2023.1.30., hétfő

Keresés a Refresher.hu-n

Vissza
Megosztás
Keresés
Több
Beszélgetések
Szöllősi Anna
2023.1.12 14:25
Olvasási idő  7:06

„Mindig van 15 perc indulás előtt, mielőtt kilépek a kapun, amikor bánom az egészet“ – interjú Németh Dániel világutazóval

Németh Dániellel, a Vándorful blog szerzőjével beszélgettünk, aki az egész életét annak szentelte, hogy utazzon: járt már Észak-Koreában, véletlenül felfedezte a kínai Hősök terét, és a szerelem is egy teljesen váratlanul jött kaland során talált rá.

Szöllősi Anna
2023.1.12 14:25 Olvasási idő  7:06
Megosztás
Megosztás Cikk megosztása
„Mindig van 15 perc indulás előtt, mielőtt kilépek a kapun, amikor bánom az egészet“ – interjú Németh Dániel világutazóval
Forrás: Facebook / Vándorful;

Az első kérdésemet valószínűleg már sokszor feltették neked, de én is kíváncsi vagyok rá: hogyan lett az utazás a szenvedélyed?

Elég hosszan tudnék erről mesélni. Én Pécsett, a Mecsekben nőttem fel, és már gyerekként is a hegyekben túrázgattam, amikor csak volt időm. De az első igazi utam Kínába vezetett 18 évesen, és hát véletlenek sorozata volt az egész, nem is terveztem soha ezt az utazgatás dolgot. 

 

Németországban voltam kint ösztöndíjjal egy nyelvtanfolyamon, ahol megismerkedtem egy kínai sráccal, és jól összehaverkodtunk. Eljött hozzánk Magyarországra, ő pedig visszahívott magához a következő nyáron a szülővárosába, ami egyébként – a mára már elég jól ismert – Vuhan. Az érettségi után még nem terveztem utazni, de ha már így alakult, életemben először, tök egyedül repülőre szálltam. Olyan szempontból nem volt kihívás vagy kaland, hogy nekem csak föl kellett pattannom a gépre, és minden meg volt szervezve, viszont ebben a két hétben úgymond megcsípett az utazóbogár és eldöntöttem:

 

itt vagyok 18 évesen, mostantól nekem ez az életcélom, minden szabadidőmet, minden mozdítható pénzemet utazásra fogom szánni, és azóta is eszerint élek. 

 

Akkor nem is tanultál tovább? 

De igen, földrajzot kezdtem el tanulni, és minden lehetőséget megragadtam az utazásra, sőt részesévé váltam az európai geográfus hallgatók szövetségének. Ez remek kifogás volt a kalandokra, mert nemcsak szerettem utazni, de itt kellett is. Ekkoriban összevissza mentem, főleg Európán belül, meg Oroszországban. Utána kiköltöztem Skandináviába, tanultam Hollandiában, később pedig Afrikában is éltem egy évet – itt amúgy nem tudtam volna hosszútávon tervezni, valahogy az volt a benyomásom, hogy még tüsszenteni sem tudok egyedül. Az elején vicces, hogy azt kiabálják utánad, fehérbőrű, de a harmadik hónapra zavaróvá vált, hogy valaki mindig megjegyzi magának, mit csinált aznap a „fehér ember.“ De összességében, bárhol vagyok, vagy bármilyen projektbe is vágok továbbtanulás, munka vagy kutatás miatt, mindig úgy intézem az életemet, hogy legyen lehetőségem utazni. 

Már most felsoroltál egy csomó helyet, de nyilvántartod, hány országban jártál összesen, esetleg pipálgatod egy kis kockásfüzetben?

Mivel én kartográfus vagyok, és térképészként dolgoztam egészen mostanáig, a térképek a mániám, és egy ilyen kérdésre nem is tudok egyszerű választ adni. Én csak az ENSZ által elismert országokat számolom, mert ezt kibővítve már túl nehéz lenne a matek, hogy mi számít országnak.

 

Tehát ha azt nézzük, ahol nemcsak átutazóban, de ténylegesen jártam, akkor 65 országot mondanék.

