Kelet-Magyarországon nőttem fel egy olyan közegben, ahol a kétezres években virágkorukat élték a különféle tudatmódosító szerek. Sokan körülöttem használók voltak. Én mégis – hellyel-közzel – kimaradtam mindebből. Hogy hogyan? Mondom.
A kísértés
A napokban, egy életmódváltás közepén, újra visszagondoltam erre az időszakra és arra, hogy milyen volt az ezredforduló után fiatalnak lenni vidéken, továbbá, hogy miért is álltam ellen akkoriban a drogoknak? Arra jöttem rá, hogy ez nem egy „én jobb vagyok nálatok”-féle hozzáállás volt, nem valami hősies ellenállás. Sokkal több köze volt/van egyfajta belső félelemhez és ahhoz a nagyon is fizikai, ösztönös érzéshez, hogy egyszerűen nem éreztem/érzem jól magam drog hatása alatt.
A kísértés pedig folyamatosan lesben állt, hiszen a környezetemben sokan rákanyarodtak erre az útra. Az ezredforduló után Magyarországon a tiltott szerek kipróbálásának életprevalenciája (vagyis az egész élettartamban való előfordulása) nőtt: a felnőtt népességnél 2001 és 2003 között 7,7%-ról 11,4%-ra emelkedett. És hogy mi vezetett idáig? Nincs reprezentatív felmérésem arról, hogy a körülöttem élők miért nyúltak a szerekhez, de általánosságban a legtöbben kíváncsiak voltak, szórakozni akartak és/vagy enyhíteni a napi stresszt. Merthogy utóbbiból volt bőven. A keleti megyékben a társadalmi feszültségek, a munkanélküliség és a jövőképhiány a kamaszokra mázsás súlyként nehezedett. Prevenció volt, de egyenetlen és – tapasztalataim szerint – nem igazán komolyan vehető. 2003-ban például Szabolcs-Szatmár-Beregben az iskolák 10,5%-ában működött drogügyi koordinátor, Hajdú-Biharban 27,1%, Borsodban 22,3%; BAZ megyében ugyanakkor 11 helyi KEF (Kábítószerügyi Egyeztető Fórum) is dolgozott. Ezek a számok nem a használatot, hanem az intézményi reakció mértékét jelzik – és azt is, inkább csak felületes volt a drogokkal szembeni fellépés. És akkor az alkoholról – ami jelen cikk szerzőjét is rendre megszólította – még nem is beszéltünk.
Valami új a láthatáron
2009–2010 körül beléptünk egy új érába. A fű, hasis, gomba, spuri, bélyeg, kóla, eki, karika stb. mellé olyan szintetikus cuccok jöttek, amikről szinte senki sem tudta, hogy mit adnak. Az EU 2010-ben 41 új pszichoaktív anyagot azonosított – ez akkor rekordnak számított. Ez az olcsó, gyors, legálisnak tűnő szerekkel végig söprő designer-droghullám pillanatok alatt elérte a periférián élőket.
Én mindeközben próbáltam megfejteni: miért taszít az, ami másokat felszabadít?
Úgy éreztem, kimaradok valamiből emiatt, de hiába „erőszakoltam” magamra alkalomadtán a „lightosabb” drogokat, soha nem éreztem azt, amit éreznem „kellett volna”. Szorongtam, felszaladt a pulzusom, alig vártam, hogy vége legyen a hatásnak (ha volt egyáltalán). Rá kellett jönnöm, hogy a testem és az elmém azt üzeni: kösz, ebből inkább nem kérünk. Persze, mondhatnám azt, hogy már akkoriban is full tudatos voltam és éreztem, hogy hosszú távon ebből bajok lehetnek, de azért ez túlzás lenne. Inkább az vésődött be, hogy ha valami következetesen szarul esik, azt előbb-utóbb megtanulom elkerülni. Lehet, hogy nem tudtam elengedni magam, lehet, hogy nem voltam képes felszabadultan működni a közegemben, és emiatt sem élveztem ezeket a sessionöket. Ezeknek is megvannak a miértjei, de őszintén szólva, a mából ránézve, könnyebb volt később ezeken dolgozni, mintha drogfüggőségem lett volna, amennyiben rajta maradok valamin…
A család és a barátok ereje
A családom nagyjából semmit nem érzékelt abból, hogy olykor-olykor ráfordulok egy-két szerre, ennélfogva nem kaptam büntetést, ultimátumokat sem ezzel kapcsolatban. Jól tudtam „fogni”, ha arra volt szükség. Attól viszont, hogy mit szólnának a szüleim, ha rájönnének, erősen tartottam. Ez elég volt ahhoz, hogy ne veszítsem el a tájékozódóképességem, amikor a sötétben járok. Nem voltam mintagyerek, de a belső iránytűmet volt kikhez igazítani – és ezért hálás vagyok. És igen, az otthoni és a baráti közeg nagyon fontos ezen a téren, mivel az ellátórendszer, a megelőzési stratégia és az intézményes segítség akadozott, és a mai napig vannak ezzel kapcsolatban problémák. Emlékszem, anno, ha valaki bajba került, nem mindig volt ott egy segítő kéz, hogy időben elkapja. Voltak persze próbálkozások, de ezek inkább felületi sérüléseket próbálták orvosolni.
