Tizennégy év hiátus után folytatást kapott a 2000-es évek elejének ikonikus horrorsorozata. Nem késlekedtünk, jól megnéztük magunknak a moziban. Kritikánk következik a Végső állomás: Vérvonalak című filmről.
A 90-es évek végén, 2000-es évek elején, a susogós melegítők és propelleres baseballsapkák fénykorában a filmes szcéna merőben másként festett, és ezt a horrorfilmrajongók pontosan tudják. Másodvirágzásukat élték a kaszabolós, vérengzős, ijesztgetős B-, egyes esetekben Zs-kategóriás, mainstream popcornhorror-franchise-ok. A Halloween- és a Rémálom az Elm utcában-szériákat felvizezettebb, de brutálisabb filmsorozatok követték – többek közt a Fűrész-, a Sikoly-, a Horrorra akadva-, az Insidious-, vagy a Motel-filmek, és bizony, a Final Destination, vagyis a Végső állomás is.
A jelenleg húszas, korai harmincas éveiket taposók számára ismerősen csenghet fiatalkorunk meghatározó horrormozijának címe. 2000 és 2011 közt öt epizóddal rukkolt elő, melyek történetét ugyanarra a kaptafára, szisztémára húzták fel. Maradéktalanul kisajtolták, a létező összes bőrt lehúzták róla, aminek köszönhetően elfáradt, érdektelenségbe fulladt a brand.
Ezért is meglepő, hogy tizennégy év szünet után elkészült a Végső állomás: Vérvonalak, hiszen úgy tűnt, a széria már a múlté, nem beszélve arról, hogy maga a splatter horror (magyarul talán trancsírozós horrornak nevezném, bármennyire furcsán is hangzik) műfaja is biceg. A stúdiók egyelőre nem dobják be a törölközőt a biztosnak tűnő profit reményében, példának okáért, ősszel új Fűrészt, 2027-ben pedig friss Sikoly-filmet is kapunk. A rendezőpáros, Zach Lipovsky és Adam B. Stein nevéhez kevésbé sikeres és neves projektek fűződnek, legismertebb közülük a 2018-as, Szörnyszülöttek című sci-fi-thriller.
Megnéztük hát a Végső állomás, szakzsargonnal élve soft rebootját, lássuk, sikerült-e új életet lehelnie a franchise-ba.
A halál köszöni szépen, meglepően jól van
Először is, fontos leszögezni, hogy ezeket a filmeket nem Az ördögűző – Ragyogás – Psycho vonalon érdemes elemezni, hiszen nincs magvas mondanivalójuk, művészi célzatuk. Nem az örökkévalóságnak szólnak, kizárólag a szórakoztatást tartják szem előtt, és nincs ez másként a Vérvonalak esetében sem.
Hatalmas lendülettel és sok-sok érzelemmel indult a Last of Us második évada
2025.4.15 13:07
A kérdés mindig az – az előző részek gyakran ezen hasaltak el –, hogy egyensúlyra lelnek-e az írók az önreflexiójukat illetően, vagy sem. Túlzottan komolyan veszik magukat, túltolják az expozíciót, vagy épp a szatirikus, kikacsintós, fekete komédia-elemekre erősítenek rá, ami vonzóvá teheti a hasonszőrű mozgóképes alkotásokat.
Örömmel jelentem, hogy a legújabb Végső állomás mindenképp dobogós, de talán a top 2-es helyet is megérdemli az epizód-ranglistán. Külön piros pont jár neki azért, hogy csavart egyet a megszokott formulán, amit inkább nem spoilerezek el. Erre a részre ugyanis hatványozottan igaz, hogy annál élvezetesebb, minél kevesebbet tudsz róla a moziszékbe huppanást megelőzően.
A klasszikus, bevett Végső állomás-recept a következő: egy csapat, habitusukat tekintve az Amerikai pite-filmek világából csöppent fiatal közül az egyiküknek látomása támad, jellemzően egy tragikus balesetről, melynek következtében életét veszíti a társaság. Ekkor visszarepülünk a szerencsétlenség előtti pillanatokhoz, a főhős pedig ráeszmél, hogy a jövő tárult elé látomásában, és megelőzi a bajt, megmenti barátai életét. A halált ez viszont rendkívül felbőszíti. A túlélést követően szép lassan, egyesével teszi el láb alól azokat, akiknek eredetileg meg kellett volna halniuk a balesetben – természetesen minél drasztikusabb, véresebb, elborultabb módon.
