Ambícióból nincs hiány az HBO sorozatának folytatásában, ezekkel azonban nem vagy csak kicsit félszegen vált valóra bármit is a posztapokaliptikus széria második etapja. Kritikánk.
Amikor az első rész után a másodikban a Naughty Dog – vagyis a játékok fejlesztője – mindent borított, amit egy folytatástól elvárnánk, volt nagy pislogás. A The Last of Us Part 2 gyakorlatilag szembement az autópályán ahhoz képest, amit az első etap fanatikusai elvártak volna tőle – és ettől lett pont, hogy olyan második rész, amelyre nemcsak a videójátékok világában, de úgy általánosságban a mozgóképes médiumban sem nagyon van példa. Joggal vártuk el, hogy az első játékot gyakorlatilag mozgóképes storyboardnak használó széria második évadja is megpróbálja ezt az utat járni, és bármennyire is bizakodtunk az első rész után, a túlságosan is kurta (mindösszesen hét részt) számláló második etap nem feltétlenül érzett rá arra, hogy milyen úton is menjen. Természetesen – és itt egy minimális spoiler jön – érezhető, hogy próbálnak felnőni a feladathoz, de olyan brutális ütemtévesztéseket vétenek, amely még egy újonc brigádtól is szokatlan lenne, nemhogy egy olyantól, amelynek a fedélzetén nemcsak a szoftverek vezető írója, de a Csernobil showrunnere is ott tartózkodik. Ráadásul az egész szériát belengte egy olyan gyűlölethullám a kiválasztott főszereplő iránt, amelyre senki – de tényleg senki – nem szolgált rá.
The Last of Us Part 1.5
Pedig a dolog jól indult, ahogy azt kritikánkban is jeleztük. A készítők mintha megfogadták volna az első szezon alapján megfogalmazott észrevételeket, kicsit emelték az akciók tétjét, jó volt a régi és az új szereplők között a kémia, ráadásul a friss emberek jól mozogtak ebben a közegben. Egy szó, mint száz: úgy tűnt, minden sínen van ahhoz, hogy a sokat kritizált, de a jelen sorok írója által zseniálisnak tartott folytatás színvonalát hozni sikerüljön. Helyenként persze ez megy is a szériának, alapvető probléma azonban az, hogy nem merték fullba tolni a második játék narratíváját – bár fogják a befejező képsorok alapján –, így konkrétan kiragadtak a programból egy rakás történést, és olyan közegbe helyezték, amellyel azok, akik nem játszottak a szoftverrel, nem nagyon tudnak mit kezdeni. Spoilerekkel jövünk, szóval aki még csak tervezi a sorozat, vagy akár a játék elolvasását, az ugorjon a következő bekezdésre.
Szóval, miután Joel megment egy számára ismeretlen lányt, igen hamar rádöbben, hogy mindennek, amit tett, annak súlya van: Abby (Kaitlyn Dever) ugyanis annak a maréknyi túlélőnek az egyike, aki elveszítette egy közeli rokonát, amikor az első évad főszereplője lemészárolt mindenkit, hogy megmentse a fogadott lányát. A találkozás drámaian végződik: a zseniális Pedro Pascal által megformált karaktert meggyilkolják, méghozzá a véletlenül a helyszínre vetődő Ellie (Bella Ramsey) szeme láttára. Utóbbit életben hagyják, hiszen az egész bosszúhadjáratuk a férfi ellen irányult – ez pedig a későbbiekre dominóelvként ható események tükrében ordas nagy hibának minősül.
A játék – és így a sorozat is – arról próbál nekünk egy képet festeni, hogy az erőszak egy körforgás, amelynek a végén nincsenek győztesek vagy vesztesek, csak nyomorultak, akik így vagy úgy, de csonkulnak attól, hogy vagy így, vagy úgy, de belekeverednek a dologba. Abby bosszút áll azért, mert megölték egy szerettét, de vét egy „hibát” – életben hagyja azt, akinek ő öli meg az apafiguráját. Utóbbi, vagyis a szezon főszereplője ezért saját bosszúhadjáratra indul, és elpusztít mindenkit, aki az útjába áll, így azokat is, akik közel álltak Abbyhez. A kör bezárulni látszik, de ez nem a megnyugvás köre – ez az erőszaké, amelynek a végén nem megnyugvás, hanem álmatlan éjszakák és ártatlanok patakokban folyó vére marad hátra.
Ezt még úgy-ahogy jól is ábrázolja a sorozat, csak kapkod: a főszál időnként elsikkad, hogy aztán néhány részre – például a fináléra – is olyan intenzitással térjen vissza, hogy az ember hirtelen csak kapkodja a fejét. Míg a játékban sikerült tök jól eltalálni az egyensúlyokat, addig a sorozatról ezt nem lehet elmondani: néha 20-30 perceket időzünk teljesen súlytalan – és valljuk be, a programhoz képest is rosszabbul megírt – eseményeken, hogy aztán ugyanennyi idő alatt annyi minden történjen, hogy nehéz legyen egy megtekintés alatt feldolgozni.
