Erre a rövid válaszom az szokott lenni, hogy nem – sokkal nehezebb lenne otthagyni egy megmentésre váró kutyát a menhelyen, ahonnan alig van esélye gazdisodni. Könnyebb kihozni, kikupálni, aztán végignézni, ahogyan megtalálja a számára tökéletes otthont.
Néhány évvel ezelőtt kezdtem el önkéntes befogadóként tevékenykedni, és ezentúl mindig is ez lesz az egyik kedvenc hobbim. Szerintem ez a tökéletes módszer azok számára, akik egyelőre nem állnak készen arra, hogy „bekutyázzanak”, de szívesen segítenék a hazai szervezeteket és menhelyeket. Eközben ráadásul rengeteget lehet tanulni a kutyatartásról, miközben együtt gyakorolnak, fejlődnek a mentett kedvencükkel.
Az utóbbi években tehát sok helyen megfordultam az aktuális „kutyáimmal” – volt, akit minden kocsmázásra is magammal vittem, egyrészt, mert imádta, másrészt, mert a szeparációs szorongása miatt nem tudtam otthon hagyni, és amikor kiderült, hogy csak ideiglenesen vannak nálam, mindig megkaptam az alábbi kérdéseket.
„Hogy csinálod, csak bemész és elhozod?”
Nem, ez ennél azért egy kicsivel bonyolultabb. Alapvetően arról van szó, hogy az ezzel foglalkozó alapítványok kihozzák a kutyákat vagy macskákat – bár hozzájuk egyelőre nem volt szerencsém – a menhelyről, majd egy szerződés ellenében kiadják őket ideiglenes befogadóknak. Ennek feltételei mindenhol mások, de a lényeg ugyanaz: neked kell gondját viselned és segítened az állatot a gazdisodás felé vezető úton.
„Ilyenkor meddig van nálad?”
Röviden: amíg nem lesz gazdája. Természetesen léteznek kivéltelek, volt például olyan komoly viselkedészavarokkal küzdő kutyám, akit nem tudtam tovább kezelni, így vissza kellett adnom az alapítványnak, hogy egy szakemberrel közösen dolgozzanak rajta. De a cél a kutya érdekében az, hogy a lehető legkevesebb változás érje – így is épp elég nehéz szokott lenni az, hogy egy vidéki menhely ketrecéből Budapest belvárosába kerülnek.
„Amíg nálad van, te veszel neki mindent?”
Ez az ideiglenes befogadótól és a szervezettől, annak adománygyűjtő tevékenységétől is függ. De általánosságban azt lehet látni, hogy az alapítványok annyira örülnek az ideiglenes befogadóknak, hogy szívesen állnak minden költséget annak reményében, hogy egy-egy állat esélyt kap a gazdisodásra. Illetve ezek a szervezetek általában remek kis közösségeket is kovácsolnak, így szinte biztos, hogy kerül valahonnan az emberhez egy-egy póráz, nyakörv vagy megbontott kutyaeledel, ami másnak már nem kell. Tehát ha valakit a költségek tartanak vissza, gondolja újra!
„Nem nehéz velük a menhely után?”
De, néha az. Néha pedig még annál is nehezebb. Az ideiglenes gazdákhoz általában olyan olyan kutyák kerülnek, akiket korábban nem szocializáltak, akik még nem voltak lakásban, nem tudják, hogyan kell pórázon sétálni, vagy hogy mi az a szobatisztaság, a trolibusz vagy a lift. Ezeket mind-mind a befogadó mutatja, tanítja meg nekik. Az egyik alapítványnál például hallottam egy olyan kutyusról, aki a menhelyen olyannyira hozzászokott a többi kutya társaságához, hogy csak mellettük érezte magát magabiztosnak, így az ideiglenes befogadójánál napokig nem kezdett el sétálni, csak akkor, amikor meglátott egy másik kutyát, addig lefagyva állt a járda szélén.
Veszélyben az állatkísérlet-mentes Body Shop: hogyan jutott Angliában csőd közelbe egy hippi álmából kinőtt milliárdos üzlet?
2024.3.5 19:11
Itt fontos megjegyezni, hogy természetesen az önkéntesek ebben sincsenek magukra hagyva: az alapítványok működését általában több szakértő is segíti, általában pro bono alapon. Elérhetőek ingyenes egyedi tréningek, kutyasulis foglalkozások vagy éppen szocializációs séták, amin díjmentesen részt lehet venni, így rengeteg tanácsot kapunk arra vonatkozóan, hogy hogyan tudjuk kezelni a problémákat, fejleszteni a kutyusokat és persze a saját tudásunkat is.
„Nem akarod őket megtartani?”
Talán ez az a kérdés, amit a leggyakrabban megkapok. Az ideiglenes befogadóknak a legtöbb esetben van lehetőségük arra, hogy megtartsák az idikutyájukat, ha úgy érzik, hogy megtalálták az igazit. Én azt gondolom, hogy egyelőre nem találtam meg – bár volt olyan, aki nagyon hozzám nőtt –, illetve egyelőre nem érzem magam késznek arra, hogy örökbe fogadjak.
Végül pedig visszatérve az első kérdésre: de, nagyon.
Kevés szebb dolog van annál, mint végignézni, ahogy egy kutya az új környezetében elkezd kinyílni, fejlődni, és ahogy fokozatosan megmutatja a személyiségének érdekesebbnél érdekesebb jegyeit. Ideiglenes befogadóként nemcsak a nehézségek, a kihívások leküzdése kovácsol minket össze ezekkel a négylábúkkal, hanem a közös pozitív élmények is, azok az elsők, amelyek során jobban megismerjük egymást. Emiatt pedig nem tud könnyű lenni az elengedés, hiába, hogy mindig csodálatos otthonokba kerülnek a megmentett kutyusok.
Éppen ezek miatt viszont az érzésem, hogy egy kis részük mindig velem marad – egy karmolásnyomban a fapadló felületén, egy emlékben, amikor egy forró napon együtt úsztunk egy tóban, vagy a sikerélményben, mikor hetek után úgy sétáltunk el egy kutya mellett, hogy nem „ugattuk” meg. És mégis: bármennyire nehéz egy-egy elválás, nem érzem azt, hogy bármilyen más önkéntes munkát nagyobb örömmel csinálnék. Ez az érzés pedig csak fokozódik, amikor a gazdiktól fotókat kapok arról, hogy az új kutyatesókkal összebújva alszanak a kanapén, hogy legalább négyféle ajándékot kaptak a születésnapjukra, vagy hogy teljesen leküzdötték a szeparációs szorongásukat és békésen pihennek a végső otthonukban.
