Egy szakításnál jobban tudunk rezonálni a melankolikus zenére, aminek lehet terápiás jellege, de ha túlzásba visszük az érvágós muzsikák hallgatását, az nehezítheti is a gyászfolyamatok közötti természetes váltást, és ezáltal a továbblépést.
Nick Hornby 1995-ös Pop, csajok, satöbbi című regényében a főhős – egy lemezboltos, akit épp most dobtak – felteszi a kérdést:
Mi volt előbb: a zene vagy a nyomorúság? Vajon azért hallgattam zenét, mert eleve nyomorult voltam? Vagy azért lettem nyomorult, mert zenét hallgattam?
Egy szakítás után sokszor előjön belőlünk a dühös, tehetetlen kamasz, és hajlamosak vagyunk drasztikus változásokat eszközölni: levágatjuk a hajunkat vagy kiszőkítettjük, alkoholba vagy rendszertelen étkezésbe fojtjuk a bánatunkat, vagy bezárokózunk a külvilág elől és szomorú, szakítós számokat hallgatunk rongyosra.
Szerintem, ha valaki szándékosan kerüli a szomorú zenét, akkor a szakítás feldolgozását kerüli. Ez rendben is van, néha nehéz szembenézni azzal, ami úgyis megtörténik. A zene jó módszer arra, hogy belehajoljunk ezekbe az érzésekbe
– mondja Annie Lord, a Notes on Heartbreak című könyv szerzője a Dazednek, megjegyezve: legutóbbi szakításánál ő maga is magzatpózban zokogott kedvenc romantikus-szakítós számaira, de eljutott arra a pontra, amikor a depressziós playlistet a girl powert éltető zenékre cserélte.
Így lépjetek tovább egy veszekedésen – a kibékülés legfontosabb lépései
2 nappal ezelőtt
Ahogy a szakítás gyászfolyamatának lecsengése, egy szakítós szám is sokféle lehet: szólhat a kétségbeesésről, az önsajnálatról és a magányról; a dühről, a keserűségről, a haragról, a reményről, az elfogadásról és a háláról, és arról, ami a két szélsőséges véglet között történik. Amy Winehouse Back to Black című albuma például remekül zongorázza végig ezt a spektrumot, ami a szerelemből teljesen kiábrándult és reményvesztett Love Is a Losing Game-mel kezdődik, ahonnan aztán a lírai én főnixmadárként feltámadva repül át a derűsebb jövőképet felvázoló Tears Dry on Their Ownra.
Tudományos magyarázat?
Nincs egzakt válasz arra, hogy a szomorú zene tényleg segít-e túllépni a szívfájdalmon. Dr. Mimi O'Neill, a York Egyetem oktatója és az ottani zenepszichológiai csoport vezetője szerint hosszú az érvek és ellenérvek listája is.
„Amikor szakításon megyünk keresztül, gyakran a szomorúság, a veszteség és a magány keveredését éljük át. Ha olyan számokat hallgatunk, amik tükrözik ezeket az érzéseket, azok a megértés és társaság illúzióját kelthetik. A hallgató hangulata és a zene érzelmi hangzása közötti szimbiózis az „érzelmi rezonancia” jelenségéhez vezethet. Ezáltal azt éljük meg, hogy az érzelmeink nincsenek érvénytelenítve, ami terápiásan hathat, biztonságos teret biztosít a feldolgozáshoz és felszabadultsághoz, amik fontos lépések a gyógyulás felé vezető úton” – mondta el a Dazednek.
Dr. O'Neill a lehetséges negatív hatásokra is rámutatott.
A szomorú zenehallgatásnak való tartós kitettség a szakításkor erősítheti a negatív érzelmeket, és potenciálisan meghosszabbíthatja a gyászfolyamatot
– magyarázta.
„A szakítás során gyakran nyomon követhetjük a gyász négy vagy öt szakaszát: tagadás, düh, alkudozás vagy önvád, depresszió és elfogadás. A zene minden egyes szakaszban segíthet, de ahhoz, hogy képesek legyünk végigmenni rajtuk, érdemes külön lejátszási listákat összeállítani. Ugyanis, az ugyanolyan hangulatú zene újra- és újrahallgatása egy ördögi spirálba torkollhat, amiben a hallgató továbbra is a szomorúságán rágódik, ahelyett, hogy továbblépne. Ezt szoktuk „ruminációnak” nevezni, ahol a negatív érzelmekre való folyamatos összpontosítás a zenén keresztül akadályozhatja az érzelmi felépülést.“
Nem vagyunk egyedül
Dr. Mimi O'Neill megjegyezte: a szakítós számoknál megnyugtató érzés lehet, hogy tudjuk, mások is éltek már át szívfájdalmat előttünk, és bármennyire is egyedül érezzük magunkat, ilyenkor bizonyosságot nyer, hogy az emberi létezés egyik legalapvetőbb és megkerülhetetlen aspektusával nézünk szembe.
James Baldwin író, bár inkább irodalmi perspektíváról, mintsem a zenéről beszélt, korábban hasonlóan fogalmazott:
Olvasol valamit, amiről azt gondoltad, hogy csak veled történt meg, és rájössz, hogy 100 évvel ezelőtt Dosztojevszkij-vel is megtörtént. Ez felszabadító lehet a szenvedő, küzdő ember számára, aki azt hitte, hogy egyedül van. Ezért fontos a művészet.
