Volt egy időszak, méghozzá nem is rövid, amikor Hollywood nem igazán spórolt még a korhatáros horrorfilmeken sem, azonban úgy tűnik, ennek a korszaknak egyszer és mindenkorra leáldozott.
Valamikor a kétezres évek derekán Hollywood ismételten felfedezte magának a nagy, vagy legalábbis moderált költségvetésű horrorfilmeket. Inflációval számolva egy maréknyi helyszínen játszódó, kifejezetten okos slasherre, a Sikolyra 30 millió körüli összeget tapsolt el Wes Craven és csapata, ráadásul franchise-t alkotott, de még az olyan, könnyen feledhető darabok, mint az itthon A szellemhajó címmel futó alkotás is megkapta a maga 20 millióját, 15 milliónyi reklámkampány mellé. Úgy tűnt, a nagy, de legalábbis moderált költségvetésű horrorfilmeké lesz a jövő, ahol nem csak sejtetni, időnként mutatni is lehet – jó példa erre a 42 millióból forgatott 2001-es 13 kísértet, a 2002-es, közel 50 millióból leforgatott A kör, de korábbra ugorva az 1994-es, 60 milliót kóstáló Interjú a vámpírral is. A bizarr kísértetkastélyos sztori, a szintén remake Átok 80 millióért állt össze 1999-ben, de az egyik csúcstartó valószínűleg a Will Smith karizmájára, és nem a pofonnal kapcsolatos karizmára épülő Legenda vagyok marad 2007-ből, az évtizedekig a fejlesztői pokolban szenvedő mű 150 millióért materializálódott. A másik, hasonló pénzszórást végrehajtó, borzalmas körülmények között (több órányi kivágott jelenet, több száz, feleslegesen alkalmazott statiszta) forgott World War Z marad jó eséllyel a trónon: azt végül 190 millióból fejezték be. Érdekesség, hogy orbitális siker lett, mégsem készült el a folytatás „kreatív nézetkülönbségekre” hivatkozva, és az eredeti filmet látva talán jobb is ez így.
No de kezdjük az alapoktól: a horror mint független műfaj
Azért érdemes a föntebbiekre afféle kellemes kivételként tekinteni, a horror, főleg a klasszikus, európai, de bizony az abból is gyökereztethető amerikai is általában alulról szerveződő filmes „kulimunka” volt, a nívója évtizedekig egyenértékű volt a pornóéval. Persze ez nem azt jelenti, hogy a Universal a franchise-rendszer kitalálásával gyakorlatilag ne kaszált volna nagyot a Drakulán, a Farkasemberen, a Múmián meg a többi, klasszikus rémen, ettől függetlenül az igazán hatásos, mondhatni kultikus darabok, például a Bosszúállók vagy a Sam Raimi-féle Evil Deadek nagyobb segítség nélkül, gyakran sufnituning módszerekkel építkeztek.
A rendszer bedarál minket, mégis lehajtott fejjel tűrjük: A Fekete pont az iskola világán keresztül tart elénk görbe tükröt
2024.9.7 10:08
A hetvenes, nyolcvanas éveket átlengték ezek a fajta félamatőr műfaji filmek és úgy tűnt, a helyzettel Hollywood is kiegyezik: épp a CGI szárnybontogatásának idejébe léptünk, egyre több dolgot lehetett megoldani praktikus mellett digitális effektekkel. Sokan azt hitték, hogy a horror megmarad a „szegény filmkészítők ópiumának”, rajongóik pedig videókazettákon és kis, kényelmetlen mozikban élvezhették a műveket és rémülhettek halálra.
A bevezetőben említett „aranykor”, vagyis hogy Hollywood egyre bátrabban nyúlt hozzá a horror műfajához, meglepően rövid ideig, talán ha másfél évtizedig tartott, és ebbe nem akarjuk beleszámolni a franchise-filmeket (mint amilyenek az Alien-prequelek Scottól, vagy az inkább kaland-vígjáték irányba elvitt Múmia reboot).
Vissza az alapokhoz?
Nehéz lenne pontosan megmondani, mikor kezdett a gyökerei felé visszanyújtózkodni a horror-zsáner, de azt hiszem, nem nagyon lövünk bakot, ha megemlítjük James Wan nevét, aki ugyan ledirigálta a Fast & Furious 7-et, valójában az első, eredetileg egyetlen egy helyszínen, fillérekből forgatott Fűrésszel indította be a pályáját. Ezt aztán olyan művek, vagyis franchise-ok követték, mint az Insidious-sorozat, ahol a túlvilág egy sötét szoba, és ahol egy ember arcát látjuk csak egy lámpás segítségével.
