Kiszámíthatók, futószalagon gyártottak és néhány jelenetet leszámítva, azaz elég gyakran unalmasak is, legalábbis egyesek szerint. De akkor miért habzsoljuk – tisztelet a kivételnek – úgy ezeket a műsorokat, mintha nem lenne holnap?
Az utóbbi időszakban sokat foglalkoztatott, hogy hogyan alakul az amerikai elnökválasztás, nyomon követem az egyre gyűrűző izraeli-palesztin konfliktust és sokat olvastam arról is, hogyan lavírozik Magyarország az Európai Unió Tanácsának soros elnökeként. Az ezekhez kapcsolódó tartalmaknál már csak egy valami érdekelt jobban: hogy mely párok házasodnak majd össze a Love is Blind UK első szériájában. (Utoljára talán gyerekkoromban tartottam ennyire számon, hogy mikor jönnek ki a következő részek, csak akkor még a Sailor Moon volt az imádat tárgya.)
És ezzel nem vagyok egyedül: több, egészséges párkapcsolatban, boldog jegyességben, kiegyensúlyozott házasságban vagy elégedett szingliként élő barátom is ugyanígy rá van függve ezekre az adásokra. Mindegy, hogy a már említett Love is Blindról, a Perfect Match-ről vagy a még ezeknél is bugyutább Too Hot To Handle-ről van szó – és ez még csak a Netflix felhozatala! –, egyszerűen mindegyiket imádjuk. Mi, többdiplomás, értelmiségi, alapvetően érdeklődő, tájékozott emberek, akiknek egyébként nem kellene ezekhez a műsorokhoz fordulniuk a romantikáért. Megnéztem, hogy vajon miért van ez így.
A legelső hasonló műsor megjelenését és ezzel a műfaj megszületését 1965-re tehetjük
Ekkor indult útjára az Egyesült Államokban a The Dating Game című műsor, ami egyébként Steve Martin és Farrah Fawcett számára is elhozta az ismertséget. Ettől az ártatlan kis kísérlettől odáig jutottunk, hogy ma már szinte minden csatorna gyárt vagy sugároz ilyen műsorokat a világ sok-sok országában. (Ha már a Love is Blind antológián indultam el, akkor megjegyzem, hogy ennek is létezik az eredeti, amerikai verziója mellett a már említett angol változata, de Japánba, Brazíliába, Németországba, Mexikóba, Indiába és Svédországba is kiterjesztették a franchise-ot.)
A magyar kereskedelmi csatornák sem szerettek volna ebből kimaradni: az RTL például életre hívta a Házasodna a gazda, a Celebrandi és a Love Island című reality-ket. Kónya Gergely, az RTL senior kreatív producere szerint ennek egyszerű oka van: „Az emberek szeretik a valós életből merített történeteket és érzelmeket, amelyekkel azonosulni tudnak. A társkereső reality-műsorok valódi érzelmeket és drámai pillanatokat kínálnak, amelyek izgalmasak és így népszerűek is.”
Ezzel egyetértett a másik, általam megkérdezett szakértő, Verdes Tamás addiktológiai konzultáns (VAVO - Felépülésblog) is. Szerinte azért jelentenek egyedülálló szórakoztatási formát ezek a műsorok, mert egyetemes emberi igényeket és vágyakat fognak át akkor, amikor a szerelem, az intimitás és a szexualitás kérdéseit mutatják be a nézőknek.
Akik pedig nagyon is vevők erre
Adam Smith már 1776-ban megfogalmazta a láthatatlan kéz elméletét, ami még ma is tökéletesen helytálló, például ebben a kérdésben is: a kereslet alakítja a kínálatot. Azaz: a fogyasztók egyszerűen imádják ezeket a műsorokat, így közvetve egyre többet generálnak azokból. Kónya szerint mindez több összefonódó tényező és számos társadalmi folyamat eredménye.
Egyrészt, az elmúlt években a digitális és közösségimédia-jelenlét teljesen átalakította azt, ahogyan kapcsolódunk egymással. Másrészt, a social platformoknak „hála” betekinthetünk mások életébe, ami egyfajta hógolyó-effektust indít be: egyre növeli az igényünket erre, ezzel együtt pedig a reality-műsorokra is, amelyek egy kicsit hasonló élményt nyújtanak. (Gondoljunk bele, hogy az influenszerek milyen szinten engednek be minket a privát szférájukba, tisztelet a kivételnek.)
