Mitől lesz egy zenész különleges? Mitől függ az, hogy valaki hosszú távon sikeres tud-e maradni? Van-e élet a dubstep után? Ezekre és hasonló kérdésekre kerestük a választ a 21. század egyik legkülönlegesebb zenészének karrierjén keresztül.
Sonny Moore, ismertebb nevén Skrillex az elmúlt másfél évtized egyik legizgalmasabb és legérdekesebb zenésze. Onnantól, hogy már 16 évesen emo koncerteken játszott, odáig, hogy két éve a Coachella kvázi főfellépője lett, nagyon tekervényes út vezetett. Az április 1-jén megjelent Fuck U Skrillex You Think Ur Andy Warhol but Ur Not!! <3 (továbbiakban FUS) lemeze remek apropót ad arra, hogy végignézzük, mik voltak karrierjének legfontosabb pillanatai.
A kezdetek
Skrillex 1988-ban született, első zeneipari próbálkozására pedig nem is kellett sokat várni. 2004-ben jelentkezett a floridai From First to Last nevű metálbandába mint szólógitáros, de végül az együttes egyik énekese lett belőle. Három évig játszott az együttesben, akikkel ezalatt kiadták első két lemezüket, amikből összesen 300.000 darabot adtak el. Ez ahhoz képest, hogy keveset játszották őket a rádióban, jelentős mennyiség. Végül 2007-ben lépett ki, hogy teljes erőbedobással a szólókarrierjével foglalkozzon.
Fontos megjegyezni, hogy ezekben az években éppen tombolt a Myspace-láz, amivel az együttesek és zenészek minden eddiginél hatékonyabban tudták promotálni és terjeszteni a saját zenéiket. Az a DIY hozzáállás, amit Skrillex ebben az időszakban megtanult és átvett, azóta is végigkíséri a karrierjét.
Skrillex születése
2010-ben megjelent, és ingyenesen elérhetővé vált a My Name Is Skrillex című kislemez, amivel Skrillex megágyazott az új művésznevének. Ezen az EP-n hat zajos, de meglepően piacképes dubstep dal volt. A dubstep azonban akkor még teljesen mást jelentett, mint amit Skrillex után világszerte megismertünk. A műfaj a 2000-es évek Egyesült Királyságából ered, de aztán több torzulásnak és átalakulásnak köszönhetően egy teljesen más műfaj lett belőle, amit Skrillex is a saját képére formált. Ha valakit érdekel a korai dubstep története és hogy miért nem nézték jó szemmel sokan Skrillex sikerét, annak nagyon ajánlom az alábbi videós esszét.
Pár hónappal később már érkezett is Skrillex második kislemeze, a Scary Monsters and Nice Sprites, amit túlzás nélkül hívhatunk egy korszakos kiadványnak. Ezzel az EP-vel nemcsak a niche elektronikus zenei közeg ismerte meg Skrillex sajátos stílusát, hanem szinte az egész világ egy „dubstep-őrületbe” került. A Call of Duty montázsoktól kezdve, a filmszerű Go-Pro videókon át egészen a mainstream amerikai szkeccsvideókig hirtelen mindenki tudta, hogy mi az a dubstep. Ennek az új műfajnak és vele együtt az újonnan megszületett mémkultúrának a jelenléte kikerülhetetlen volt.

A rengeteg nehezen megkülönböztethető és bonyolult nevű elektronikus zenei műfaj között a dubstepet könnyen fel lehetett ismerni. Erős basszusfrekvenciák, visító szintetizátorok és fülbemászó dallamok jellemezték, ez a katyvasz pedig hordozott magával egyfajta sokkhatást is. A műfaj újdonsült népszerűsége – bár nem ő volt az egyetlen, aki akkoriban ilyesmivel próbálkozott – leginkább Skrillexnek volt köszönhető.
Azok a dalok, mint a Scary Monsters and Nice Sprites, a First of the Year vagy a Ruffneck (Full Flex) már rádióidőt is kaptak, így az átlagember is szembetalálkozott velük. Emlékszem, hogy 2011-ben már a Petőfi Rádió rotációjába is bekerült pár dal, amik nekem anno negyedik osztályosként teljesen idegennek hatottak, de már ott kíváncsi lettem, hogy mégis mi ez a zaj, ami közben igazából tök dallamos?
Skrillex így pár év alatt egy underground metálénekesből a világ egyik legsikeresebb producere lett, és már itt megvillantotta azt, ami szerintem a két legfontosabb tulajdonsága közül az egyik: a megújulásra való képessége.
2011 decemberében kiadta a negyedik kislemezét két éven belül, ami szerintem az addigi legpiacképesebb megjelenése volt. Itt pedig előjön Skrillex második nagy erőssége, a kollaborációra való törekvése és a közreműködői sokszínűsége. A Bangarangre ugyanis ugyanúgy felfért a legendás The Doors nevű klasszik rockegyüttes, mint az akkor még feltörekvő státuszban lévő Ellie Goulding is. A vele készült The Summit nekem az egyik kedvenc Skrillex-dalom, és remekül megmutatja, hogy mekkora érzéke van ahhoz, hogy dallamokat írjon.
A dubstep vége
2014-ben megjelent Skrillex első nagylemeze, a Recess, ami szerintem lezárta a dubstepes éráját. A lemezen 11 dal volt, elég széles spektrumon szétterülve, bangerektől kezdve egészen olyan nyugisabb dalokig, mint például az Easy My Mind. A lemezen rengeteg közreműködő kapott helyet, köztük például koreai popsztárok is, név szerint CL és G-Dragon. Ez volt az egyik, ha nem az első alkalom, hogy a nyugati közönség találkozhatott a K-poppal, és szerintem akkor még senki sem számított arra, hogy a 2010-es évek maradéka jelentős részben erről fog szólni.

