A Kamaszok valósággal letarolta a Netflixet. A hazai és nemzetközi toplisták élére ugró minisorozatot néhány nap leforgása alatt már 24,3 millióan tekintették meg. Mi sem maradhattunk ki a jóból, ledaráltuk, és el is mondjuk róla a véleményünket.
Március 13-án, lovaskíséret nélkül, kvázi radar alatt slisszant fel a Netflix palettájára az Adolescence, vagyis a Kamaszok névre keresztelt, négyrészes széria. Kevesen várták tűkön ülve, mégis leuralta a streaming-szolgáltató toplistáját. A Kézipoggyászhoz (Carry-On) hasonlítható, amely filmet a karácsonyi időszakban, túlzás nélkül szinte minden otthoni Netflix-háztartás vendégül látott.
A Kamaszok rendezője Philip Balantini, aki BAFTA-jelölésben részesült a 2022-es Forráspontért, a sorozat kreátorai pedig Stephen Graham (ő alakítja a főszereplő fiú édesapját), illetve Jack Thorne, aki nem kispályás író – 5 BAFTA-szobrot bezsebelt már karrierje során.
A Kamaszok szinopszisa végtelenül egyszerű, ám azon nyomban felkapja rá a fejét az ember: a 13 éves Jamie-t azzal vádolják, hogy meggyilkolta egyik osztálytársát. A fiú azonban határozottan tagadja, hogy köze lenne a tragédiához. A történet szép lassan bontakozik ki az epizódok során, Jamie, a családja, egy pszichológus, és a nyomozók eltérő habitusán, módszerein, szemüvegén keresztül. Lássuk, pontosan minek köszönheti gigászi renoméját a Netflix újdonsült üdvöskéje, utána pedig szót ejtünk a sorozat rejtett üzeneteiről is. Vigyázz, írásunk spoilereket tartalmaz!
Miért megy ekkorát a Kamaszok?
A minisorozat történetvezetése egészen különleges. A legelső pillanattól fogva nyakon (és gyomron) ragadja a nézőt – már a legelső szekvenciák során is szembetűnő, hogy vágások nélkül operál. Rejtett vágások természetesen fellelhetők, a laikus szemnek azonban ez mit sem számít, annyit érzékel csupán a képernyő előtt gubbasztva az ember, hogy szokatlanul realisztikus a Kamaszok dramaturgiája, és az első perctől fogva beszippantja az atmoszférája.
Agydaganatot hazudott magának és százezreket vert át a kamudiétával – Ki Belle Gibson, akiről az Almaecet szól?
2025.3.9 15:22
Minden epizód egyetlen, megszakítás nélküli snitt hatását kelti. Valós időben követjük a karakterek mozgását, szakzsargonnal élve gyakran tracking shotok, vagyis követő beállítások segítségével. Nem csupán a realizmusra erősít rá ez a módszer, de a feszültséget is bitang mód növeli. Remek példája, amikor Jamie tekintetét 5-6 percen át, real time követjük a rendőrautóban, amíg megérkezik a jármű az őrsre. Önmagában is pokoli élmény, melyet egy csipetnyi kétellyel is megfűszereztek az alkotók – az első felvonás utolsó pillanatáig ugyanis fogalmunk sincs, ténylegesen Jamie követte-e el a szörnyű gyilkosságot.
A letartóztatást követő, kínzással felérő adminisztrációs folyamatokat is végigkövetjük, miközben a kamera Jamie és családjának kétségbeesett ábrázatát kémleli. A villámrajt, a tempó és a technikai finesz megragadja, és szűk négy órán keresztül nem is ereszti el a nézőt.
A Kamaszok csúcsra járatja az autenticitás aspektusát. Hasonló szériák esetében megszokhattuk már a drámai snap zoomokat, a lepolírozott vágási technikát, a klisés, hatásvadász zenei aláfestést, ám a készítők kidobták az ablakon a konvenciókat. Nyerseségre, valódiságra törekedtek. Ügyesen alkalmazzák az olykor fojtó csendet is, amely a megfelelő pillanatokban feszültségkeltőbb megoldásnak bizonyul, mint bármiféle dübörgő, művi soundtrack.
A Nickel-fiúk: tényleg hamarabb tanultunk meg embert küldeni a Holdra, mint emberként bánni egymással?
