Lana Del Rey újra díj nélkül tért haza a Grammy-gáláról. Karrierjét bemutató cikkünkben azt járjuk körbe, hogyan alakult a modern amerikai könnyűzene egyik legmeghatározóbb alakjának hangzása és művészi narratívája az évek alatt.
Február 5-én, magyar idő szerint hajnali hat óra körül, Taylor Swift rekordot döntött: ő lett a Grammy történetének első előadója, aki négyszer is megnyerte az év albumáért járó arany gramofont, leelőzve Frank Sinatrát, Paul Simont és Stevie Wondert. Az örömujjongás, üdvrivalgás közepette Swift először bratyizósan lepacsizott, majd bele is ugrott Jack Antonoff, a díjnyertes Midnights producerének és jó barátjának nyakába. Antonoff eddig összesen hat Swift-korongot igazgatott értő keze és füle alatt, amelyek közül most már három is megkapta az előkelő elismerést, szóval mindenképpen volt okuk az ünneplésre. Swift ezután a közvetlenül a jobbján, kissé megszeppenten álldogáló kolléganője, és egyébként szintén jó barátja, Lana Del Rey felé fordult, akit szorosan magához húzott, hosszan megölelt, majd karon ragadott.
@jerry_crmsn_9#grammys2024#taylorswift#lanadelrey#aoty#grammy#didyouknowtheresatunnelunderoceanblvd#fyp♬ sonido original - jerry_crmsn_9
Nem eresztve, célirányosan, ellentmondást nem tűrve kezdte barátnőjét a színpad felé cibálni, akinek szemmel láthatóan egyáltalán nem tetszett az ötlet. Érthető, hiszen ez mindenképpen Taylor Swift nagy zenetörténeti pillanata volt, másrészt Lana Del Rey – karrierje alatt nem először – egy újabb olyan Grammy-gálát zárt, amikor díj nélkül kellett hazatérnie. De nem volt mit tenni, végül Swift mögött feltipegett a színpadra. Valljuk be, az egész jelenet végtelenül kellemetlen volt. Olyan, mint amikor általános iskolai alsó tagozatos versenyeken ábécésorrendben kihívják a kisdiákokat emléklapot átvenni, de az egész csak annyit jelent, hogy a húszból te lettél a tizennyolcadik.
Taylor Swift meghatottan köszönetet mondott a rajongóinak, az albumon dolgozó zenei szakembereknek, a barátainak, majd a figyelme egy ponton a háttérben megbúvó énekesnőre terelődött.
Lana Del Rey jól elbújt itt hátul, pedig szerintem nagyon sok női művész nem tartana ott, ahol, és nem lenne miből inspirálódniuk anélkül, amit ő örökségül hagyott. Úgy gondolom, ő művészként tényleg örökséget hagy maga után, egy legenda, és most éli fénykorát
– méltatta Taylor Swift az énekesnő zenei impaktját, egyébként már nem először. 2019-ben például azt mondta róla a Billboard Women In Music díjátadóján, hogy ő „a popszakma legmeghatározóbb művésze“, aki egyedi énekstílusával és dalszövegeivel erősen befolyásolta – minden őt ért kritika ellenére is – a 2010-es évek zenei izmusainak fejlődését.
Record Store Day: exkluzív magyar kiadványokkal, akciókkal és DJ-kkel jön szombaton a lemezgyűjtők és a zeneőrültek ünnepe
2024.4.18 10:37
Lana Del Rey azonban a 2024-es Grammy zenei díjátadógáláról is üres kézzel ment haza. Csakúgy, mint 2020-ban, 2018-ban, 2016-ban és 2014-ben. Az a művésznő, akire zenei referenciapontként rendre olyan világsztárok hivatkoznak, mint Olivia Rodrigo, A$AP Rocky, Billie Eilish, Adele vagy The Weeknd, aki szerint Lana Del Rey „a világot jelenti“ számára. Az az énekesnő, akit a Rolling Stone zenei magazin a 21. század legjobb amerikai dalszerzőjének tekint. De hiába a poézis, a kulturális impakt, valami mégis kevés a Grammyhez.