A drogokról tisztán: 15 elgondolkodtató dokumentumfilmes alkotás a kábítószerek világáról
2025.11.12 14:54
És ha már barátság… Volt egy személy az életemben, aki nem mondta ki olyan könnyen azt a bizonyos „nem”-et, illetve nem volt senki és semmi, aki/ami időben elkaphatta volna. Sajnos én is kevésnek bizonyultam ehhez… Aztán besétált egy bántalmazó kapcsolatba, és nem sokkal később megszakadt a kapcsolatunk. Akkor nem voltam elég visszatartó erő számára, de talán nem is próbálkoztam eléggé – el voltam foglalva a saját dolgaimmal. Sok, tényleg sok megpróbáltatás után azonban úgy tűnik, a helyzete végül rendeződött. Szerencsés volt. A gyerekei megszületése után új irányt vett az élete.
A szerencse mellettem is ott volt, és az is vissza tudott rántani, hogy megtaláltam a magam helyettesítő transzait az írás, a kreativitás, karrierépítés, utazás formájában. Később persze egyéb mumusok jöttek és mentek, 17 évig a cigi is hű társam volt, a már említett pia sem maradt el, bonyolult a kapcsolatom az evéssel is, de ma már harcedzettebben nézek szembe a fenyegetésekkel.
Mit tanultam ebből az egészből?
1. Elsősorban azt, hogy figyeljek a testem jelzéseire, mert a szervezetem nem ellenem, hanem értem dolgozik. A rosszullét, amit „gyengeségnek” éreztem a drogfogyasztás közben, valójában egy működésbe lépett riasztórendszer volt.
2. Józannak maradni nem moralizálás, nem „felsőbbrendűség”. Ez nálam nem elvi, hanem praktikus döntés volt: nem szerettem, amit csinált velem a drog, illetve féltem tőle. Féltem attól, mit ad és annak milyen következményei lesznek. Ma már tudatosan, saját akaratból tudok dönteni arról, mikor maradok józan, és mikor nem.
3. A család, jobb esetben, nem egy páncélszekrény, ami elzár, sokkal inkább egy biztonsági öv, ami működésbe lép, ha kell. Nem véd meg mindentől, de ott van, ha felgyorsulnának körülöttem az események, és nem tudom, merre tovább.
4. A társadalmi háttér igenis számít. A keleti térségekben (és általában a sérülékeny régiókban) a szegénység, a perspektívahiány és bizonyos szolgáltatásokhoz való hiányos hozzáférés együttese valódi kockázatot jelent. A közpolitikának ezen a téren is volt/van/lenne dolga.
5. Ha van rá lehetőségem, megpróbálok akkor segíteni egy baráton, ismerősön, vagy akár idegenen, amikor tehetem, nem várom meg, hogy más tegye meg helyettem, mert lehet, hogy ez végzetes hiba lesz. Hiszem, hogy ezt még meghálája az élet, de ha nem, akkor sem sértődöm meg rá.
A legjobb drogprevenció: idén 25 éves, de még mindig felkavaró a Rekviem egy álomért
2025.10.6 11:48
Végezetül, ez a cikk nem prevenciós célból készült, és nem is azt szeretné aláhúzni, hogy soha semmi illegálist nem érdemes kipróbálni. Inkább azt próbáltam vele aláhúzni, hogy csak jót tehetsz magaddal – és másokkal –, ha megismered önmagad, a tested, a motivációid, a határaid és azt a közeget, amiben mozogsz. És hidd el, tanúsíthatom, hogy nem maradsz le semmiről, ha nemet mondasz.
