Orbán, Gyurcsány, hazaáruló libsik, no migration, no war, de főleg no gender – nemcsak a félelem, de a gyűlölet is megeszi a lelket. Ajánló Pintér Béla Réka és az Oltatlanok című előadásához.
Tudtad, hogy Jézus valójában magyar volt, és a zsidók téves betűhasználata miatt ez a közismert neve, pedig a valóságban ő mindig is Géza, a.k.a Gézus volt? Nem? És azt, hogy Bayer Zsolt és Demeter Szilárd gyíkemberek, akik már egészen jól alkalmazkodtak az emberi léthez még annak ellenére is, hogy „utóbbi ugyan fogat mosni még nemigen tud”? Pintér Béla legújabb és egyben harmincadik előadásában a társadalmi bomlasztás pöcegödreinek mélységébe repíti – vagy ha úgy tetszik rántja le – a nagyérdeműt, aki ugyan a térdét csapkodva röhög, azért nem felhőtlen az öröm – eszeveszett groteszkség ide, vagy oda, a történet mégis rólunk szól.
A történet kiindulópontja egészen köznapi. Rékát (Péter Kata) „nehéz szívvel ugyan”, de kénytelenek meneszteni NER-lovagot fémjelző pufimellényt viselő, hanyagul elegáns főnökei a Miniszterelnöki Kabinetiroda egy sokadik testületének titkárnői pozíciójából, mondván, hogy a nő továbbra sem oltatta be magát, hiába kérték erre már Isten tudja mióta. Réka szerint mindez csupán ürügy – a főnökei csőrét valójában az böki, hogy a nő tinédzserkorú fiával részt vett egy pedagógustüntetésen, de „esküszik, hogy nem lett agymosott libernyák, de hát ki kell állnia az ő Ernőkéje mellett”. A főnik persze leszögezik, hogy „őket nem érdekli a magánélete”, az ugye Borkai jachtozásához hasonlóan magánügy, de azért szívesen mulatják hol Rékával, hol egymással a magányos éjszakákat. Nincs ezzel baj, amíg a négy fal között marad. Mint mondtam, nincs új a Nap alatt.
Réka a megalázó elbocsátás után Facebook-posztban ventillál, amire rezonálva belecsusszan az üzeneteibe a szintén Réka nevű énekesnő (Fodor Annamária). A két Réka azonnal barátnővé fogadják egymást, és az énekesnő egy koncertként marketingelt gyűlésre hívja a munkahelyéről menesztett Rékát. Ezzel az ember legnyomasztóbb álmainak és legintruzívabb gondolatainak szerelemgyermeke jelenik meg a színpadon, amitől egyszerre nevetünk hasunkat fogva, ám rezzenünk is össze akár még napok múlva is – hiszen mi van, ha ez tényleg megtörténhet? Vagy talán már meg is történt?
A gyülekezésen van minden, mi szem-szájnak ingere – holokausztot (vagy ha úgy tetszik, holokamut) tagadó költő, Vérbárczy János (Gálvölgyi János), karizmatikus exolimpikon és egyben politikus-aspiráns Fésűs Csaba (Szabó Kimmel Tamás), akinek hűségessége egy másik magyar karizmatikus Olimpikon-polgármester-apáéval vetekszik, és sokat elárul a társaságról, hogy messze a legvállalhatóbb köztük a kokóért remegő zenész, aki a szeánsz okozta tripen Beethovennel és Szécsi Pállal hesszelt, ezzel elérve a nagybetűs eufóriát. A „zsidó háttérhatalom, cigányok és buzik” triászának gyűlölete megadja a kapcsolódásuk alapkövét, innen pedig egymást húzva indulnak meg a csúszós lejtőn, azokat sem kímélve, akik véletlenül az útjukba kerülnek.
Réka egy, az állásából frissen kirúgott, egyedülálló, magányos anya elkeseredettségével próbál vígaszt találni a vele többé-kevésbé befogadó közösségben. Ugyan a főszereplő szélsőségektől többnyire mentes, és igazából csak a hazaárulókat utálja, számkivetettsége sebezhetővé teszi, és nemigen veszi észre az arca előtt lebegő red flageket, mert hát végsősoron ki ne akarna tartozni valahova? Tudvalevő ugyanakkor, hogy ami ilyen nagy lánggal ég, az előbb-utóbb annak martalékává lesz. A szálak összegabalyodnak, és nem elég, hogy a szektát vezető, mindentudó öreget, Dr. Pőcs Albertet magához szólítja az Úr, de még egy spicli is van közöttük, az egységnek és bizalomnak pedig végleg befellegzett.
Mondhatnám, hogy a Réka és az Oltatlanok jól mutatja, hogyan dönthet bárkit érzelmi (és testi) nyomorba a végtelenségig feszített, módszeres polarizáció, ám itt valami ennél is mélyebbről van szó. Itt ugyanis nem az orbánizmus vetekszik a gyurcsányizmussal, nincsen agymosott fideszesek és hazaáruló libsik közötti közelharc, hanem egyszerűen a régóta elültetett gyűlölet, uszítás és kilátástalanság bűze bugyog fel. A meg nem értés, a meg nem értettség, a megalázottságérzet, a belülről feszítő, fasizmusba átcsapó nacionalizmus, vagy a (olykor szó szerinti) gardróbban rekedtség kölcsönhatása könnyen tragédiába torkollhat – ezt pedig jól tudjuk a történelemből és láthatjuk a színpadon is. A kérdés, hogy miért várunk még mindig tétlenül?
Ugyan nem spoilereznék sokat, de az imádat több tárgya, többek között Názáreti Jézus (akarom mondani Gézus), és Gyurcsány Ferenc is feltűnik a színpadon – a sztárvendéget pedig mindenki kitalálhatja maga. Pintér Béla legújabb rendezését melegen ugyan, ám szigorúan erős idegzetűeknek ajánlom. Az üzenet mellett a látványvilág sem kíméli a közönséget, a szereplőket Pintér köntörfalazás nélkül, teljes emberi romlottságukban és sebezhetőségükben mutatja be. Ugyan a díszleteiben viszonylag puritán, a háttérben sokat sejtető módon felsejlik a Gellért-hegy mögött kikandikáló Mol-torony, a Szabadság-szobor pedig hol áll, hol fekszik – hogy jelenleg éppen mi a helyzet, azt mindenki döntse el maga.