„Apa leszek”
A széria legnagyobb vesztese egyértelműen Bella Ramsey, akit az első évadban még a legtöbb rajongó – a kinézetére tett kritikák ellenére – meglehetősen jól fogadott. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a pofátlanul fiatal (most 21 éves), nonbinárisként „coming outoló” színész folyamatosan Pedro Pascal mellett, sőt, gyakran mögött szerepelt, még ha főszereplő is volt. Ezúttal azonban nem nagyon van mankója, egyedül kell vinnie a hátán a szériát, és nem, ezúttal nem segítenek neki az alkotók.
Politikai állásfoglalás egy pólóval – Az elnyomás ellen tüntető divat rövid története Pedro Pascaltól a Fuck NER-ig
2025.5.24 9:21
Borzalmasan faramuci mondatokat adnak az ő és a partnerei szájába is, olyanokat, amelyeket egy videójátékban sem néznénk el jó szemmel – és az adaptált The Last of Us Part 2-ban el sem hangzanak. Ellie és a Dinaként jelen levő Isabela Merced kapcsolata totálisan átalakul a szoftverhez képest: próbálják mélyíteni, de ehelyett kényszeredett, gyakran karakteridegen reakciókat kapunk, amelyet a két, elképesztően tehetséges (!) szereplő sem tud normálisan előadni, pedig derekasan próbálkoznak.
Az, ahogy Bella Ramsey-t támadják azért, mert más, mint a videojátékban látott karakter, – a rajongók és főleg azok, akik eleve gyűlölték a második videojátékot a fordulatai miatt, vérszemet kaptak és rajta vezetik le a széria hibái által okozott frusztrációk zömét – gyakorlatilag példátlan. Ramsey nem ágált a karaktere ellen, nem vezette le büszkén, hogy más lesz, mint a játékban, ettől függetlenül a „mémoldalak” zöme a külsőjével foglalkozik. Hogy magas a homloka, hogy nem nőies, hogy más eszköztárral dolgozik, mint a szoftveres alteregója. Márpedig akármennyire is fontos szereplő – fontosabb, mint a játékban, ha úgy vesszük, hiszen a nonlineáris történetvezetés helyett ezúttal csak rá és az őt körülvevő szűk környezetre koncentrál a széria – nem ő tehet róla, hogy elbaltázott, közhelyes, vagy helyenként már-már röhejes mondatokat adnak a szájába.
Teljesen értelmezhetetlen, hogy azok az írók, köztük magát a programot jegyző Neil Druckmann hogyan jutott el odáig, hogy egy karakán főhősnőből egy totálisan véletlenszerűen viselkedő figurát farag, főleg annak tükrében, hogy az első évadban nem volt olyan mondat, olyan szituáció, amelynek ne lett volna értelme vagy funkciója.
És ez az elnagyolt, gyakran feleslegesen terjengős, olykor meg totálisan túlgyorsított és egyszerűsített írás szinte az egész évadot végigkíséri. A hatodik epizódot szinte egy az egyben a játékból vették át, de ott is sikerült egy kardinális jelenetet megváltoztatni, ezáltal a szereplők reakcióit hitelteleníteni. Ez utóbbit egyébként a videojátékok rendezője, Neil Druckmann maga dirigálta, és még ettől függetlenül is működik érzelmi csúcspontként. A kérdés az, hogy a többi, szürreális, embertelen, a ChatGPT által is „idiótának” tartott párbeszéd hogy csúszott át a szitán, főleg úgy, hogy az alkotóknak bőven volt idejük a két évad között. Az időrend megvariálása (amelyben bizonyos események sokkal előbb derülnek ki, mint a játékban) szintén nem sülnek el jól, gyakran nem reális, karakteridegen reakciókat szülnek.
Ami mindezek ellenére jó
A második szezonban az HBO továbbra is elképesztő mennyiségű pénzt biztosít az alkotóknak, akik ezt nem pazarolják el: elképesztő helyszíneket, digitális trükköket, rengeteg statisztát sorakoztatnak fel, a látvány fantasztikus, ahogy a zene, illetve a legtöbb esetben a rendezés és a vágás is. Technikailag nem igazán lehet belekötni a programba – Seattle, ahol a cselekmény nagy része játszódik, a maga lepusztult valójában döbbenetesen élethű és jól fest, a fináléban a vihar megvalósítása pedig egy mozifilmnek is az előnyére válna.
Ahogy továbbra is igyekszik minden színész kihozni magából a maximumot. Pedro Pascalnak könnyű dolga van, mert kevés a szerepe, de az legalább olyan hatásos – ha nem még hatásosabb – mint az előző évadban volt; Ramsey zárkózott, gyakran csak testbeszédével kommunikáló Ellie-je is működik az esetek zömében, és így tovább.
Érthetetlen, hogy a második évad miért lett hétrészes, ahogy az is, hogy bár – spoiler – most elvileg újraélhetjük majd a Seattle-ben töltött három napot, miért nem forgatták le párhuzamosan a két etapot legalább? A színészek zöme úgy tudja, hogy a folytatás munkálatai 2026-ban kezdődnek el – ebből kiindulva pedig 2027-ig jó eséllyel nem kapunk új The Last of Ust. Ami baj, mert olyan ponton vágták el a finálét, hogy laikus néző legyen majd a talpán, aki érteni fogja, hogy mi miért történik.