De hogyan is változott Del Rey társadalmi és szakmai megítélése alig több mint egy évtizedes karrierje alatt? Hogyan volt képes újrahuzalozni mindazt, amit az alternatív zenéről, koncepciós albumokról vagy művészi perszónákról gondoltunk? Mi lett a Lolita-core-ban hempergő punk Nancy Sinatrából, aki Video Games című gigaslágerével nem csupán letarolta a virágkoszorús Tumblr-blogokat, de egyszerre csinált társadalmi kérdést a glorifikált depresszióból és apakomplexusból is? Ki Lana Del Rey, és mit köszönhetünk neki? Valóban köszönhetünk neki bármit is?
Lana Del Rey, a feministák rémálma
Lana Del Rey munkásságával először a volt gimim menő csajainak Facebook-oldalán találkoztam, akik nem voltak restek azonnal kibullyingolni bárkiből az élni akarást, viszont föcidogában a krétakort húzták alá a földtörténeti korok közül kivételnek, mert „a kréta nem oldódik vízben“ (sic!). Ez a 70-es éveket idéző, feltűzött hajú fiatal lány búgó hangján arról énekelt, hogy tehet ő bármit is, szerelme nem figyel rá, pedig „a mennyország egy olyan hely a földön, ahol te is ott vagy“, de a férfi így is inkább videójátékozik meg sörözik – mindeközben a hivatalos klipben, amit maga az énekesnő vágott és szerkesztett, esztétikusan villannak be képkockák a hollywoodi filmipar aranykorának ikonikus pillanataiból, a részegen dülöngélő amerikai színésznőről, Paz de la Huertáról és más vintage hatású archív felvételekből. A 2011-es Video Games – melyről Olivia Rodrigo azt mondja, hogy „minden idők legjobb szerelmes dala“ – gyorsan jött népszerűsége végre meghozta Lanának azt a szakmai figyelmet, amelyet 2005 óta csupán nagy lemondások árán volt képes kivívni magának.
Nagyon nem szeretem, amikor annak a tipikus fehér republikánusnak próbálnak beállítani, akinek minden megadatott az életben (...). Rohadt nagy nehézségek közepette nőttem fel, az egész családomnak a belét is ki kellett dolgoznia. Semmink nem volt. Konkrétan semmink. És teljesen mindegy, ki mit mond (...). Az igazi történet viszont mégiscsak sokkalta szebb, mint ez a mítosz magamról
– mondta Del Rey még 2021 elején egy Instagram-liveban, akit ekkor már közönsége és maga a zeneipar is közel egy évtizede a legnagyobb mainstream popelőadók között tartott számon. (Mondjuk Lana Del Rey se nem mainstream, se nem popénekesnő, de erről majd később.) Mindenesetre igazán értékes az információ, amit megosztott, hisz hiába a közel 14 évnyi aktív zeneszerzés, még így is homályos, ki vagy mi is az a Lana Del Rey.
Billie Eilish és Lana Del Rey közös produkcióval lepte meg a Coachellán bulizókat
2024.4.14 13:07
Elizabeth Woolridge Grant magánéletét csupán karrierje késői szakaszában kezdte részleteiben felfedni a dalain keresztül – ez egy érthető művészi, sőt, művészeti marketinglépés. A 2000-es évek női előadóinak kevés lehetőség adatott, hogy nagyobb és szélesebb közönséghez eljuttassák szerzeményeiket: a dance-pop uralta mainstreamben lehettél túlszexualizált és extravagáns, mint Lady Gaga, vagy túlszexualizált és technikás énekes, mint Beyoncé. De ezek az előadók karrierjük kezdetén pont dallamtapadásos, slágergyanús számaikkal robbantak be a legnagyobb zenei listák élére, mintsem elsődlegesen személyükkel. Lana Del Rey egy harmadik, ellenben nem veszélytelen utat választott: a male gaze-t kielégítő túlszexualizáltságában mitizálta a maga perszónáját, annak ellenére, hogy senki sem ismerte.
