Egy-egy irodalmi alkotás nem csak arra alkalmas, hogy szórakoztasson, fejlessze valamelyik készségünket vagy éppen menekülőutat nyújtson a valóság elől. Ennél sokkal többre is képes lehet – mondja a biblioterápia.
„Hogy az éjszaka csak a bolygó ránk
vetülő árnyéka, hogy az emléked is,
mint a ritka légkör: még bőven meg lehet fulladni benne.”
Závada Péter – Mész
„A reggel úgy csöpög ránk, mint a kloroform a műtőasztalon, a hó hideg, nagy ágas fákon lógálnak a ruhák, köntös, mente, kendő, dolmány, virrad, vizsgálunk és kétkedünk, messzi a lovasok fenségesen és kihívó hidegvérrel kocognak, Magyarország nem volt, hanem lesz?”
Esterházy Péter – Kis magyar pornográfia
„Szürke volt az ég, mintha elhamvasztották volna Istent, és különben is szomorú volt a vasárnap, ahogy illik.”
Grecsó Krisztián – Bányászok gitárja, Harminc év napsütés
Ahogy elkezdtem belemerülni a biblioterápia témakörébe, elővettem egy noteszt, amibe jegyzetelni kezdtem. Akkor találtam meg – sok más részlet mellett – a fenti idézeteket, amiket már nem is emlékszem, mikor jegyzeteltem ki az aktuális olvasmányaimból. Az sincs meg tisztán, hogy miért pont ezeket választottam, vagy hogy akkor milyen érzéssel töltöttek el engem, de az biztos, hogy mindig is erősen hatottak rám a könyvek. Olyannyira, hogy már-már terápiás módon „használtam” (és „használom”) őket: amikor mélyen voltam, és ki akartam csekkolni a valóságomból, amikor annyira boldog voltam, hogy szétfeszített volna, ha nem vezettem volna le valamivel, de akkor is, amikor közönyös apátia bénított meg.

Aztán leültem beszélgetni Sóron Ildikó biblioterapeutával, és kiderült, hogy a könyvek terápiás jellege azért nem teljesen így működik – ennél sokkal izgalmasabban.

Ahogy a neve is sugallja, a biblioterápia egy olyan terápiás módszer, ami az irodalmat, a történetmesélést vagy éppen a költészetet alkalmazza a mentális egészség és az általános jóllét javítására.
Ildikó kiemelte, hogy a műfajnak alapvetően két ága van. A klinikai, amit egészségügyi környezetben alkalmaznak terápiás célból pszichológusok vagy pszichiáterek irányításával, valamint a fejlesztő, ami lehet egyéni vagy csoportos is, de a célja minden esetben az önismeret fejlesztése, a személyiség gazdagítása, illetve új nézőpontok felfedezése.
Hogyan segít a biblioterápia?
Bár a könyvek időtlen idők óta részei az életünknek, a biblioterápia kifejezés első feljegyzett használatát általában egy szatirikus cikkhez kötik, ami 1916-ban jelent meg a The Atlantic Monthly című folyóiratban. Ebben Samuel McChord Crothers író beszélget egy „Dr. Bagster” nevű barátjával az akkor újnak számító módszerről. „Egy könyv lehet serkentő vagy nyugtató, bosszantó vagy altató hatású. A lényeg, hogy valamit kiváltson belőled, és tudnod kell, hogy mit” – mondja Bagster az írónak. Azt javasolja, hogy egy „kényelmes életet élő” középkorú ember, akinek „részben megkövesedtek a nézetei”, olvasson több regényt. Oké, hogy ez a cikk több mint egy évszázada íródott, de ez a tanács ma is megállja a helyét.
Azt Ildikó is elmondta, hogy rengeteg különféle ember fordul meg a csoportos foglalkozásain: ott vannak köztük a fent említett középkorúak, de vannak idősek, sőt Z generációsok is, ami már önmagában is különleges ízt ad egy terápiás alkalomnak. A foglalkozásukat tekintve pedig lehetnek tanárok, diákok, nyugdíjasok, de fordult már meg nála kohómérnök, könyvelő és vállalkozó is, tehát sokféle rétegnek jelenthet kapaszkodót, vagy éppen egy új utat a feldolgozásra.

A különböző résztvevők pedig különböző célokkal érkeznek a foglalkozásokra, de azért vannak olyan tapasztalatok, amiket szinte mindenki be tud gyűjteni egy-egy ilyen alkalmon.