 

 

Miből finanszírozod ezeket a kalandokat? 

Van, amikor elvállalok egy olyan munkát, amiről tudom, hogy kötött, és nem léphetek le utazgatni; ezt mondjuk csinálom négy hónapig, és azalatt megspórolok annyi pénzt, hogy utána jó szívvel felmondhassak, és újra utazhassak. Dolgoztam egyéni vállalkozóként is, amikor én magam osztom be azt, hogy mikor és mennyit vállalok. De összességében, amikor összegyűlik annyi pénz, hogy már el tudok indulni utazni, akkor általában el is megyek, és amikor rájövök, hogy elfogy a pénzem és dolgozni kellene, akkor pedig dolgozom.

Ehhez azért kell egy nagy adag spontaneitás, nem? Mennyire szoktad megszervezni az utazásokat, vagy mennyire sodródsz az árral? 

Ez elég kettős nálam: nagyon szeretek minden tervezéssel kapcsolatos aktivitást, mint például elolvasni könyveket, cikkeket a helyről, utánanézni és méterre pontosan tervet és listákat készíteni, de abban a pillanatban, amikor megérkezem, ezeket direkt elfelejtem. Nem ragaszkodom foggal-körömmel a tervekhez, azokat inkább csak a saját szórakoztatásomra csinálom, mint ahogy az ősember is csinálta a barlangrajzokat a vadászat előtt, hogy hú, de jó lenne errefelé venni az irányt. Viszont olyan még sosem volt, hogy tényleg az is lett, amit én kitaláltam.

És mi volt az eddigi legemlékezetesebb utazós kaland, ami ebből a spontaneitásból fakadt? Amikor csak álltál ott, hogy úristen, ez annyira jó, vagy annyira váratlan?

Nagyon sok volt, de kettőt kiemelnék. Az egyik az Kínában történt, amikor stoppoltam és nem vettek fel, ezért gyalogoltam még egy kicsit a városon belül. Időközben észrevettem egy obeliszket, a tetején egy angyalszoborral. Ahogy néztem, bevillant, hogy ez tök úgy néz ki, mint Budapesten a Hősök tere.

 

Mint utólag kiderült, tényleg egy Hősök tere másolatról van szó, ami eddig még nem igazán kapott publicitást Magyarországon. Amikor 2018-ban írtam róla a blogon, több újságtól is megkerestek, rádióban is beszéltem erről, és sokan átvették a fake Hősök tere hírét, amit igazából egy véletlen folytán szúrtam ki. 

 

 

A másik eset ennél sokkal nagyobb hatással van a jelenlegi életemre, ugyanis ezért élek most Franciaországban. Korábban Hollandiában tanultam, és onnan akartam volna Mozambikba utazni, hogy megírjam a szakdolgozatom. 2020 elején, márciusra meg is vettem a repjegyet Portugáliából Mozambik fővárosába. Lehetett már hallani néhány koronavírusos esetről, de úgy voltam vele, hogy nem Kínába megyek, nem lesz semmi baj. Kitaláltam, hogy elstoppolok Lisszabonig, ahonnan ugye indult a gép, úgyhogy stoppal és a helyieknél megszállva haladtam március első és második hetében. A sors fintora, hogy pont péntek 13-án érkeztem meg Bordeaux-ba, ahol couchsurfinges szállásom volt, (helyiek adnak ingyen szállást, általában egy kanapét az utazóknak - a szerk.) a francia elnök pedig éppen aznap jelentette be a korlátozásokat, és azt, hogy mostantól a munkahelyekre sem kell bejárni. Én mentem volna tovább Baszkföldre, meg aztán Spanyolországba, de nagy volt a bizonytalanság, ezért megkérdeztem a szállásadómtól, – aki egyébként borszakértőként dolgozik a La Cité du Vin nevű legendás bormúzeumban – hogy maradhatnék-e a hétvégéig.

 

Ő igent mondott, közben egymásba szerettünk, én meg Franciaországban maradtam a háromhónapos lockdown alatt, és azóta is ott élek a helyen, ahol csak egy éjszakát terveztem eltölteni. 