2025.3.7 10:46
Filmes, sorozatos berkekben kulcsfontosságú kritérium az úgynevezett continuity, amely a vágások közti fénybeállítások, kameraszögek, színészi ruházat, hajviselet, és ezekhez hasonló, változékony tényezők egységesítését jelenti. A Kamaszok ismét csak a realizmusra összpontosít, a jelenetek közben le-fel mászkál a nap, elered, majd eláll az eső. Mind-mind hozzájárulnak ahhoz – a vágás nélküli hatással egyetemben – hogy a néző is a cselekménybe bevonódva, a terembe zárva, kétségek közt érezze magát, akárcsak a karakterek. A kameramunka is ráerősít a suspense-faktorra, a fent említett, elnyújtott tracking shotok és a hosszú pillanatokon átívelő közeliek klausztrofób hatást keltenek.
A tomboló feszkó közepette Jamie édesapja, Eddie a néző mankója. Vele karöltve ismerjük meg a bűntény részleteit, és érezzük át fokozatosan a helyzet súlyát. Okos történetvezetési húzás, hiszen ha a szülők tisztában lennének az igazsággal a sztori kezdetétől, a befogadó magára maradna az emocionális kínok közepette, és máris kevésbé lenne immerzív, a legszélesebb rétegeknek imponáló a tévéműsor.
A fekete öves dialógokról is érdemes szót ejteni. Sallangmentesek, húsbavágóak. Nem durrogtatnak kliséket, maróan igaziak, ami a technikai aspektussal karöltve meglehetősen ütős kombó. Ha már itt tartunk, a színészekről se feledkezzünk meg –
Owen Cooper bámulatosan rétegzett alakítást nyújt Jamie szerepében, ráadásul kapaszkodjatok meg, de a Kamaszok a legelső színészi kreditje. Születőben lévő csillag. Stephen Graham (édesapa) és Christine Tremarco (édesanya) ugyancsak szívfacsaróan hiteles.
Úgy építkezik, mintha nem lenne holnap
Az epizódok négy különböző oldalról ragadják meg a történetet. Az első felvonás Jamie bűntudatára fókuszál. Végigkövetjük a szembesítési és letartóztatási folyamatot, illetve a megismerkedünk az érzelem- és empátiamentes, robotikus rendőrségi miliővel. Tetten érhető az igazságszolgáltatási szervek ridegsége, egy tizenéves gyanúsított esetében is. Jamie-t arcul csapja a felnőttkor, ami igazából a széria metaforája, szimbolikája is. Szerencsésebb az eredeti, Adolescence cím, amely serdülőkorra, felnövésre utal, mintsem a kétségtelenül trendi, de a tónust illetően félrevezető Kamaszok.
Groteszk és tragikus jövő vár ránk – Megnéztük Robert Pattinson és Bong Joon Ho új filmjét, a Mickey 17-et
2025.3.6 11:14
A második rész a szociális hátteret elemzi. Az iskola és az oktatási rendszer klausztrofób, bezártságot keltő mivoltát állítja párhuzamba Jamie jelenével. Kezdetben az iskolarendszer kaotikussága, a nevelők felkészületlensége „zárta be” Jamie-t, fiatal felnőttkora pedig egy másfajta elzártsággal veszi kezdetét. Felsejlik az online bullying témaköre, hiszen kezd világossá válni, hogy Katie (akit Jamie hét késszúrással ölt meg) cukkolta, zaklatta Instagramon a fiút. Felettébb fontos aspektus a bűntény tükrében, ám sajnos nem ásnak a felvetés mélyére az írók. De erről később.
A harmadik – véleményem szerint a legerősebb – epizód Jamie pszichoanalízisét taglalja. Két szék, egy asztal, és 50 perc kőkemény, izzasztó párbeszéd. Szó esik transzgenerációs traumákról Jamie esetében, világossá válnak édesapjától „örökölt” impulzív, agresszív viselkedési mintázatainak, és önbizalomhiányából fakadó dühének nyomai. Szembetűnő a szexuális és érzelmi felvilágosításnak, törődésnek –
a szülői és/vagy iskolai oldalról – hiánya is, miközben lányokról, nőkről, meglehetősen tiszteletlenül értekezik Jamie. Az epizód bemutatja a serdülőkori rossz példákat, amelyeket elleshetünk, és amik gazdátlanul bizony a felszínre törhetnek, akár tragédiához is vezethetnek.