A kezdeti zenei projektjei, melyek egészen 2005-ig nyúlnak vissza a New York-i bárénekesek szcénájáig, ahol többek között a már fentebb említett, de még ismeretlenségben alkotó Lady Gagával próbálták együtt berobbantani karrierjüket, olyan művésznevek alatt futottak, mint May Jailer, Sparkle Jump Rope Queen, családi gyökereire utalva Lizzy Grant, majd Lana Rey Del Mar, Lana Del Ray határozottan 'a' betűvel, végül pedig Lana Del Rey.
Tudtam, hogy egy egzotikus hangzású nevet szeretnék, ami a floridai tengerpartra emlékeztet. A Lana Del Rey gyönyörű volt, és mindenképpen olyan nevet akartam, ami felé elkezdhetem formálni a zenémet. Valami tényleg szépet
– idézte vissza 2012-ben azokat az időket, melyeket húgával és kubai barátaikkal a családtól távol, Floridában töltött. Az otthontól való idegenkedés és elidegenedés, az édesanyjával való zűrös kapcsolata fontos szerepet játszott a perszónájának megalkotásában.
Már Lizzy Grant-korszaka alatt is aktívan próbálta beépíteni színpadi vizualitásába annak a frivol és gondtalan (carefree), mégis lázadó amerikai lánynak az életérzését, aki a fiatal femme fatale ethoszt keverve a gyermeki hiperérzékenységgel bármelyik férfit elcsábíthat. Ezt az üzenetet és imázst tette végül a 2012-es Born To Die, a Lana Del Rey brand alatt elsőként megjelenő albumának alapkövévé, amely gondolatiságában Vladimir Nabokov Lolita című regényét, elemeiben viszont az 1961-es Kubrick-, illetve a 1997-es Lyne-féle, ugyanezen a címen futó adaptációt finomhangolta.
@verszced sad girl #lolita#lolitaedit#doloreshaze#fyp#fy♬ original sound - 🪩
A lemez – mely mondhatni egy 21. századi americana musical – visszatérő toposzai az idősödő, sármos és gazdag amerikai férfiideál (daddy), a magány, a coming-of-age-szerű meg nem értettség, a szubmisszió, a pénz és az alkohol. Saját rejtélyekkel övezett mítoszának megírása, a személye körüli kérdések, a homemade low-budget videók és a barokkpop hangzás a bicskanyitogató üzenetiség ellenére is vérfrissítést hozott az akkori, táncparkettekre orientálódó zenei stílusokba. A Born To Die egy csapásra mainstream előadóvá avanzsálta Lana Del Reyt, egészen egyszerűen, mert a popkultúrából táplálkozott, mégis úgy tette mindezt, hogy nem az elektropopos diszkóközönségre apellált. Sikere vitathatatlan, a Billboard 200-on már több mint 500 hetet töltött el – ezzel minden idők első női debütáló albuma lett, amely elérte ezt a mérföldkövet. 2024-ig több mint 18 millió fizikai példányban kelt el, Magyarországon pedig aranyalbum.
Ám hiába tette meg a Tumblr népe Lanát unortodox virágkoszorús, cigarettázós keresztanyjának, és bár évekkel később a Born To Die kapcsán felismerték az ítészek, hogy megelőzte korát, megjelenésének idején a zenei kritikusok és a feminista aktivisták mégis rendre számon kérték az album fő narratíváját, ami a női alárendeltség kérdéskörét járja körbe. A Pitchfork például azt írta, hogy minden szerelmi károgása ellenére az album olyan, mint egy „megjátszott orgazmus“, mely ugyanazokkal a túlszexualizált és bugyuta nőképekkel játszik, amit a 2010-es években már láthattunk – mondjuk – Keshától. Megint mások azt írták, hogy Del Rey „a feministák rémálma“, és hogy költői eszköztára még nem elég erős ahhoz, hogy az általa kitalált perszóna teljességében működőképes legyen. Maga az énekesnő első albumának üzenetét később úgy kommentálta, hogy karrierje kezdetén a nők „lelki törékenységet“ találta érdekesnek, ám a kritikusok az egész koncepciót a kiszolgáltatottság érzetének tudták be.