 

Attól félek, hogy ha ez így megjelenik, majd azzal gyanúsítanak, hogy én találtam ki az egész Covidot. Mégiscsak én profitáltam belőle a legtöbbet! (nevet)

Majd nem írom bele, hogy te voltál! Többször emlegetted a stoppolást; neked a spórolás a fő szempont, vagy az élményszerzés?

Anyagi okok miatt vágtam bele, amikor ráfüggtem az utazásra, de már nem volt elég pénzem. Kicsit, mint egy alkoholista, amikor rájön, hogy nem futja italra, és akkor megissza a körömlakklemosót. Az egyetemi évek alatt én is próbáltam alternatív megoldásokat keresni: regisztráltam a Couchsurfingre ingyen szállásért, stoppoltam, vagy a szabadban aludtam.

Mára már inkább az izgalomfaktor miatt stoppolok, akár meg is engedhetném magamnak azt, hogy buszra szálljak, de az a tapasztalatom, hogy sokszor nem gyorsabb tömegközlekedéssel utazni, mintha stoppolnék. Meg hát persze a legizgalmasabb sztorik úgy kezdődnek, hogy „amikor stoppoltam.“

Van valami aranyat érő tipped stoppoláshoz? 

Mindenekelőtt az, hogy nézz ki úgy, mint akit te is fölvennél. Legjobb, hogyha még mosolyogni is tudsz. Nem érdemes napszemüveget, meg kapucnit viselni, én azt szoktam mondani, hogy minél neutrálisabb ruhákat válasszunk, szóval ne a kedvenc bandánk pulcsijában vagy politikai színekben pompázzunk, mert lehet, hogy leendő sofőrünknek az nem jön be. Én mindig olyan ruhát viselek ilyenkor, ami kicsit színes, de inkább olyan semmilyen, és nem tűnök benne se hippinek, se depressziósnak, se semmilyennek. Ami még fontos – és csak a férfiak nevében tudok nyilatkozni – hogy ne keltsük egy veszélyes ember látszatát. Én általában csak úgy vagyok, mosolygok, és próbálam azt sugallani, hogy még ha akarnék, se tudnék kárt tenni senkiben.

 

 

Van olyan praktikus felszerelésed, ami mindig nálad van, és nem gondolna rá egy átlagember?

Mindig viszek magammal egy GPS trackert, amit nem hiszem, hogy kétjegyű számnál több ember használna Magyarországon. Térképész lévén szeretek a saját utazásaimból is térképet csinálni, egyfajta szuvenírként, de olyan részletességgel, hogy azt is lássam, melyik utcasarkon fordultam be 2014-ben Bukarest utcáin. Ha elromlik, vagy lemerül, hát akkor utólag megrajzolom fejből, a Google Street View meg a fényképek alapján. Nem mondtam soha, hogy normális vagyok.

Mesélsz egy kicsit a blog indulásáról? 

Sohasem éreztem magam influenszer típusnak, a Facebookra is a sokadik hullámban regisztráltam, amikor már a csapból is ez folyt. Mondták az ismerőseim, hogy hú, én olyan izgalmas helyeken jártam, mint Észak-Korea, indítsak már egy oldalt, és addigra annyi fölgyülemlett sztorim volt, hogy meg is csináltam a blogot.

Mi volt a fő motivációd?

A fő motiváció, az őszintén szólva saját magam. Gondolj bele, más emberek mivel töltik az idejüket? Tegyük fel, gyönyörű sportkocsikat gyűjtenek, csinosítgatják, beleölnek minden pénzt. Más pedig arra teszi fel az életét, hogy jó filmeket nézzen, vagy családot alapítson, és ezek mind ugyanolyan jó és valid életcélok.

 

Viszont mindegyiknek van egy gyümölcse: ha a családod az életed, akkor idős korodban körülvesz egy rakat unoka, ha az autók, akkor ott parkol a Ferrari a garázsban. Nekem ez a gyümölcs csupán a saját emlékeim, amibe minden energiámat, szabadidőmet és pénzemet invesztáltam, az emlékek viszont elkopnak; ha visszagondolok a 8 évvel ezelőtti útjaimra, sokszor már nem emlékszem a részletekre.