És ez még csak az érem egyik oldala. „A modern életstílus, különösen a nagyvárosi élet sokak számára elmagányosodást eredményezhet, így az emberek egyre inkább vágynak arra, hogy kapcsolatokat létesítsenek. A társkereső műsorok lehetőséget adnak arra, hogy mások kapcsolatépítési kísérleteit kövessék nyomon, és akár inspirációt is merítsenek belőlük” – magyarázza Kónya. De ezek mellett meg kell említenünk a Covid-járvány hatását is, hiába próbáljuk elfelejteni 2020-at és '21-et. Ebben az időszakban az emberek még inkább egyedül érezték magukat, ami egyebek mellett a televíziós és online tartalomfogyasztási szokásaikat is befolyásolta. Elkezdtek új szórakozási formákat keresni, különösen népszerűvé váltak a könnyen fogyasztható tartalmak, amelyek lehetőséget adta arra, hogy kiszakadjanak a stresszből, a vírushelyzet adta szorongásból. Ezen a tortán már csak hab az, hogy innovatív formátumok jelentek meg a televíziózásban és a streaming-platformokon, hogy különböző kulturális változások zajlottak le az évek során, valamint az is, hogy jó eséllyel nehezebb ma párra találni, mint bármikor korábban.
Ezek a műsorok ugyanis természetesen úgy vannak kialakítva, hogy minél inkább fenntartsák az érdeklődést, mint egyébként a legtöbb műsor – legyen az vetélkedő, szappanopera vagy bármi más. Kónya beavatott: „A társkereső reality-műsorok szerkesztői szinten úgy vannak kitalálva, hogy elsősorban pozitív élményeket és szórakozást nyújtsanak a nézők számára. A cél az, hogy a nézők érzelmileg bevonódjanak a szereplők történeteibe, drukkoljanak nekik és élvezzék a műsor drámai és romantikus pillanatait.” Biztosan magunkon is érezzük, hogy szeretünk tanúi lenni a boldog pillanatoknak, az érzelmek kibontakozásának, a kapcsolatok alakulásának, de ugyanígy a feszültségnek, a meglepő fordulatoknak és a drámának is – ha bevalljuk, ha nem. A szerkesztők e két oldal között igyekeznek megtalálni azt az egyensúlyt, ami izgalmassá, szórakoztatóvá, ugyanakkor kielégítővé teszi ezeket a műsorokat. „A végső cél az, hogy a nézők érzelmileg gazdagodjanak, jól szórakozzanak és visszatérjenek a következő epizódokra is” – magyarázza.
De már a műsorkészítés legelső stádiumában is tudnak azért tenni a gyártók, hogy a műsorok jobban bevonzzák a nézőket, mint bármilyen más alkotás. Az egyik legfontosabb elem a szereplők tudatos megválasztása.
„Olyan karaktereket keresünk, akik érdekesek, szimpatikusak vagy akár ellentmondásosak, mert ők képesek erős érzelmi reakciókat kiváltani a közönségből. Az autentikus, valós érzelmek és reakciók bemutatása növeli a műsor hitelességét és vonzerejét. A szerkesztők az utómunka során gondosan tervezik meg az epizódokat, hogy azok folyamatosan fenntartsák a nézők érdeklődését és izgalmát.” Ezt tehát egy szakértő mondja, ami azt jelenti, hogy nem is kell annyira rosszul éreznünk magunkat, ha gyakran a naptárunkat szorongatva várjuk a következő részeket.
Verdes egy kicsit más, nem-szerkesztői oldalról is megvilágította a kérdést: szerinte maga a sztori is kulcsfontosságú elem egy ilyen műsorban.
Emlékeztetett Stephen King egy mondatára, miszerint az emberek végső soron semmi másra nem vágynak, csak egy jó sztorira. Kétségtelen, hogy ezek tényleg addiktívak tudnak lenni, gondoljunk csak a Harry Potter-könyvek sikerére.
„Ezek a sztorik pedig elevenek, van bennük szerelem, csábítás, hódítás, rengeteg szexuális utalás és gesztus, márpedig ezek olyan dolgok, amik mindannyiunkat a saját biológiánkból eredően mélyen megragadnak. Ezek a műsorok formálják azt is, ahogyan viselkedünk, új mintákat és stratégiákat tanulunk belőlük” – teszi hozzá. Fontos kiemelni, hogy ezek között vannak kifejezetten pozitív leckék, megtanulhatjuk például azt, hogy nincs semmi baj azzal, ha bátran kifejezzük az érzelmeinket. Ugyanakkor vannak negatív hozadékai is, gondoljunk csak arra, hogyan tárgyiasítják a nőket ezekben a műsorokban. (Ha valaki látott már pár részt akár a Perfect Match-ből, akár a Too Hot To Handle-ből, biztosan feltette magának a kérdést, hogy vajon ezeknek a nőknek kötelező-e folyton a legapróbb bikinikbe öltözniük a forgatásra. Ezután persze jöhetett a következő gondolat, hogy be kellene iratkozni valamelyik edzőterembe, meg hogy ez nem igazság.)