Vagy a Démonok között, ahol mindig akad egy gonosz által megszállott ház, és minden rész „igaz történeten” alapul... vagy legalábbis a történet két hőse, Lorraine és Ed Warren azt próbálták meg elhitetni az emberekkel, hogy megszállott épületek, tárgyak, és egyebek között élnek. Wan hollywoodi mércével mérve láthatatlan költségvetéssel dolgozott, hatásos ijesztgetéseket épített fel, példaképéhez, Sam Raimihez hasonlóan eszement kreatívan használta a kamerát, nem mellesleg pedig producerként simán franchise-ot varázsolt mindenből, amihez csak köze volt. Márpedig sok ilyesmi akadt, a Fűrész ki tudja, hány részt élt meg, a Démonok között is már trilógiává bővült, és még a mellékalakok is kaptak külön filmeket.
Aztán jött a Blumhouse Productions, ami nem véletlen Wannal kapcsolatban kerül szóba, hiszen az Insidious-őrületet nekik köszönhettük. A Blumhouse nem is akart kreatívkodni, az ő alapvető filozófiájuk az, hogy minél kevesebb pénzből minél több nézőhöz juttassák el a gyakran nézhetetlen szemét határát súroló alkotásaikat, legyen szó a Paranormal Activity-, a Purge-, vagy a Sinister-sorozatokról. Természetesen vak tyúk is talál szeget: nem mernénk kijelenteni, hogy az összes Blumhouse ipari szemét volna, a Halloween folytatása például meglepően kreatív örökségfolytatás volt.
A dolog pedig, mit ad isten, működött. Annak idején a filmesek kényszerből, kvázi függetlenként próbálták meg összehozni az alkotásaikat, gyakran láthatatlan költségvetésből. Mára pedig az olyan stúdióknak is gyártanak ilyeneket, mint a Blumhouse, tipikusan hollywoodi köpönyegben, de a lényegi rész – alacsony költségvetés, kevésbé ismert, vagy már az ismeretségből kikopott sztárok, akár a műfajban bizonyítani akaró, ezért olcsón megszerezhető rendezők – megmaradt. És a recept annyira bejött, hogy másolni kezdték.
„Maximum 10 milliót tudunk adni, oldd meg ennyiből!”
Persze a nézői szokások is átalakulnak, de érdemes megnézni, hogy a „sikeres” horrorfilmek napjainkban milyen elképesztően nyomott költségvetésből készülnek. Így képesek a gyártási összegeik gyakran tíz-hússzorosát összehozni, aztán lehet őket franchise-zá kovácsolni, az AI generátoroknál talán csak egy fokkal színvonalasabban megírt folytatásokkal és újrázásokkal. Az olyan művek, mint például a Late Night With the Devil még kiemelkedőnek számít a maga 11,5 milliós költségvetésével, de például a nem régen mozikban levő Tarotot zéró kreativitással kihozták nyolc millióból, és bizony nagyítóval kell keresni azokat a filmeket, amelyek mögött van látható pénz, a fókuszában a horror áll, és nem mellesleg nem valamelyik nagyobb széria folytatása. A First Omen esetében meglepően bátor volt a Disney, 30 milliót ért meg nekik egy szerintük mai napig köztudatban levő franchise, de kiderült, hogy rosszul csinálták, hiszen alig 50-et sikerült rajta keresni. A hasonló témában, de jogdíjakat mellőzve induló a Szeplőtlen már betartotta az aranyszabályt: alig 10 millióba került, 25 milliót hozott Amerikában és Kanadában, 26 milliót a világ többi részén és szinte biztos, hogy valamilyen módon folytatni fogják.
Alapvető különbség van azonban a korai, és a mostani kisköltségvetésű horrorfilmek felfogása között: annak idején alkotók akartak létrehozni valami hatásost, ezért gyakran mindenüket kockára tették, most filmgyárak próbálnak meg semmiből sikert kovácsolni, a kreativitás totálisan háttérbe szorul. Sam Raimi, aki három Evil Deaddel a háta mögött ledirigált egy Pókember-trilógiát és egy Dr. Strange 2-t is, egy interjú során elmondta, hogy valahol az arany középutat kellene megtalálni. Nem feltétlen fillérekből gazdálkodni, de nem is 100 millió körüli CGI szörnyszülötteket alkotni, ám sajnos a „moderált”, vagy „AA” költségvetésű filmek lassan, de biztosan kihalnak vagy streamingre száműződnek. Szerinte Hollywood soha nem érezte magáénak száz százalékig a horrorfilmeket, nem nagyon tudott velük mit kezdeni. Amikor épp kreatív hiány volt, akkor persze hozzányúltak a műfajhoz (ő elrettentő példaként említette a hamvába hullt Dark Universe-t, ennek része volt az Untold Dracula, a Wolfman és a Tom Cruise-féle Múmia), de szerinte a horror mindig is mostohagyerek lesz. Miközben a némafilmes korszaktól tudjuk – vélte Raimi – hogy igény mindig is lesz rájuk.