 

Tehát megvannak azok a bizonyos sportkocsik, de minden nappal egy kicsit kopnak, csúnyulnak és a végén már csak a váz marad utánuk. Ezért találtam ki, hogy leírom a sztorijaimat élvezhető formában, és akár meg is oszthatom; bármi is történjen, ezt már senki nem veheti el.

Említetted Észak-Koreát, nagy ziccer lenne arra nem rákérdezni. 

Ez egy érdekesen hangzó ország, de a többi utazásomhoz képest nem volt túl izgalmas: 2015-ben jártam ott néhány napot, minden meg volt szervezve, mert csak csoporttal lehet menni, egyénileg nem. Itt aztán nem stoppoltam, vagy nem aludtam a hegyekben. De persze maga az ország elég érdekes hely, és ritkán adatik meg az én generációmnak, hogy beleszagolhasson egy ilyen szélsőséges politikai ideológia működésébe. Arra nyilván nem volt elég idő, hogy felfedezzük Korea kultúráját vagy a természeti sajátosságokat, de arra amúgy is ott van Dél-Korea. 

Hogy bírod, hogy egyedül vagy úton, lehet így emberi kapcsolatokat ápolni hosszútávon? 

Sajnos nekem is csak 24 órából áll egy nap, ennyit utazni pedig áldozatokkal és lemondással jár. Hoztam egy döntést, ennek ellenére persze vannak barátaim, akikkel tartom a kapcsolatot. Ami pedig az egyedül utazást illeti, szerintem egy gyakori félreértés, hogy magányos az, aki egymaga utazik, legalábbis az én esetemben. Nem azért utazom így, mert antiszociális lennék, hanem, mert minél kevesebb dolog köt az otthoni életemhez, annál inkább rá vagyok utalva a helyi emberekre. Sosem hallgatok ismerős zenéket utazás alatt, nem folytatom az otthon elkezdett könyvet vagy sorozatot. És az az érzésem, hogyha magammal viszek egy barátot, akkor általában vele beszélek, és legtöbbször magyarul, olyan témákról, amik mind az otthoni élethez köthetőek. Viszont, ha én teljesen egyedül fejest ugrok az ismeretlenbe, akkor muszáj a helyiekkel kapcsolatba kerülnöm, és megismerni az ő életmódjukat. 

 

Élvezem, hogy egyedül kicsit eljátszhatom, hogy nincs saját ízlésem, stílusom, vagy történetem, hanem csak úgy jöttem, hogy mágnesként magam köré vonzzam a helyi kultúrát. Talán ez megmagyarázza, miért két külön dolog egyedül lenni, és magányosnak lenni utazás alatt. 

 

 

Van bármi tanácsod azoknak a REFRESHER olvasóknak, akik kitörnének a mókuskerékből és egy hátizsákkal nekivágnának a nagyvilágnak, de van még bennük valami mentális akadály? 

Az utazást sokszor a zuhanyzásparadoxonhoz hasonlítom: amikor zuhanyozni kell menni, nem nagyon van kedve az embernek, de mikor már alatta áll, és meleg a víz, akkor meg kimenni nem akar belőle. 

 

Ezt valószínűleg az ismerőseim 90 százaléka nem hinné el rólam, de nekem is mindig van 15 perc indulás előtt, mielőtt kilépek a kapun, amikor bánom az egészet, inkább itthon maradnék, mert épp esik az eső, a macska meg tök aranyosan fekszik a kanapén, nehogy már pont most menjek el. Ilyenkor erősnek kell lenni, ez egyfajta boksz az ördöggel. Szerencsére mindig én nyerek...

Hibajelentés: Ha úgy látod, hogy valamely cikkünk tartalma sérthet másokat vagy szerzői jogokba ütközik, írd meg nekünk észrevételedet!
Thumbnail:  Facebook / Vándorful
Megosztás
Megosztás Cikk megosztása
Legolvasottabb cikkek
Most
24 óra
7 nap
30 nap
Még több cikk ebben a témában beszélgetések
Még több cikk
Ez is érdekelhet
Vissza a nyitóoldalra