, The Strokes és a többiek, vagy gondoljatok csak arra, hogy az ötös számú Arctic Monkeys lemez milyen fojtásban tartotta az egész várost hónapokon keresztül. Ami kevésbé mainstream, de máig érezhető azon, hogy mit hallgatok, az a metalcore: Bring Me The Horizon, Architects, Parkway Drive, August Burns Red. Ezek mind olyan bandák, amik anno Dürer-nagytermesek voltak, mostanra Sportarénások lettek, és nagyjából el is vesztették az élüket. Ami viszont a legfontosabb – a cikk szempontjából is, mert igazából erről szól az egész –, hogy pont a tizedfordulón egyszercsak mainstream lett az elektronikus zene. Vagy legalábbis bizonyos fajtái. Mondjuk kettő.
PREMIER: Magyar alteres elektronika pörög körbe-körbe Miki357 képeivel – Nálunk debütál Surfalone új videóklipje
2026.1.15 14:00
Az egyik fajta elektronikus tánczene (EDM), ami nagyot ment, az a Swedish House Maffiás, Martin Garrixes, Zeddes, Spinnin Recordsos ilyen fesztiválos ugrálós-veretős house-zene. Ha megnézzük a Rate Your Music nevű online enciklopédiát, látszik, hogy ez a műfaj amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is, de bizonyos fesztiválok például máig ennek a boom-nak köszönhetik azt, hogy akkorák, amekkorák. Például az Ultra Music Festival Miami-ban, az EDC Las Vegas-ban, de a Tomorrowland is Wikipédiás információk alapján a duplájára nőtt ebben az időben. Ugyanígy emelkedett fel itthon Zamárdiban a Balaton Sound, és a Szigeten az évek során különböző neveken futó partyaréna.
A másik fajta elektronikus zene, az undergroundból induló, alapvetően basszuszenés alapokra támaszkodó dubstep, trap, durvább house-os irány volt. Az egész szcéna egyik legfontosabb képviselője egyértelműen Skrillex volt, de hatalmas szerepe volt azoknak a YouTube-os csatornáknak is, amik demokratizálták ezeknek a műfajoknak a terjedését, gondolok itt a Monstercatre, az NCS-re és hasonlókra. Budapesten több bulisorozat is felröppent, hogy kiszolgálják az eziránt a zene iránt megjelenő egyre nagyobb érdeklődést, mint a Black Trap, a Buda FCKN Bass, vagy a mostanra szinte egyedüliként fennmaradt Next Level.
Bár a dubstep és társai egyértelműen hosszabban tudtak a mainstreamben maradni, mint a fesztiválos ugrabugrálós house, mostanra ők is visszacsúsztak a rétegzenei státuszba. Ezeknek a műfajoknak az íve érdekes ellentétet mutat például a technóhoz, vagy a drum and bass-hez képest, amik nagyjából hasonló méretű rajongótábort tudhatnak magukénak az elmúlt 10-15 évben, komoly fluktuáció nélkül.
Visszatérve a személyes sztorihoz, én is azok közé a gyerekek közé tartoztam, akik az elektronikus zenének az akkor undergroundnak számító része által lettem teljesen elbűvölve. Voltam 14 évesen Next Levelen – nagyon furán éreztem magam –, többszáz számos playlistet építettem a kedvenc zenéimből, és az egyik legjobb barátnőmmel azért lettünk jóban gimiben, mert csak mi hallgattunk ilyen dalokat az osztályból. Ezekben a trekkekben olyan hangok szerepeltek, amik mások voltak, mint bármi, amit azelőtt hallottam, ismertem. Nem mindig voltak könnyen befogadhatók, de volt bennük valami idegen és izgalmas. Ezek voltak az első zenék, amik már magamtól jöttek, és nem a szüleimtől. Ez az érzés az évek során szép emlékké változott, és valahol mélyen nyugodott bennem, egészen addig, amíg a tavalyi kedvenc lemezem elő nem hozta őket újra.
Az ausztrál elektronikus zene új csillaga
Ninajirachi, született Nina Wilson 1999-ben született Ausztráliában, és tinikora óta csinál elektronikus zenét. Elsőre 2017-ben, még 17 évesen aratott komolyabb sikert a Pure Luck című dalával, amin Freya Staer is közreműködött. Az ezt követő években sorra jöttek ki a kislemezei, amiken az inspirációi mellett egyre inkább kikristályosodott a saját stílusa is. Én először – ahogy az mostanában egész gyakran történik – egy Instagram-reelben találkoztam a zenéjével, még 2024-ben, és bár lementettem, nem mentem mélyebben utána. Ez idén nyáron azonban megváltozott, amikor bár már hetek óta hallottam online, hogy mennyire jók az új dalai, szembejött velem az Infohazard című trekkjének klipje.
