Mindannyian hallottunk már olyan szerencsétlen eseményekről, balesetekről, ahol senki nem sietett a bajbajutott segítségére. De miért fagyunk le krízishelyzetben és hogyan tudunk mégis cselekedni, amikor szükség van rá?
Gyakran találkozunk olyan hírekkel, amelyek valamilyen baleset, szerencsétlenség kapcsán arról számolnak be: rengetegen végignézték a történéseket, mégsem csináltak semmit. Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt, amikor a jogsihoz szükséges elsősegély tanfolyamon vettem részt, az oktató azt mondta: ha egy bajbajutott személyen egy forgalmas helyen segítünk és további támogatásra lenne szükségünk, ne kezdjünk el segítségért kiabálni. Nézzünk körül, válasszunk ki valakit a tömegből és egyértelműen neki címezzük a segítségérést. Az oktató magyarázata szerint sokkal könnyebben segítenek akkor az emberek, ha konkrét kérést vagy utasítást kapnak. Azóta már tudom, hogy amit a tanfolyamon konyhanyelven megtanultunk, valójában egy elismert szociálpszichológiai jelenség, a járókelő-effektus.
A pszichológusok, szociálpszichológusok régóta vizsgálják, hogy miért és hogyan segítünk másoknak. Egy népszerű szociálpszichológiai elmélet szerint minél többen tudnának segíteni egy bajbajutott személynek, annál kisebb az esélye, hogy valóban a segítségére siet valaki – ezt nevezik járókelő-effektusnak. A jelenségre egy 60-as évekbeli New York-i gyilkosság esete hívta fel a szociálpszichológusok figyelmét. 1964-ben egy márciusi hajnalon New York Queens negyedében egy hazafelé tartó fiatal lányt, Kitty Genovese-t hirtelen megtámadtak. Miután többször megszúrta, a nőt az utcán egyedül hagyta a támadó. Kittynek sikerült eltámolyognia az utcasarokra, ahol segítségért kiáltott. Ekkor a támadó visszatért, többször újra megsebesítette a lányt, aki nagyjából fél órával később belehalt a sérüléseibe. A nyomozás során kiderült, hogy legalább 38-an hallották Kitty segítségkérését, mégsem segített neki senki. A brutális gyilkosság a sajtó és a szociálpszichológusok figyelmét is felkeltette. Tényleg ilyen könnyen cserbenhagyjuk az embertársainkat?
Sokan elítélték Genovese szomszédait, amiért elmulasztották a segítségnyújtást, az üggyel foglalkozó két szociálpszichológus, John Darley és Bibb Latané azonban nem voltak biztosak abban, hogy valóban ennyire egyszerű az eset, mint amilyennek az újságok leírták. Darley és Latané azt feltételezték, hogy a több szemtanú jelenlétére vezethető vissza az, hogy az emberek nem tudták eldönteni, hogy kié a felelősség és végül senki sem segített. A két kutató laboratóriumi körülmények között kezdte el vizsgálni a segítségnyújtásra való hajlandóságunkat. A vizsgálatok alanyai azt hitték, hogy másokkal közös, csoportos beszélgetésen vesznek részt, amely során egy fülke választja el őket a társaiktól és mikrofonon keresztül tudnak kommunikálni egymással. Valójában a résztvevők egyedül voltak és a többi “beszélgetőpartner” hozzászólásai csak magnószalagra rögzített felvételek voltak. A kísérlet során az egyik magnószalagról lejátszottak egy felvételt, amin egy állítólagos résztvevő epilepsziás rohamot kap és segítséget kér. A kutatók azt figyelték, hogy hogyan változik a valós kísérleti alanyok segítségnyújtási hajlandósága attól függően, hogy egy, kettő vagy öt másik résztvevő jelenlétét feltételezték. Az eredmények alátámasztották a hipotézist: valóban kisebb arányban nyújtottak segítséget azok a résztvevők, akik úgy gondolták, mások is jelen vannak és segíthetnének. Később más kutatások is megerősítették azt a feltételezést, miszerint az emberek saját felelősségüknek érzik a segítségnyújtást, ha egyedül vannak jelen egy vészhelyzetben, és kevésbé érzik felelősségüknek a közbelépést, ha mások is szemtanúi egy adott eseménynek.
Bár Darley és Latané elmélete évtizedek óta elismert a szociálpszichológiában, annak validitását gyakran vitatják. A jelenlévők száma mellett számos más tényező is hatással van arra, hogy segítséget nyújtunk-e egy helyzetben vagy sem. Egyénenként eltérő, hogy egyáltalán mit detektálunk vészhelyzetként, hogy képesek vagyunk-e felismerni egy olyan helyzetet, amiben segítséget kellene nyújtanunk és hogy hogyan reagálunk egy baleset, sérülés vagy erőszakos eset láttán. Ezek, a nem mindennapi történések intenzív fizikai reakciókat és érzelmeket váltanak ki belőlünk. Felgyorsul a szívverésünk, az adrenalinszintünk megemelkedik, izzadni kezd a tenyerünk és szomorúságot, dühöt, empátiát vagy épp félelmet érzünk. A cselekvés vagy annak hiánya attól is függ, hogy melyik érzelem uralkodik el rajtunk. Ha az empátiánk erőteljes, úgy érezhetjük, hogy muszáj segítenünk a bajbajutottakon és rögtön teszünk valamit. Ha azonban a félelem uralkodik el rajtunk, sokkos állapotba is kerülhetünk és az is teljesen természetes reakció, ha lefagyunk és képtelenek vagyunk racionálisan cselekedni. Egyáltalán nem könnyű kilépni a megfigyelő szerepből és tényleg tenni valamit, ha baj van. De ha legalább egy valaki tesz valamit, azzal el tudja indítani a segítségnyújtás láncolatát és nem azzal lesz vége egy vészhelyzetnek, hogy rengetegen segíthettek volna, de mégsem tették.