Akárhogy is legyen, a Born To Die tíz évvel később született revízióiban a lapok nem győzték méltatni, hogy az akkor még kevéssé erős sorok mégis igazi lírai ambícióval készültek. Lana Del Rey igazi vakmerőséggel emelt orosz és amerikai írókat referenciapontokká, az univerzalitás helyett saját élethelyzeteket mutatott be – akkor is, ha ezek feltételezhetően perszónájának jellegéből adódóan fikciós szituációk voltak. Középpontba került az irodalom és a képzőművészet zenei megjelenítése –mondhatni ekfrázis-képeket hozott létre –, ezzel pedig a későbbi könnyűzenei énekesnőknek megnyitott egy régóta vágyott, szofisztikált és érzékeny, kvázi feminin grunge zenei irányzatot. Amikor a rádióbarát közönség részéről megtörtént ez a nagy felismerés, abban a pillanatban egyezményesen a mainstream és az alternatív zene határára helyezték – többek között ezért is nehéz megfogalmazni, hogy tulajdonképpen miben is alkot az énekesnő.
Ebben az önkényesen felöltött perszónaképben adta ki 2012-ben Paradise című EP-jét, melynek szerzeményi olyan ikonikus sorokat adtak a világnak, mint a „my pussy tastes like Pepsi Cola“ (A puncim Pepsi Cola-ízű – Cola), vagy az „Elvis is my daddy, Marilyn's my mother/ Jesus is my bestest friend“ (Elvis az apucim, Marilyn az anyám/ Jézus a legjobb barátom – Body Electric). Tropico című kisfilmje is erre a művészeti érájára datálható, melyben Walt Whitman amerikai költő I Sing the Body Electric (A villamos testet éneklem) versére referáló Body Electricet, a Gods & Monsters és a Bel Air számain keresztül meséli el Ádám és Éva modern kori kiűzetéstörténetét. Az EP-vel két Grammyre jelölték a legjobb popalbum és a legjobb vizuális média számára írt dal kategóriákban.
Megjelenését követően azonnal rajongókedvenc lett, és még tíz évvel később is az Lana Del Rey híveinek konszenzusa, hogy karrierjének egyik legzseniálisabb alkotása. A kritikusok a bravúros zenei megoldások miatt, mint amit a West Coast ikonikus tempóváltása kapcsán is látunk, ezúttal elnézőbbek voltak a tematikájával. Még annak ellenére is, hogy a Pretty When You Cry című dal soha ki nem adott klipjében Marilyn Manson egy jelenetben azt játssza el, hogy megerőszakolja az énekesnőt – bár erre Manson azt nyilatkozta, hogy a felvételek a saját projektjeihez kellettek, mindenesetre kevéssé segítette Del Reyt, hogy sikeresen elhitesse másokkal, ő valóban feminista.
A 2015-ben megjelent Honeymoon albumon Lana Del Rey instrumentalitását addig soha nem hallott szintekre emelte szimfonikus betétjeivel, rétegzett vonósaival, fúvósaival, gitárjátékaival (Honeymoon, Salvatore), úgy, hogy valamelyest már kezdett kikacsintani a trap világa felé is (Freak). Ez volt az utolsó olyan Lana Del Rey-album, amit a kritikai szemlélet akár még jogosan is antifeministásan szubmisszívnek nevezhet, és amiben az énekesnő a férfit mint vágyainak tárgyát a maga művészi perszónáján keresztül, a férfi minden hibája ellenére, feddhetetlennek, talán tökéletesnek szeretne láttatni. Időtálló, filmszerű hangzásával egy gyönyörű, de személyes meglátásom szerint kevéssé izgalmas Lana Del Rey-opus. Mondhatni egy tranzíciós album, ami viszont megágyazott az azt követő sokkalta komplexebb projekteknek. Életművét tekintve ez volt az utolsó lemez, amelyen ténylegesen beszélhetünk Lana Del Reyről mint művészeti perszónáról.