Az idősebbek részéről általános igény szokott lenni például a közösséghez való tartozás, az, hogy másokkal együtt töltsenek el minőségi időt, miközben őket érdeklő témákat dolgoznak fel. Erre persze a fiatalabbak is számítanak, de számukra még fontosabb az egyéni fejlődés – az, hogyan tudják az irodalom és a közös gondolkodás által szebbé, jobbá, boldogabbá tenni az életüket. És persze nem szabad lebecsülni azt sem, amit egymásnak tudnak adni, hiszen minden korosztály bőven tud újat mutatni a többinek.
Ildikó elmondta, hogy amikor bizonyos időszakok lezárásaként felteszi a terápia résztvevőinek a kérdést, hogy mi volt számukra a legnagyobb élmény, a legtöbben az elhangzó vélemények sokféleségét említik, és azt, hogy ezekből mennyit tudnak tanulni. Ehhez persze fontos a csoport és az egyén nyitottsága is.
Nemcsak a könyv, a szöveg is fontos
Alapvetően nincs megkötés: lehet tragédia, novella, versek, mesék, esszék, riportok, gyakorlatilag bármi, ami szövegként érdekes lehet. Az, hogy melyik mellett teszi le a voksát, a céltól függ: attól, hogy mi az az alkotás, ami a legnagyobb koncentrációban tartalmazza azt a témát, amire a csoportnak éppen szüksége van. Természetesen, minél összetettebb egy mű, annál több megközelítési lehetőség van, de minden műnél van egy fix csapásirány. A szakértő úgy fogalmazta meg, hogy olyasmi ez, mint egy gyógyszer: van egy fix hatása, de közben lehetnek mellékhatásai is, amelyeket talán elsőre nem látunk.

De mindez hozzájárul ahhoz, hogy egy sokszínű élményt kapjunk. A gyakorlatok során példákat láthatunk arra, hogyan működik a világ, ezeket összevethetjük a saját életünkkel, párhuzamokat vonhatunk, végül pedig megoldási javaslatokat is kapunk, amiket alkalmazhatunk a mi problémáinkra. Ezek persze elsőre nem mindig teljesen egyértelműek, de egy jó terapeuta a megfelelő feladatokkal kvázi-könnyen el tudja ezt érni.

Én például azt gondoltam, hogy egy ilyen terápiás alkalom egy kicsit olyan, mint egy könyvklub: elolvasnak egy könyvrészletet, egy verset együtt (vagy akár önállóan), aztán pedig megbeszélik. Hát, tévedtem.
A foglalkozások elején mindig van egy kis felmérés, a ráhangolódás időszaka, amivel megteremti a nyitottságot a csoportban és az egyénben egyaránt. Az első alapgyakorlatokkal kinyílnak más dimenziók felé és egymás felé is befogadóbbak lesznek. Ez azért trükkös, mert a nyitottságnak egy alapvetően zárt közegben, bizalmi légkörben is működnie kell. Ebbe jön aztán bele a választott szöveg is.
Ildikó elmondta, hogy gyakran indít egy-egy csoportot Kosztolányi Akarsz-e játszani? című művével, ami kifejezetten gondolatébresztő alkotás. Ahelyett, hogy felolvasnák, volt például, hogy szétszedte sorokra az egész művet, majd játszottak az egyes sorokkal, azzal, hogy milyen sokféleképpen kapcsolódhatnak össze a gondolatok, az elképzelések, amelyeket Kosztolányi megfogalmazott. (Érdekesség, hogy a legmegosztóbb sor – amit a legtöbben említettek vagy a kedvenc vagy a legkevésbé kedvelt sorukként –, a következő: „hogy a körúton járkál a november, ez az utcaseprő, szegény, beteg ember”.)
De minden gyakorlatnak az a célja, hogy felfejtsék a művekben szereplő kódolt üzeneteket, és ezekről megosszák egymással a gondolataikat.
Képzeljük el, hogy leül egy körben egy hetvenes néni, a férje, egy ötvenes férfi és néhány huszonéves diák, majd elkezdenek beszélgetni a szerelemről, vagy egyenesen a párkapcsolati problémákról! Márpedig lldikó elmondása szerint minden korosztályt ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, csak egy kicsit más szemszögből. Ha már a szerelmet említettük, maradjunk ennél: a fiatalok még csak most tanulják, most keresik a lehetséges módokat a kapcsolódásra, miközben az időseknek rengeteg tapasztalatuk van, és ezek alapján próbálja kódolni az üzeneteket és beépíteni az újonnan hallott információkat a tudástárába.

De említhetnénk a klímaszorongást is. Azt tudjuk, hogy minket intenzíven érdekel, hogyan tudjuk jobbá tenni a világot, mindig mindent tökéletesen, de legalábbis jobban akarunk csinálni, mint a korábbi generációk, ami néha egy kicsit átcsap világmegváltó törekvésekbe is – egy-egy alkalommal ezt próbálják racionális szintre hozni. Az idősebbek esetében pedig ez egy egészségesebb felelősségtudat formájában jelenik meg. A problémák tehát hasonlóak, csak más-más szemléletmódban.