A finálé Jamie családjának mindennapjait, és en bloc a bűntény utóéletét analizálja, amint ráeszmélnek, hogy már semmi sem lesz a régi. Nem csupán a szomszédaik és a környezetük bánik velük másként, de ők maguk sem ugyanazok az emberek többé. Elfogadásról és továbblépésről szól, és bizony, szem nem marad szárazon. Jamie beismerő és egyben önvallomást tesz, ami darabjaira töri hozzátartozóit, akik addig részben elfojtották magukban az igazságot. Ám ezután megkezdődhet a gyógyulás folyamata. Ekkor ereszti útjára a Kamaszok a nézőt, sok-sok kérdéssel és bizonytalansággal a fejében. De vajon, jólvanezígy?
Jamie és a Kamaszok ítélete
Temérdek dicséret hangzott már el a sorozat kapcsán, teljes joggal: a Kamaszok bőven kiemelkedik a Netlix-minisorozatok palettájáról, mind a storytelling aspektusának, mind pedig a különlegesen realisztikus és friss tálalási módszerének köszönhetően. A képernyő elég szegez, szemfelnyitó, gondolkodásra sarkall felnövéssel, szülőséggel, illetve a minket körülvevő szociális rendszerekkel kapcsolatban.
Wonka, Most vagy soha! és Mi van Tomival? – Márciusi streamingajánló a Netflix, a Max, a SkyShowtime és a Disney+ kínálatából
2025.3.2 10:03
Elkötelezett bizalmat fektetünk az oktatási rendszerbe – oké, Magyarországon ez kevésbé állja meg a helyét –, a nevelőkbe, az igazságszolgáltatásba, azonban végső soron kiszolgáltatottjai vagyunk ezen konstrukcióknak, és közel sem oly megrengethetetlenek, mint hinnénk. A Kamaszok foglalkozik azon nyomások, terhelések összességével is, amelyek fiatal fiúkra nehezednek a szociális környezetükből, az internetről és a közösségi médiából.
Vajon meg lehetett volna előzni a tragédiát? Teszik fel a költői kérdést az írók, ám a választ a nézőre bízzák. Bár a forgatókönyv nem specifikus igaz történeten alapul, Stephen Graham a napokban nyilatkozott a Netflixnek a topik kapcsán.
Hallottam egy esetről, hogy egy fiatal fiú leszúrt egy lányt. Sokkolt. Arra gondoltam, mi történik velünk? Mi történik a társadalomban? Mi lehetett az oka? További kérdések felvetésére sarkalltak – mi vezethetett ahhoz, hogy idáig süllyedtünk?
Egyetlen apróságot jegyeznék meg, ami nem is olyan kicsi: üdvös lett volna, ha mélyebben is taglalja a sorozat azokat a kőkemény topikokat, amiket bedob, és amelyek együttese Jamie szörnyűséges tettéért okolható. A második epizódban az internetes zaklatás témaköre hangsúlyosnak tűnik, ám csupán egyetlen alkalommal bukkan fel később, a pszichoanalízis során, néhány másodperc erejéig. A Kamaszok metaforikus eszközökkel, egy gyilkosságon keresztül mutatja be a serdülőkor viszontagságait, a fiatalokra nehezedő súlyokat, a szociális védőhálóknak való kiszolgatottságot, ám ezeket plasztikusan, villámgyors sebességben ábrázolja. Nem ásunk le egyik problémakör mélyére sem, amely kivitelezhető lett volna, ha néhány résszel hosszabb a széria. Kétségtelen, hogy így hatékonyabban megfelel a jelenkor elvárásainak – koncentráltabb a tempó, és bár csupán négy epizódról van szó, azokat ténylegesen megpakolták tartalommal.
Összességében a Kamaszok mindenképp javasolt egy kiadós bingelésre; párbeszéd- és vitaindító széria, amely kardinális társadalmi problémákra hívja fel a befogadó figyelmét, méghozzá friss, meglepően egyedi történetvezetési stílusban, és vérprofi, filmművészeti szinten is megsüvegelendő megvalósításban.