Lana Del Rey politizálni kezd
Az énekesnő első ízig-vérig politikai albuma Donald Trump megválasztásából táplálkozott, ami ellen saját bevallása szerint még a fekete mágiát is bevetette. „Ja, használtam mágiát. Miért is ne? Egy csomó hasonló faszságot csinálok“ – mondta a művész 2017-ben a Lust For Life megjelenése kapcsán az NME-nek.
A Lust For Life, ahogy az Independent is írta, a Del Rey-féle nőképeket elmélyíti, mintsem, ahogy előző albumain tette, dimenzió nélkül hagyná őket – az énekesnő egy váteszszerű szerepet ölt magára, amelyben művészi tisztánlátásán keresztül reflektál és dolgoz fel társadalmilag érzékeny témákat: az Amerikai Egyesült Államok külpolitikai jelenléte a világban, az amerikai polgárok háborúhoz való viszonya. Gyakorlatilag az egész korong a pacifizmus jegyében készült, és az érzelmi alávetettség koronázatlan királynője vajmi keveset foglalkozott a szív ügyeivel ezen a lemezen. A 60-as és 70-es évek vizuális esztétikájával és politikai történéseivel komparációba helyezte a Trump-kormány és az összamerikai társadalmi lelkületet. A Coachella - Woodstock in My Mind dalában a hippimozgalom úttörőit hasonlította össze korunk Insta-kompatibilis és felszínes influenszereivel. A When the World Was at War We Kept Dancing című szerzeményében arról énekel, milyen mélyen gyökerezik az amerikai néplélekben a háborúskodás, és hogy még mindig elválaszthatatlan a tökéletes polgár imázsa a hősi halált haló katonáétól. A Change időkapszula az utókornak: a Trump-kormány és az észak-koreai vezetőség közötti feszültséget szemlézi. A God Bless America - And All The Beautiful Women In It pedig az amerikai nőket aktívan képviselő politikai vezetők hiányára mutat rá. Az album teljes üzenetét szépen tükrözi Get Free című számának két sora: „Kötelességem megtenni, ez az én modern kinyilatkoztatásom/ S mindannyiunkért teszem, értünk, akiknek soha nem is volt esélyünk...“
@ldrxeditz lust for life #lanadelrey#cherry#lustforlife#ldrxeditz#edit#fyp#foryoupage scp- @оля ♬ original sound - 💟sweet like cinnamon💟
Műfaját tekintve pop, melyhez organikusan keveredik némi hiphop és trap, olyan előadókkal, mint A$AP Rocky, Playboi Carti vagy The Weeknd, és ez mit sem csorbít az album által feldolgozott témák komolyságán, sőt, csupán könnyen elérhetővé és fogyaszthatóvá tette azokat. Kis érdekesség, hogy az énekesnő a Lust For Life promotálási időszakában járt Magyarországon először (és eddig utoljára) a 2018-as Sziget Fesztiválon, és nehéz volt politikai kiábrándultságában nem meglátni az éppen frissen, de harmadszorra megválasztott Orbán-kormányt. Az albummal egy Grammy-jelölést húzott be, a legjobb popalbumért járó kategóriában.
Egyik nap még a Stranger Things Steve-jeként ismertük, ma már az egyik legnépszerűbb TikTok-slágert énekli
2024.4.3 18:18
2019-re Lana Del Rey közéleti víziói csak tovább tágultak és mélyültek, politikai letargiája keveredett félelmével, miszerint a Donald Trump által képviselt kormányzás kitörölhetetlen nyomokat hagy az amerikai művészet fejlődésében. Új narratívát, új formákat keresett, amihez a produceri vezérfonalat Jack Antonoff, napjaink egyik legnagyobb könnyűzenei zeneszerzője adta.