Emellett az is erősen dolgozik bennünk, hogy az ilyen realitykben van valami a szappanoperák és a mesék világából is, ezeket pedig szintén előszeretettel fogyasztjuk. Csakúgy, mint egy mesében, a szereplők itt is csak félig-meddig tűnnek valóságosnak, hiszen annyira hibátlanok, de maga a környezet is szinte mesebelinek tűnik. Egy hatalmas, modern, minden igényt kielégítő tengerparti villa a paradicsomban, amit a külvárosi, 10. emeleti panelből vagy egy belpesti, földszinti garzonból nézünk.
De ezzel együtt képesek vajon megadni azt, amire vágyunk tőlük?
Verdes véleménye szerint elsősorban érzelmeket várunk egy ilyen show-tól – és ezt maradéktalanul meg is kapjuk. „A szereplők dilemmái és kérdései átélhetők a néző számára, és a legtöbb néző ilyenkor azonosul egyik-másik szereplővel, beleéli magát az ő helyzetébe. Drukkol neki és félti, aggódik érte, és sokszor valódi szeretetet, rajongást élnek át a szereplők felé.”
@chelseadblackwell Will the real megan fox please stand up. #loveisblind#loveisblindnetflix#loveisblindseason6♬ original sound - Chelseablackwell
De ezek az alkotások arra is rávilágíthatnak, hogy milyen kulturális különbségek teszik színessé a világot: láthatjuk, hogy mennyire különbözően élünk meg érzelmeket, vagy éppen mennyire másként cselekszünk egy-egy szituációban. A magyar alapvetően monokulturális nemzet, így számunkra különösen érdekes lehet azt látni, milyen sokfélék vagyunk, és ilyen sokféleképpen csajozunk, vagy éppen pasizunk.
Megkapjuk tehát, amire vágyunk, de jó ez nekünk?
Mire a cikkhez felhasznált anyagok feldolgozásának a végére értem, rájöttem, hogy az esetemben azért nincs szó addikcióról, bár az elképzelhető, hogy nem állok tőle messze. Verdes szerint akkor beszélhetünk szakmai értelemben vett függőségről, ha „a normál életmenet elképzelhetetlen nélküle, ha kiragad a valóságból”. Az viszont, hogy nem vagy valamire ráfüggve, nem jelenti azt, hogy az nem is káros rád nézve.
A szakértő szerint a reality-k akkor lehetnek károsak, ha olyasvalaki követi őket, aki hajlamos arra, hogy összekeverje a valóságot a fikcióval. A gyerekek és a fiatalok ennek fokozottan ki vannak téve, ők gyakran nem tudnak különbséget tenni – ennek pedig számos káros hozadéka lehet.
A leginkább egyértelmű az, hogy beültethetik a műsorokban látott rossz, negatív mintákat a saját kapcsolataikba, így tovább is örökíthetik azokat. De ártalmas lehet az is, hogy irreális elvárások keletkeznek bennük, akár a párjukra, akár a környezetükre nézve: úgy érezhetik, hogy csak akkor van rendben az életük, ha a párjuk tökéletes, a környezetük pedig már-már díszletszerűen makulátlan.
Végül, de nem utolsó sorban a fiatalokat és az idősebb korosztályt is egyaránt érintheti egy szintén igencsak romboló jelenség. Ezeket a műsorokat nézve az ember elégedetlenebb lehet saját magával – ezt tanúsíthatom –, a saját életével, képtelen lehet elfogadni magát olyannak, amilyen. Ennek pedig annyi az oka, hogy ezekbe a műsorokba olyan embereket válogatnak be, akik jobban beleillenek a mai szépségideál igencsak szűk dobozába. Az, hogy ez egy egyéni probléma, amin az embernek magának kell(ene) dolgoznia – akár szakember segítségével –, vagy a magasabb szinten álló döntéshozóknak kellene rugalmasabban kezelniük a kérdést, hogy ne tegyenek hozzá a mentális problémákhoz és önkép-zavarokhoz, már egy egészen más téma. Az viszont nem kérdés, hogy mindenki maga dönt arról, milyen műsort választ ki és néz meg.