Meg se fogom próbálni elmagyarázni, hogy miért annyira gyönyörű, elbűvölő, már-már hipnotikus hatású ez a videó, szóval inkább nézzétek meg, és gyertek vissza, ha megtettétek. A klipet akkor szerintem egy hétig minden nap többször megnéztem. Kevesebb mint egy hónappal később megjelent Ninajirachi első nagylemeze, az I Love My Computer, ami ahogy már korábban írtam, hatalmas hatással volt rám, nemcsak a zene, hanem a szövegek miatt is. Tekintve, hogy nincs egy év köztem és az ausztrál producer között, nem olyan meglepő, hogy hasonló zenei élményekből táplálkozik, mint amiket én átéltem tiniként, mégis elképesztően erős érzés volt, hogy valaki ennyire tűpontosan ragadja meg azokat az emlékeket, amik valahol mélyen bennem is jelen voltak.
Az új év első napja egyben gyásznap is: az MTV zenei csatornáitól búcsúzunk
2026.1.1 10:09
Az előbb már említett Infohazard című szám egy olyan univerzális dologról szól, ami szerintem mindenkivel megtörtént gyerekkorában: amikor valami olyat lát az interneten, amit nem kellett volna. Ez lehet valamilyen pornográf vagy erőszakos tartalom, amire valami véletlen folytán kattintottunk rá, de örökre beleég a memóriánkba. Az egész dolog annyira szürreális, hogy pár nappal később már nem is tudjuk, tényleg láttuk, vagy csak az álmainkban történt? Fogunk egyáltalán tudni aludni?
Amikor a kedvenc számodat senkinek sem tudod megmutatni
A lemez második dala, az iPod Touch konkrétan arról szól, mint ennek a cikknek az első fele. „I’ve got a song, that nobody knows / I put it on when nobody’s home”. Mert hát ki ismerné, meg kinek lehetne megmutatni ezt a fura dubstepnek vagy electrónak, vagy happy hardcore-nak hívott cuccot? Hát a szüleimnek fix nem. Szintén erős nosztalgiafaktorral bír számomra a Delete című dal, ami arról a „canon event-ről” mesél, amikor azért raksz ki valamilyen dalt az instagrammodra, hogy a krássod, szerelmed, ne adj isten volt barátnőd lássa, és aztán jól meggondolja magát. Vajon ez működött valaha a világtörténelemben? Nem valószínű. Megtettem ezt én is anno? Persze. Baj ez? Szerintem nem.
Nem szeretnék végigmenni az album összes dalán, mert ez igazából nem egy lemezkritika. A nosztalgiázás csak egy az album témáiból, az egész sokkal inkább az alkotó és a számítógépe közötti kapcsolatról szól, mégis én az előbbi irányból akartam megfogni. Azt azért még muszáj megjegyeznem, hogy zeneileg is érezhető, hogy milyen régebben népszerűbb műfajokból táplálkozik Ninajirachi, amivel viszont egyre többen vannak így a jelenlegi underground elektronikus tánczene világából.
Csak két példát említve, tavaly jelent meg a Frost Children nevű hasonló korú tagokból álló New Yorki duó Sister című új lemeze, ami bevallottan a 2010-es évek elejei EDM hangzásvilágot próbálja feltámasztani, a kritikusok és rajongók szerint egyaránt nagy sikerrel. Vagy vegyük kimj amerikai producer tavalyi lemezét, a Korean Americant, ami remekül ülteti át a korai Skrillex kislemezek hangzásvilágát a saját Távol-Keleti kontextusába.
10 érdekesség a 30 éves Jumanjiról, gyerekkorunk mágikus kalandfilmjéről – Kevesen ismerik az eredeti verzióját
2025.12.15 12:52
Nemcsak én voltam oda Ninajirachi tavalyi lemezéért, hanem a közvélemény is. Az Ausztrália Grammy-díjának számító ARIÁ-n 8 díjra jelölték, amiből hármat elhozott – a legjobb új előadót, a legjobb szólóelőadót, de az ő lemezét választották a legjobb független megjelenésnek is. A legfőbb ausztrál könnyűzenével foglalkozó nemzeti rádiónak számító triple j-nél pedig az év top 100 dalába négy is belefért az I Love My Computer-ről.
Én se leszek már fiatalabb (de ez nem baj)
Megérkezett tehát az én tinikorom nosztalgiája is a zenébe, de olyan hirtelen, hogy nem is számítottam rá. Nyilván sokféleképpen lehet azonosulni zenékkel, amik olyan dolgokról szóltak, de mégis ritkán van olyan, ami ennyire tűpontosan eltalálna valamit, ami számomra is formatív volt.
Ha minden jól megy, idén nyáron élőben is elkapom majd Ninajirachit a Primavera fesztivál portói kiadásán, de addig még rengeteg idő van újra és újra hallgatni a lemezét, és merengeni a régi szép időkön.