Szintén intenzíven jelenik meg a korosztályok tagjainál a háború témaköre. Minket, jól tudjuk, hogy mennyire felzaklat a világ jelenlegi helyzete, hogy körbevesz minket a háborús veszélyhelyzet, amit a kormányzat még intenzívebben önt a nyakunkba. Közben pedig ott vannak az idősebbek, akik már korábban is találkoztak ezzel, akár személyesen, akár a felmenőik által. Erre a témára például Ildikó szereti feldolgozni Móricz Kis Samu Jóska című elbeszélést, ami tulajdonképpen rámutat arra, hogy a fronton lévő emberek nem egymás ellenségei, ugyanolyan emberek, ugyanabban az élethelyzetben, így, ha akarnák, könnyen fel tudnák egymásban fedezni a testvériességet.
Egy olyan sztorit, ami megoldást kínál vagy épp ellenkezőleg, provokál, beszélgetést, vitát indít el. Ildikó szerint a legjobbak azok, amelyekben a karakteres személyiségei már önmagukban is sok réteget rejtenek, vagy maguknak a történeteknek van kódolt üzenete.
Az első találkozásoknál, alkalmaknál azért mindig igyekszik kevésbé provokatív műveket behozni, hiszen ilyenkor még nem tudja pontosan, hogy az egyes résztvevőknél mi minden van a háttérben, milyen folyamatok munkálnak bennük. Márpedig nem az a célja, hogy valaki teljesen kikészüljön vagy valamiféle katarzisba kerüljön egy terápiás alkalom során. Erre egyfajta jolly jokernek számít Sarkadi Imre A gyáva című kisregénye, ami egyfajta életközépi válságot mutat be, illetve egy egészségtelen kapcsolati dinamikát is.
Minden biblioterápia része az olvasás, de nem minden olvasásnak része a biblioterápia
Lehet, hogy most itt páran fel akarják csapni ezeket a könyveket biblioterápia felkiáltással. Mert sokan mondhatják, hogy „én is sokat olvasok, ez már önmagában elég terápiás”. Igaz, hogy az olvasás fejleszti a problémamegoldó képességet és a világlátást, de a biblioterápia lényege az összehasonlítás, a közös gondolkodás és az együttes feldolgozás. Egy mű akkor válik igazán terápiássá, ha mélyebb szinten beszélgetünk róla és közben mások nézőpontját is megismerjük.

A szakértő ezt ahhoz hasonlította, mint amikor beleesik egy golyó a vízbe, amitől a víz teljesen megváltozik, az egész felkavarodik. Itt az ember a víz, a golyó pedig az irodalmi alkotás: az olvasással elindul a gondolkodás, elkezdi másként feldolgozni, megfigyelni a dolgokat. De ez még csak egy nagy katyvasz lesz, kell valami, amitől rendeződik is az egész – ezt adhatja meg a terápiás közeg, a külső szemlélő által feltett kérdések. De akadnak olyanok is, akiknek a naplózás segít ezt helyre tenni, hiszen ilyenkor visszaolvasható bizonyítékaink lesznek, a gondolataink rendeződhetnek. Ha ezek ismeretében önállóan belevágnál, megnézheted a Magyar Irodalomterápiás Társaság Szöveglelő listáját, amiben célzottan ajánlanak szövegeket különböző problémákra.

Vannak persze olyanok, akiknek nem fog működni a módszer – olyan nincs, hogy rosszat tesz, de hatástalan lehet.
Végül pedig Ildikóval arra is kitértünk, hogy milyen jeleket ismerhetünk fel magunkon, amelyek arra utalnak, hogy jól működik nálunk a biblioterápia.
Nos, a legtöbb problémánk az életben abból adódik, hogy nincs elegendő önbizalmunk: nem hisszük el, hogy elegek vagyunk, nem hiszünk abban, hogy megfelelően látjuk a minket körülvevő világot. Egy ilyen csoportos foglalkozáson azonban azonnali visszajelzést kapunk, biztatás, megerősítés formájában. Érezhetjük, hogy nem vagyunk egyedül a problémánkkal, például egy szerelmi bánattal, ami már száz éve is foglalkoztatta az embereket. Sőt, lehet, hogy a csoportunkban ott van a fent említett hetvenes néni, aki maga is volt ilyen helyzetben, neki is törték össze a szívét, de még mindig itt van, túlélte – ez pedig megnyugvással tölthet el.

Ha tehát képes vagy nyitott szívvel megérkezni – és ezt megtartani a foglalkozás alatt végig –, akkor ezt fogod visszakapni egy ilyen alkalomtól. Ennek ismeretében pedig már nem is olyan meglepő, hogy egyre többen keresnek olyan alternatív módszereket, mint a különböző művészetterápiás foglalkozások.