A Fehér Lótusz önmaga groteszk paródiájává vált, mi pedig nagykanállal habzsoljuk – KRITIKA
2025.4.7 14:13
A Vérvonalak generációkat átívelő történetet vázol fel, és az ötödik részhez hasonlóan (amiben „ki lehetett váltani” a halált emberöléssel), de egyedi ötlettel teker a sztorin, előnyére. A főszereplő, Kaitlyn Santa Juana (Stefani a filmben) remekül játszik, és a többiek is hozzák az elvárt minimumot. Kellemesen önironikus a sztori, pontosan tisztában van önmaga abszurditásával. Inkább nevezhető horrorelemekkel „színezett” fekete komédiának, szatírának, mintsem szó szerinti horrorfilmnek. Pöpecül eltalálja a dramatizáció, történetmélyítés optimális szintjét: nem megy a könnyed szórakoztatás rovására, de azért érdekli a nézőt a karakterek sorsa.
A cinematográfia végre mozis jellegű, sokkal kevésbé tévéfilmes a vibe, mint az elődök esetében. Küllemét tekintve a széria legprofibbja, bár tegyük hozzá, nem volt magasan a léc. A nyitójelenet, ami a Végső állomás-filmek sava-borsa, legcupákosabb falata, kegyetlenül ütős – megüti a harmadik rész hullámvasutas, és az ötödik epizód hidas nyitányának szintjét.
A Vérvonalak ínyenc fogás a B-horrorfilmek fanatikusainak. Nem terheli meg a gyomrot, szórakoztat, és szűk két órára egyszerűbb időkbe, a 2000-es évek elejére repíti vissza az embert. A last minute csavarok, halálesetek frissek, kreatívak, és olykor kellemesen röhejesek is (nem hittem volna, hogy ezt a mondatot valaha leírom, de lássuk be, ez a Végső állomás-filmek lényege, ezért ül be a néző a moziba).
Azért nem tökéletes, de így is szeretjük
A végeredményt kevés panasz érheti: teljesíti, amit egy hasonló franchise hatodik felvonásától elvárhatunk. Egy-két apró negatívumot viszont meg kell említeni. A történetvezetés, tempó helyenként döcög, úgy nyújtja a játékidőt, mint a rétestésztát. Nem meri bevállalni a 85-90 perces időtartamot, hátha a mozijegyvétel helyett legyint egyet a néző, otthon marad a fenekén, és megvárja a streaming-megjelenést. Erőszakkal – szó szerint –, feleslegesen tolják ki a készítők 110 perc környékére a filmet.
Felnövéstörténet szteroidon: a Bird című film új rétegeket ad egy untig tolt műfajnak
2025.3.27 12:14
A számítógépes effektek, jaj, a számítógépes effektek. Tudom-tudom, a Végső állomás-életérzéshez hozzátartozik, hogy fejfogósan komikus a CGI, de azt hihetnénk, hogy tizennégy év alatt összespórolt a stúdió egy szabad szemmel is jól látható pénzösszeget arra, hogy jobb legyen a szitu. Hát, nem igazán lett jobb, így öveket becsatolni, a 2000-es évek eleji videójátékokat megidéző vérfürdőre készüljetek! Megmosolyogtató és nosztalgikus a gore (vagyis a vérengzős jelenetek), de azért nem bántam volna, ha színvonalasabb a végeredmény. Megnyugtatok mindenkit, a hírhedt negyedik résznél minőségibbek a vizuális effektek.
Összegző kérdés: mi kell egy jó Végső állomás-filmhez? Brutális, agyeldobós nyitószekvencia, leleményes halálesetek, önirónia, néhány szimpatikus és pár antipatikus, egyenesen irritáló karakter, korrekt színészek, illetve rövid, de kimaxolt, feszes játékidő. A Vérvonalak az előbb felsorolt szempontok döntő többségét teljesíti. Szerethető, kompetens folytatás. Az sem zárható ki, hogy rebootolja a franchise-ot. Egy szó mint száz: ha kedveled a műfajt, ne hagyd ki!