Az elmúlt 4 évét megkoronázva Skrillex 2014 júniusában telt házas koncertet adott a legendás denveri Red Rocks Amfiteátrumban, amit már csak azért is érdemes lehet lecsekkolni, mert megmutatja, hogy Skrillex nemcsak egy kivételes producer, de egy remek DJ is.
Jack Ü
Miután a dubstepnek leáldozott (valljuk be, véges variációk voltak ebben a műfajban), Skrillex minden eddiginél jobban a mainstream felé fordult. A Major Lazer trióból és a Mad Decent kiadóból ismert Diplóval megalapította a Jack Ü nevű duóját, amivel egy rövid, annyira nem meghatározó, de ettől még nagyon sikeres időszak kezdődött. 2015-ben megjelent a Skrillex and Diplo Present Jack Ü, a duó első és egyetlen közös lemeze. A közreműködők között ott volt az előtte egy évvel berobbant Kiesza, olyan rapperek, mint Bunji Garlin és 2 Chainz, illetve végül, de nem utolsósorban Justin Bieber.
A Bieberrel közös Where Are Ü Now mára hatszoros platinalemez lett az Egyesült Államokban, és még mindig a legnagyobb sikerű Skrillex-dal valaha. Egyértelművé vált, hogy Skrillex, ha akarja, akkor a mainstream rádiót is meg tudja hódítani. Ezek után talán mindenki arra számított, hogy ez a tendencia tovább folytatódik, ez azonban nem így történt.
Csendesebb évek
Ahhoz képest, hogy Skrillex öt éven keresztül évente egy, de néha kettő nagyobb projekttel jelentkezett, 2015 után sokkal ínségesebb időszak következett. Ezalatt Skrillex leginkább a 2011-ben alapított OWLSA nevű saját kiadójával foglalkozott, koncertezett és néha azért jelentek meg dalaik, de azok egymástól teljesen függetlenek voltak. Összességében sokkal kevesebb zenét adott ki, és kivonult a nyilvánosságból.

Bár még mindig voltak slágerei, mint a Purple Lamborghini Rick Ross-szal 2016-ban, vagy a Would You Ever Poo Bearrel 2017-ben, és nem mondanám, hogy ezek rosszabb minőségűek lettek volna, mint mondjuk a Jack Ü-anyag, de kétségkívül hiányzott belőlük az az innováció, ami előtte Skrillex védjegyévé vált.
Ahogy az a fentebbi grafikonon is látszik, ami a Skrillexre való Google-kereséseket mutatja, ezalatt az idő alatt folyamatosan csökkent a népszerűsége. A covidos időszakban volt két olyan év is, 2020 és 2022, amikor semmi saját zenéje nem jelent meg, ami addig példátlan volt. Egy 2023-as Twitter-posztban kifejtette, hogy a járvány miatt küzdelmei voltak a mentális egészségével, és úgy érezte, magával kell foglalkoznia.
A visszatérés
Így érkezünk el 2023-ba, amikor Skrillex a közelmúlt egyik legsikeresebb visszatérését hozta össze. Miután majdnem egy évtizede nem jelent meg nagylemeze, hirtelen nem eggyel, hanem rögtön kettővel rukkolt elő egymást követő napokon. Ezek a lemezek a Quest for Fire és a Don't Get Too Close címet kapták. A hype azonban attól lett igazán elsöprő, hogy még a megjelenések előtt Four Tettel és Fred Againnel – akik bizonyos szempontból a kurrens elektronikus zene legizgalmasabb alakjai – telepakoltak pár londoni és New York-i szórakozóhelyet, és minden alkalommal eget rengető bulit csaptak.

