Austin Butler főszereplésével érkezett meg a mozik kínálatába Darren Aronofsky új filmje, a Rajtakapva.
A keményvonalas cinefilek körében Darren Aronofksy nem szorul bemutatásra: az Oscar-díjra jelölt rendező nevéhez fűződik többek közt a Fekete hattyú, a Pi, A bálna, a Requiem egy álomért, az Anyám! és A pankrátor is. Legutóbbi mozgóképes alkotása, A bálna bolygóméretű hírverést kapott: Brendan Fraser könnyfacsaró visszatérése mindenkit levett a lábáról, még úgy is, hogy valljuk be, a film középszerű volt. Az amerikai direktor előszeretettel méretteti meg magát egymástól eltérő műfajokban is, ezt legfrissebb filmje, a Rajtakapva is jól példázza. Ezúttal a pszicho-dráma, a thriller és a fekete komédia zsánereit gyúrta össze.
A Rajtakapva szinopszisa a következő: történetünk főszereplője, Hank (Austin Butler) egykor feltörekvő baseballtehetség volt, de egy tragikus baleset miatt kerékbe tört a karrierje, melynek következtében lepukkant New York-i lakásában, önsajnálatban és alkoholmámorban fürdőzve tengeti a mindennapjait. Russ (Matt Smith), a szomszédja megkéri, hogy vigyázzon a macskájára, amíg ő néhány napra elutazik. A harapós cica önkéntelenül is akkora lavinát indít el, aminek hatására Hank és barátnője, Yvonne (Zoë Kravitz) egy életveszélyes alvilági ügylet kellős közepébe csöppennek. Spoilermentes kritikánk következik.
A Lidérces órák megspékelve Anorával, kettéosztva a rendezéssel
A Rajtakapva bátran merít a nagyoktól – a film megtekintése közben beugorhat az embernek Martin Scorsese niche kultklasszikusa, a Lidérces órák. Aronofsky filmje szintén egy véget nem érőnek tűnő rémálmot vázol fel, de a sztorija nemcsak egyetlen éjszakát, hanem több napot ölel fel. Hanket, az egyre-másra sorscsapások áldozatául eső protagonistát követjük, aki reménytelenül sodródik a vérfagyasztó események sorozatával. Bármi áron kikecmeregne a számára is érthetetlen káoszból – a nézővel együtt.
Ezért vagyunk reménytelenül szerelmesek a mai napig az Annie Hallba, Diane Keaton és Woody Allen időtlen örökzöldjébe
3 nappal ezelőtt
Míg Scorsese filmje az egyre eszkalálódó tébolyt megelőzően előbb megkedveltette a kissé balfék főszereplőjét a publikummal, a Rajtakapva írója, Charlie Huston Hank korábbi traumatikus autóbalesete következtében próbál meg szimpátiát kicsikarni a főhős iránt, amely gyenge muníciónak bizonyul. Nehéz teljes mivoltában elemezni a filmet, ugyanis két részre bomlik: az első felében a felületes és kusza expozíciót követő, szürke B-akciófilmből, illetve a végére leleményes és felvillanyozó thrillerből.
Az elsietett bevezetőben nem kerülünk közel Hankhez, ami lehetséges, hogy szándékos húzás volt, de igencsak megnehezíti a bevonódást. A Rajtakapva nagyjából a kétharmadáig unalmas – és nem azért, mert ne lenne teletömve akcióval, hanem mert nagyító helyett távcsővel figyeljük a karaktereket. Az idén 5 Oscar-díjat bezsebelt Anora kiemelkedő inspirációja lehetett a filmnek, hiszen itt is váltogatják egymást a véresen komoly, valamint a burleszk, már-már meseszerűen komikus jelenetek. Egy prominens különbséggel.
Nem beszélve arról, hogy az egymással kontrasztos tónusok összezavarják a nézőt, aki ezáltal nem biztos abban, hogy komolyan vegyen-e bizonyos történéseket, vagy sem. A különböző műfajok keverésével való trükközés nem egyszerű feladat, és akkor működik igazán, ha folyamatosan és egyenletesen zajlik. Úgy már kevésbé, ha a film hetven százalékának tájékán hirtelen thrillerből komédiává vált át a műfaja. Ha nem a forgatókönyv lapjain, akkor a rendezés során csúszhatott el dolog, mert ugyanez tapasztalható a film egyik legfontosabb történetmesélési eszközén, a humoron is. Az első óra erőltetett poénjai síri csendet eredményeztek a moziteremben, az utolsó harminc percben viszont csak úgy zengtek a falak a hahotázástól.