A Norman Fucking Rockwell! nem csupán karrierjének kritikailag legelismertebb albuma, de tulajdonképpen a Lana-fandom is szinte egyöntetűen úgy gondolja, hogy az eddigi életmű opus magnumja. Megjelenése után a Pitchfork Del Reyt „kora legnagyobb zeneszerzői“ közé emelte, a Rolling Stone méltatta a lemez üzenetiségét, amely a darabjaira hulló amerikai álom koncepcióját dolgozza fel. Már a cím is ezt az ambíciót tükrözi: Norman Rockwell festőművész fotórealizmusán keresztül kívánta bemutatni az amerikai élet minden mozzanatát, jelentsen az kaszárnyákban vígan beszélgető katonákat, tóparton kólázó kisgyerekeket. A patrióta, hollywoodi glam után Lana Del Rey a teljes disztópia felé vette az irányt, a káoszba merülő kultúrát siratja, és a Lust For Life-on tapasztalt hazafias és Jeanne d'Arc-szerű kiállás helyett belenyugvással szemléli az egykoron hatalmas nemzet bukását, az általa ismert valóságot, a világégést. Emellett, karrierjében először, a maga kulturális impaktját is most helyezi filozófiai mikroszkóp alá – teszi mindezt Sylvia Plathot idézve vagy szinte Camus-féle egzisztencialista, kissé nihilista kérdéseket feszegetve.
Ha ez lenne a világ, akkor inkább lelépek/ A legjobban az hiányzik, hogy ne kelljen semmit se tennem/ Hawaiit épp csak elkerülte egy bomba/ L.A. pedig már lángokban, egyre melegebb van/ Kanye West meg szőke lett és megbolondult/ Talán az Élet a Marson nem is csak egy dal/ Hoppá, de mit csinálok, mindjárt liveoznom kell
– énekli The greatest című számában, amely szerintem – a címmel klasszul egybevágva – az életmű leggyönyörűbb balladája.
A NFR! egy album az elmúlásról, búcsú mindentől, amit egykoron szerettünk és biztosra vettünk, de a kontemplatív szimfóniák és létfilozófiai sorok között mégis ott a jövőbe vetett hitt, vagy talán csak a létigenlés: ha minden teljességében el is veszett, megszámlált perceinket tegyük széppé magunknak és mindenkinek. A lemezzel két Grammy-jelölést húzott be, az év albuma és az év dala kategóriákban.
@henryork my fav video 😭 #lanadelrey#ajayll♬ som original - henry
Lana Del Rey, a költő
Lana Del Rey rendkívül érzéki és intelligens dalszövegírásán túl elsőként klasszikus irodalmi értelemben vett költői minőségébe verseskötetével, a Violet Bent Backwards over the Grassszal lépett. Kis érdekesség, hogy a magyar fordítás, melynek címe Violet a fűben hátrahajol, a kortárs magyar irodalom két kiemelkedő alakja, Simon Márton és Tóth Réka Ágnes szakértelmét dicséri. Mind a könyvvel, mind a hozzá készült spoken word albummal (melynek szintén Antonoff volt a producere; a lemezből befolyt összeg nagy részét pedig a navahóknak adományozta) Del Rey bizonyította, hogy szövegei nem csupán zenei keretekben működnek.