Ezek az események promotálták az új lemezeket, és meglovagolták Fred Again fél évvel ezelőtti berobbanását a mainstreambe, ami egy egészen kivételes Boiler Room-szettnek volt köszönhető. Az igazi veterán Four Tettel a trió olyan népszerű lett, mint amit utoljára a Swedish House Mafia visszatérésénél láttunk.
A két előbb említett új nagylemez közül egyértelműen az első kapott pozitívabb fogadtatást, talán a legjobbat az összes Skrillex-kiadványból valaha. A régi hangzásvilágának a fejlődése, amibe teljesen új közreműködők szálltak be, egy nagyon izgalmas albumot eredményezett. A Rumble című szám, ami először Fred Again legendás Boiler Room-szettjén hangzott el, instant közönségkedvenc lett, és talán a 21. század egyik legtöbbet remixelt zenéje is.
A trió ezek után bevette többek között a New York-i Times Square-t, majd a Madison Square Gardent, és végül egy szerencsés lemondásnak köszönhetően a Coachella nagyszínpadát is. Könnyen lehet, hogy a fesztivál szervezőinek eszébe se jutott volna őket leszervezni Frank Ocean helyett, ha nem lett volna ez a tudatos hype-kreáció a trió mögött. Áprilisban Skrillex 9 év után visszatért a Red Rocks amfiteátrumba is, szólóban, ahol öt órán keresztül játszott dalokat az egész diszkográfiájából, de az utolsó mashup-nak ugyanazt a két dalt választotta, mint 2014-ben.
Fuck U Skrillex!!
Na de mi történt múlt héten, bolondok napján? Hát megjelent a negyedik Skrillex lemez, aminek most nem írom le megint a teljes nevét; és a producer újra megmutatta, hogy benne van még egy teljes megújulás. A FUS bár összesen 46 perc, mégis 34 dallal lett megpakolva, amik leginkább kiadatlan trekkek Skrillex elmúlt 15 évéből.

Bár Skrillex talán soha nem vette magát annyira komolyan, mindig volt egy játékosság a zenéjében, a legújabb kiadványán ezt az effektust csúcsra járatta. Az egész lemez, mint egy 2000-es évekbeli hiphop mixtape (vagy hogy egy kurrensebb és talán sokatok számára ismert példát mondjak, a 2021-es Call Me If You Get Lost című Tyler, The Creator lemez) narrálva van, ami nagyjából abból áll, hogy egy komikusan mély hangú csávó egyszerűen csak összevissza hülyeségeket kiabál a mikrofonba.
A dalok maguk sokkal inkább csak ízelítők abból, hogy mennyi minden olyan zenéje gyűlt össze Skrillexnek másfél évtized alatt, amit lehet, hogy játszott a DJ-szettjeiben, de hivatalosan soha nem rakott ki. A lemezen bőven vannak olyan dalok, amik rajta lehetnének Skrillex első kislemezein, de olyanok is, amiken érződik, hogy nem olyan rég készültek. Azoknak a rajongóknak, akik a kezdetek óta követik az előadó munkásságát, most ennyi idő után új dalokat hallani egy már rég elmúlt korszakból pluszban különleges.
Bár azzal, hogy mindegyik dal maximum 1-2 percet tart, azt gondoltam, hogy komolyabb hiányérzetem támad majd, hogy nincsenek kibontva ezek a dalok, de nem így lett. Az egész lemez azzal, hogy kicsit mint egy felvett DJ-szett lett összerakva, nagyon jó egységet képez, amit talán tényleg egyben a legjobb meghallgatni. Ebben a tekintetben szerintem Skrillex bőven merített az ausztrál producer, Flume 2019-es Hi This Is Flume című mixtape-jéből, ami szinte ugyanígy lett felépítve.
Szintén fontos megjegyezni, hogy ezzel a lemezzel lejár Skrillex 2010 óta érvényes lemezszerződése az Atlantic Recordsszal, ami négy nagylemez idejére szólt. Skrillex korábban hangot adott annak, hogy nem feltétlen volt jó döntés aláírni azt a szerződést, és nem ő az egyetlen példa arra a zeneiparban, amikor valaki fiatalon aláír egy jól hangzó szerződést, amiből a karrierje későbbi részében hatalmas teher lesz.

Skrillex bőven tehette volna azt, hogy ebben a helyzetben ellazázza ezt a lemezt, mondván, már csak túl akar esni a dolgon. Ehelyett ennek az ellenkezője történt, és egy olyan anyagot kaptunk, amivel szinte az összes típusú rajongójának kedveskedett, és őszintén, szeretettel tekintett vissza az egész karrierjére a Skrillex név alatt.
Skrillex Is Dead
Ahogy a cikkem eleje fele leírtam, nekem Skrillex két dolog miatt izgalmas igazán. Hogy akárhányszor meg tud újulni, és hogy egészen egyedi módon kollaborál másokkal. Emiatt szinte garantált, hogy ennek a történetnek még nincs vége. Jövő hónapban visszatér a Red Rocks Amfiteátrumba, hogy egy újabb ötórás szettel kápráztassa el a szerencsés jelenlévőket, aztán ki tudja? Lehet, közelebb vagyunk egy új lemezhez, mint gondolnánk, de az is lehet, hogy megint eltűnik évekre. Egy biztos, ez az ember nem bírja ki alkotás nélkül, és ezzel mi nagyon jól járunk.