13 közelgő Disney-folytatás, amit nem láttunk jönni: a Toy Story 5. és a Neveletlen hercegnő 3. csak a jéghegy csúcsa
2025.10.12 10:49
Nagy kár érte, hogy csupán a lezárásra talál önmagára a Rajtakapva, hiszen a finálé Guy Ritchie legszebb napjait idézi meg, és ténylegesen fifikás és lebilincselő jelenetsorokat vonultat fel – mind a sztorit, mind pedig a vizuális megoldásokat illetően. A Rajtakapva mondanivalóját nem szükséges mélyrehatóan elemezni, főként azért, mert a napnál is világosabb. Hank meghiúsult karrierútját gyászolja, elfojtja fájdalmait, és az alkoholba menekül.
Ezután ahogy az lenni szokott, szép lassan rájön, hogy addig nem tud továbblépni és megszabadulni az őt felemésztő bűntudattól, amíg nem néz szembe a múltjával, és nem vállal felelősséget a tetteiért. Szerencsésebb lett volna, ha a szóban forgó szembenézés nem a szájbarágósan és feleslegesen kimondott szavakból, hanem cselekedetekből tükröződött volna vissza a film során. Hank a levegőbe kiáltja a tanulságokat – vagyis közli őket a nézővel – ahelyett, hogy az író a dramaturgiai eszközök segítségével bízná ránk a konzekvenciák levonását.
Minden jó, ha...?
A patent lezáráson kívül több vonzó elemmel is bír a film. Kétségtelen, hogy macerás kiigazodni a sztori katyvaszában, illetve a szereplők sem kifejezetten érdekfeszítőek, de filmtechnikai szempontból igazi csemege. A koszos, rozsdás underground atmoszféra megkapó, és a fényképezése is szép. Feltehetően épp a kissé döcögős felvezetést hivatott feledtetni, hogy szünet nélkül, konstans dübörög a tempó, ami ráerősít a lidércnyomásként ható miliőre is. A világos expozíció és karaktermotivációk hiányában ez kevésbé hatásos, de szakmai szempontból mindenképp érdekfeszítő.
Ilyen egy halálosan mérgező kapcsolat, amiből sosem léphetsz ki – Kritika az Együtt című filmről
2025.10.5 9:06
Austin Butler előtt fejet kell hajtanunk. Bevállalta a fizikai szempontból kíméletlenül megterhelő szerepét: ütik-vágják, harapják-rúgják, és még a bal veséje sem ússza meg szárazon. A hanglejtését illetően még mindig érezhető, hogy olykor Elvis-pszichózistól szenved, de az utóbbi idők legszínvonalasabb alakítását nyújtja. Ryan Goslingra emlékeztet a Drive-ból – ennél hízelgőbb bókot nehéz lenne adni neki. Zoë Kravitz korrekt a kissé súlytalan és klisés szerepben, Matt Smith viszont fenomenális – mintha csak a Trainspottingból szalasztották volna. A Sárkányok háza és A korona sztárja parádésan hozza az ízes akcentussal bíró, szerethetően tróger, mohawk-frizurás fazont.
Középtájt az egyik fontos karaktert érintő, legmeghökkentőbb csavar (amit nem spoilerezek el) inkább elidegeníti, mintsem feltüzeli az embert. Főleg azért, mert a történet a végére szatirikus vígjátékká enyhül, így a korábbi eltúlzott sokkhatás valamelyest okafogyottá válik. Nem számottevő tragédia ugyanakkor, mert senki sem nő igazán a néző szívéhez a filmben – kivéve Hank, de ő is csak az utolsó percekben.
Megvendégeltük a kiégett, depressziós, nihilista magyar fiatalságot – Kritika az Egykutyáról
2025.10.2 11:49
Ha előre tudtam volna, mire számítsak, az első órában a jól beillesztett zeneszámokra, a szélsebes vágásoknak köszönhető adrenalinfröccsre, a színészi játékra és az atmoszférára fókuszáltam volna ahelyett, hogy a frusztrációim közepette értelmet próbálok keresni a zavaros történet útvesztőjében. Végül mindezek ellenére jó szájízzel távoztam a moziszékből, ugyanis az utolsó harmad során azon kaptam magam, hogy nem szeretném, ha véget érne a film – hiszen végre elkezdődött...
A Rajtakapva nem fog felkerülni Darren Aronofsky patinás életművének dobogójára, összességében még ha nem is kiemelkedő, de kompetens színvonalú fejezetének mondható. Ha a teljes játékidő során hozta volna az utolsó negyven perc játékosságát, kreativitását és nívóját, talán új zsánerklasszikust avathatnánk. Így viszont nehéz nem elszalasztott lehetőségként tekinteni rá, és sanszos, hogy rövid időn belül a feledés homályába fog veszni. Ha kíváncsi vagy rá, nagyvásznon tekintsd meg – a leghasznosabb tanács, amit mozizás előtt adhatok: légy türelmes!