@zagros.144 Vinyl of the day📝 Lana Del Rey - Violet Bent Backwards over the Grass - Never to Heaven / 98 #vinyl#lanadelrey#lanadelreyedit♬ original sound - Zagros
Első kötetnek teljes mértékben tisztességes, sőt, jó, még néhol túlömlő amerikai reáliái ellenére is, és hogy bizonyos pontjain a művész kissé notóriusan és ügyetlenül is próbálná bebizonyítani, hogy irodalmi léptékben is megállja a helyét, vagy komolyan vehető. Értelmezésében – és ez tulajdonképpen elmondható a költői mivolt modern amerikai interpretációjáról – a költő maga kevéssé megfeleltethető hazánk jósszerű, váteszértelmezésével, sokkalta közelebb áll a poéta szó etimológiájához. Ez az ógörög 'ποιέω' 'csinálok' igére vezethető vissza, azaz a költő egy olyan társadalmi személy, aki alkot bármiféle társadalmi felelősségvállalás nélkül.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Lana Del Rey következő két projektje, a country folk Chemtrails over the CountryClub és a folk-americana Blue Banisters ugyanabban az évben jelent meg. Az előbbi hangzásában és üzenetében a Norman Fucking Rockwell! kevéssé kidolgozott és átgondolt párja, mondhatni az a kistestvér, akire társadalmunk sajnálkozva csak annyit mond: „becsúszott“ – végülis egy újabb Antonoff-fantazmagória. Ettől függetlenül nem mondható, hogy rossz album lenne. Sőt a Chemtrails és a csupán hét hónappal később, bármiféle promóciós kampány nélkül érkező Blue Banisters azért is számítanak igazán különlegesek a Lana-loreban, mert ezek voltak az első ténylegesen olyan lemezei az énekesnőnek, amelyeken érezhető volt, már nem egy elképzelt, általános, művészetében csupán „John“ vagy „Jimmy“-ként aposztrofált férfiképről énekel. A magánéletét jellemző érzelmi turbulenciák, melyek instant felkerültek az amerikai bulvármagazinok címlapjaira, fájdalmas őszinteséggel jelentek meg ezeken a lemezeken.
Családjával való viszonyát is most dolgozta fel először a nyilvánosság előtt részleteiben, úgy, hogy közben megint csak Sylvia Plath költészetét idézte parafrázisban, például a Wildflower Wildfire című számában: „Az a helyzet/ Apám soha nem lépett közbe/ Amikor a felesége őrjöngött miattam/ Akkor lettem ennyire esetlen, de kedves“. Lana Del Rey gyakorlatilag naplót írt, egy zenei naplót.
@cashdelrey what are your favorite songs from cotcc? mine are breaking up slowly, wild at heart, and cotcc itself #lanadelrey#lanadelreyedits#lanadelreyedit#chemtrailsoverthecountryclub#cotcclanadelrey#lanadelreystans♬ original sound - cash ✧
Ezek a nyíltan emocionális projektek ágyaztak meg a 2023-as Did you know that there's a tunnel under Ocean Blvd-hoz, amiről megjelenése idején már írtam a Playback Péntek zenei ajánlónkban, és amit a 2024-es Grammy díjátadón öt kategóriában is jelöltek –többek között az év albumának.
A műfajilag alterpop Ocean Blvd gyakorlatilag a teljes Lana Del Rey-életmű szintézise, a Born To Die-tól a Blue Banistersig. A művész magát meghaladva, nem csupán élete legjobb vokális teljesítményét nyújtotta (Paris, Texas), de szövegírásban is kimagaslót alkotott (Fingertips), ami egyszerre hangzik időtállónak és frissnek, kiforrottnak és kísérletinek.
Partylemez a világvégére: először jön Budapestre Zheani, az ausztrál énekes
2024.3.28 16:03
Ezen a lemezen semmi sem a véletlen műve: minden hangjegy, minden vessző fontos szemantikai jelentéssel bír. A maga tautológiáját követve felhasználja teljes karrierjének gondolatiságát és színes hangzásvilágát. Például az év dalának is jelölt A&W a legorganikusabban használja fel a Norman Fucking Rockwell című szám intróját trap szegmensében, a Taco Truck x VB pedig ránk borította a szintén az NFR!-on található Venice Bitchupbeat és hiphopos verzióját.
Gyerekkori traumáiról, szuicid gondolatairól vall a Fingertipsben, arról, hogyan abuzálta édesanyja tinédzserként, néhai nagymamájáról énekel a The Grantsben, majd nagyapja szelleméhez imádkozik Grandfather please stand on the shoulders of my father while he’s deep-sea fishing gigacímű balladájában, utána pedig a szexuális szabadság jegyében a Fishtailben és a Peppersben is az orális szexet emeli fel központi témának.
