Már a film beharangozóját is óriási hype övezte, így abszolút nem volt kérdés, hogy a "Hogyan tudnék élni nélküled?" az év legjobban várt magyar alkotása. Megnéztük, hogy kiderítsük, méltó-e a végeredmény a „megelőlegezett” nézői bizalomhoz.
Engem személy szerint iszonyatosan megdöbbentett, mikor még a nyáron észrevettem, hogy a július 31-én közzétett Hogyan tudnék élni nélküled? első előzetesének megtekintése már több mint egymillió felett jár.
Nemcsak azért, mert magyar filmnek mostanában megközelítőleg sem sikerült hasonló számokat elérnie, hanem azért is, mert valahogy nem tudtam összerakni azt, (az egyébként tényleg hatásos vágás ellenére sem) mitől válhat ennyire érdekessé egy ilyen egyszernézősnek ígérkező habos-babos musical beharangozója? Mármint persze, értem én, Demjén Ferenc méltán kedvelt slágerei, nyár, szerelem, retró hangulat plusz Marics Peti, de valahogy akkor sem állt bennem össze a képlet, hiszen elég egyértelműnek tűnt, hogy egy ilyen „mélységű” alkotástól mit fog kapni az ember, ha úgy dönt, hogy beül a moziterembe. Aztán beültem, és valahogy mégis sikerült meglepniük.
Lángos, csajok, Kuplung
Anélkül, hogy nem árulnék el indokolatlanul sok részletet a film egyébként nem túlságosan acélos és komplex cselekményéről, annyit mindenképpen fontos megemlíteni, – és ez a film abszolút egyik legnagyobb érdeme – hogy a Hogyan tudnék élni nélküled? nem egy, az elsőtől az utolsó percig csöpögős, nosztalgiaragacsos katyvasz – még ha az előjelek alapján szinte minden erre is predesztinálta. Hanem sokkal inkább egy olyan film, ahol a zenés komédiát egy kicsit hatásvadász, de nagyon szerethető és nagyon emberi dráma zárja keretes szerkezetbe.
Hát itt meg mi történik? – Mozikba került a Mi vagyunk Azahriah, ami a nagy progresszivitásában elvesztette az igazi varázsát
2024.11.30 11:25
A történet szerint Lili (Varga-Járó Sára) több évvel férje halála után sem tette túl magát a gyászon, magányosan éli a mindennapjait, mikor is egy költözködés során két testvérével és a legjobb barátnőjével megtalálják édesanyjuk addig eltitkolt naplóját a 90-es évekből. Na és ekkor kapcsolódunk rá a második idősíkra, hiszen a napló olvasása közben megelevenedik számukra az édesanyjuk, Eszter (Törőcsik Franciska) egészen kalandos szerelmi élete, aki 1994-ben két hétnyi csajos nyaralásra készül két barátnőjével, (Márkus Luca és Kovács Harmat) miközben éppen búcsúzkodik szerelmétől (Brasch Bence). Nemsokára a barátnők napozás közben egy kellemetlen baleset miatt megismerkednek a feltörekvő Kuplung zenekart alkotó triumvirátussal, (Ember Márk, Marics Peti és Kirády Marcell) akik legalább annyira felforgatják a lányok balatoni nyaralását, mint a jelenbe vissza-visszakapcsolódó részekben a napló olvasása Liliék életét.
A sziruphegyen túl
Sajnos én épp ésszel továbbra sem tudom felfogni, hogy filmesztétikai szempontból miért tesz jót bárhol bármikor bármiben, ha a film egyik pillanatáról a másikra elkezd 50-100 ember random módon táncolni egy zenére. De talán ezt nem is érteni kell, hanem inkább egyszerűen átérezni a dalok „varázsát”. A Hogyan tudnék élni nélküled? viszont még ebben is megnehezíti a dolgunkat nézőként, hiszen néhány jól időzített és nagyon is releváns dalbetét mellett a Demjén-dalok többször indokolatlanul kapcsolódnak be egy-egy jelenetbe, amit szintén párszor szörnyen kellemetlen koreográfia is követ. És talán pontosan ez a film legnagyobb bűne, hiszen a zenés komédia (bár a teljes egészet nézve inkább dramedy) pont a műfaji követelményeket nem tudja igazán teljesíteni.
A másik nagyobb problémaegyüttese a filmnek, hogy olyan gyorsan halad az eseményekkel, ami a három főszereplő esetében megnehezíti, a többi karakter esetében pedig szinte el is lehetetleníti, hogy megértsük az ő személyes motivációikat, a karaktereiket és azokat a viszonyrendszereket, amikkel egymáshoz kapcsolódnak. Az olyan fontosabb mellékszereplőknek, mint többek között a Marics Peti, Márkus Luca, Brasch Bence, Kovács Harmat vagy éppen Kirády Marcell által játszott karaktereknek, nincs kellő lehetőségük és leginkább idejük kilépni azokból a sztereotipikus, kétdimenziós keretekből, amiket rájuk osztottak. Ami azért különösen fájó, mert ha már ennyi tehetséges és izgalmas fiatal művész bizalmat kapott a projektben, akkor azt érdemes lett volna sokkal jobban kiaknázni.
A Hogyan tudnék élni nélküled? minden kisebb vagy nagyobb hibája ellenére sem a nézhetetlen vagy a szekunderszégyenérzetet keltő kategória. A film végig leköti a nézőt, alapvetően élvezhető a látványvilága és az általa teremtett atmoszféra, (mégha a 90-es évek sokkal dominánsabban is megjelenhetett volna) kifejezetten izgalmas, hogy a „retró” nyári vígjátékot egy drámaibb, mai keret veszi körbe, ami segít abban a filmnek, hogy ne folyjon el a cukormázasságában. Szóval egy egyszernézős, jó hangulatú moziként az alkotás egészen jól tud működni, főleg ha az ember nem támaszt különösebb magasművészeti elvárásokat egy dramedyvel szemben. Csak kár azért, hogy a forgatókönyvbeli és a vászonra még inkább kivetülő hibák megakadályozzák, hogy a film a látszólagos ígéretéhez méltóan egy igazán ízléses, szórakoztató klasszikussá váljon, ami elé mindig szívesen ül le újra és újra a néző.
Egyébként Sajó Dávid a filmről írt nem túlságosan pozitív kritikájában van egy érdekes gondolat, ami talán fontosabb annál, minthogy a féktelen ragelés martalékává váljon. „Semmi szükség arra, hogy az adófizetők olyan közönségfilmnek szánt hobbiprojektekre költsenek, amik meg sem próbálnak semmi művészeti értéket közvetíteni, csak másfél órára kikapcsolni a néző agyát” – írja ő. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy ez egy elég káros, szűklátókörű percepció a részéről, mert lehet, hogy hozzá hasonlóan sokan gondolják még azt egy „értelmiségi” nézőpontból, hogy magyar film csak akkor lehet jó, ha kielégíti az általuk támasztott, fogyasztói igényeket. Szerintem igenis szükség van a magyar vígjátékokra, és minden olyasmire, ami szélesebb rétegeket próbál megcélozni, mert az ő kiszolgálásuk is ugyanúgy feladata egy filmnek. Nem szabad azért bűnbakként kikiáltani a Hogyan tudnék élni nélküled?-et, mert ez éppen kapott állami támogatást és pláne azért nem, mert éppen nem az Oscarra készült. Az egyetlen, amit fel lehet róni neki, hogy nem élt kellően a megelőlegezett bizalommal, és nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket.