Univerzális, mégis személyes. Egy olyan projekt, ami megjelenésekor is újszerű volt, és ambiciózussága miatt később is az lehet – de ezt majd döntse el az utókor. Az albummal öt Grammy-jelölést kapott: az év albuma, az év dala, a legjobb alternatív album, a legjobb alternatív zenei teljesítményért és a legjobb popduó vagy -együttes teljesítményért kategóriákban.
@spinmeroundstore We know it's happening, right people?! #LanaDelRey#didyouknowthattheresatunnelunderoceanblvd#AOTY#LanaTok#LanaCult♬ original sound - spinmeroundrecords
Örökség
Hogy miért is volt rendkívül jelentőségteljes, hogy Lana Del Rey megjelent az amerikai zenei szcénában – amely sok esetben a sztenderd –, gyakorlatilag a cikk legelején egyértelművé válik.
@ultraviolensces LANA DEL REY ERAS #lanadelrey#lanadelreyedit♬ som original - LustForLife
A karrierjét végigkísérő vegyes kritikai fogadtatás, a gyakran csak értelmetlen szakmai élcelődés és genderideológiai szempontból poliemikus zenei perszónája ellenére is ő volt az, aki újra divatba hozta az intelligens és szofisztikált, gondolkodó női művész imázsát. Lírikus szövegeivel, hipnotikus, bár sokak által csak egyhangúnak vélt orgánumával olyan későbbi előadók előtt nyitotta meg az utat az önreflexív, interperszonális kapcsolatokból táplálkozó zeneszerzés irányában, mint Lorde, Billie Eilish, Olivia Rodrigo, Melanie Martinez, Madison Beer, csak hogy egy párat említsek.
Sulis jóbarátokból feltörekvő világsztárok: először jön Budapestre a King Nun
2024.3.25 16:37
Rendkívül változatos, mégis egyszerre kohezív diszkográfiája a teljes modernkori amerikai életérzést körbejárja a második világháború túlszexualizált, kólát szopogató pin-up-girljeitől a 70-es évek LSD-tripjein át az amerikai déli államok vallásosságáig. Műveltségét bizonyítandó a világirodalom klasszikusait, a Biblia passzusait idézi szó szerint, s teszi mindezt már kilenc nagy stúdióalbumon keresztül úgy, hogy mindent s tulajdonképpen semmit nem tudunk róla.
Rányomták, hogy republikánus, nőgyűlölő, az etnikai inkluzivitás ellen beszél. S művészi hiúságában, gyakran az építő kritikát is nehezen bírva, többször próbálta már felhívni az emberek figyelmét arra, hogy a zenéjében csak a saját történetét szeretné elmesélni, s bármiféle narratíva ellenére, sem a melankóliát, sem a depressziót nem áll szándékában túlszexualizálni – többek között erről szólt hírhedt 2020-as, Question for the culture című nyílt levele, amely miatt majdnem karaktergyilkosságot hajtottak rajta végre.
Lana Del Rey valamivel több mint tízéves pályafutása alatt teljes zenei örökséget hagyott maga után, ami tulajdonképpen a Grammy értékítéletét is túléli. Ha egyáltalában beszélhetünk tényleges értékítéletről, mint ahogy az Akadémia egyik szavazó tagjának egy nemrég kiszivárgott és hivatalosnak tűnő levele az ellenkezőről tesz tanúbizonyságot:
Mainstreamnek túl alternatív, az alternatívhoz pedig túl mainstream. A karrierjét határmezsgyén egyensúlyozó énekesnőről többen gondolják úgy, hogy egyszerűen nem Grammy-kompatibilis, mert a legtöbb kurrens művésszel ellentétben, ő maga egyszerűen tényleg a művészetével szeretne foglalkozni. Gyakorta tűnhet úgy, hogy talán túlságosan is, de talán ettől is válik kivételes művésszé. „Tökre megértem: van mit mondanom. És amikor elmegyek egy interjúra, nem a sminkemről meg a hajamról akarok kacarászni (...). Marhára nincs kedvem a politikai sárdobálásra fókuszálni, de hát ez van. Remélem egyszer eljutunk arra a pontra, amikor a zenémről akarnak velem beszélgetni.“
