Az IMDb mocsarába merülve akarva-akaratlanul is elénk kerülnek olyan darabok, amiket egyszer mindenkinek meg kellene néznie. Ha másért nem, hát azért, hogy megtanuljuk értékelni az igazán kiemelkedő alkotásokat.
Bár az internetes moziadatbázis nem feltétlenül fest mindig pontos képet arról, hogy egy alkotás milyen minőséget képvisel, azért azok, amelyek a legmélyebb bugyraiban, az egyes pont környékén tanyáznak, általában tényleg kerülendők. Nem kisebb dologra vállalkoztunk, mintsem hogy ezek között mazsolázva kiválasszunk ötöt, amelyek annyira ótvarok, hogy szinte muszáj látnunk őket – ha másért nem, hát azért, mert a megtekintésükkel talán újraértékeljük a nagybetűs celluloid-hulladék fogalmát, de ellenségeinket lekötözve akár kínzóeszközként is bevethetőek. Gázmaszkot fel, merülünk!
5.) Birdemic: Shock and Terror
Az, hogy Alfred Hitchcock sosem megy ki a divatból, az egy olyan alapigazság Hollywoodban, amivel nehéz vitatkozni. A mester annak idején többek között a Madarak című, mai napig hátborzongató alkotással is biztosította helyét a halhatatlanok társaságában, ennek a nyomvonalán haladva döntött úgy James Nguyen, hogy elkészíti a saját verzióját.
Már az előzetest megnézve is kibukik, hogy itt és most valami nagyon különleges dologra számíthatunk. Ha másért nem, hát azért, mert az úriember, aki a szintén az IMDb legalján tanyázó Julie and Jackkel és a Replicával képes azt odarakni, hogy „a látnoki író/rendező legújabb műve”. Vízió tényleg van, valószínűleg valami nagyon tömény és nagyon illegális anyagtól: a történet szerint mutáns madarak támadnak rá egy közösségre, amelynek egy jelentős részét le is mészárolják. Pár túlélő összeáll, hogy megpróbáljon visszavágni, de nem túl sok esélyük van.
Hihetetlen, de a Birdemicben nincs egy olyan pillanat sem, amelyet értékelni lehetne. Botrányosan rossz színészei, vágása, logikátlan története, fordulatai, szemmel szinte láthatatlan költségvetése egy olyan botrányosan ostoba valamivé állnak – illetve a helyesebb kifejezés a NEM állnak – össze, hogy szerintem egyszer mindenkinek látnia kell. És persze még romantikus szál is van! Ha pedig ezek után kényszert érzel rá, hogy újabb adagra tegyél szert belőle, nem is egy, hasonló minőségű folytatás készült hozzá – bár ezekre már nem tudtuk rávenni magunkat.
4.) Holtak háza
A House of the Dead egy, a kilencvenes években nagyot menő fénypisztolyos játéktermi automatából nőtte ki magát „franchise-zá” – illetve köszönhetően a rendezőnek, NEM nőtte ki magát annak, és ezért nem lehetünk elég hálásak. Miután az eredeti mű is abból állt, hogy a kamera sodródott a játékossal, ő pedig egyedül vagy egy társával lőtte a rá támadó szörnyeket, alapvetően nehéz lehetett volna komplex dolgot kihozni belőle, szerencsénkre és pechünkre azonban az adaptációt nem más vállalta magára, mint Uwe Boll.
Ha a német származású úriember neve nem cseng ismerősen, az maximum annak köszönhető, hogy egy ideje már nem annyira aktív, de régebben legendás játékok (Dungeon Siege, Alone in the Dark, Postal stb.) jogait vette meg aprópénzért, hogy nézhetetlen szemetet kovácsoljon belőlük. A kritikát is kifejezetten jól viselte – például nem egy, a műveiről őszinte véleményt formáló embert bokszmeccsre hívott ki, de rendszeresen és nyíltan szeretett anyázni az interneten.
Ám a House of the Dead, vagyis a Holtak háza, még az ő munkásságából is kilóg. Itt már sztárt se sikerült szereznie, és egy „se füle, se farka“ borzalom született, amelynek – ahogy az a direktortól elvárható – semmi köze nem volt a forrásműhöz, cserébe még nézni is alig lehet, annyira idióta karakterek, ostoba fordulatok és vérgagyi trükkök követik benne egymást.
3.) Dragonball: Evolúció
Ugyan mi rossz sülhet ki abból, ha egy legendás animeszériából próbál meg egy rendező Hollywood-kompatibilis adaptációt csinálni? Nos, például a Dragonball: Evolúció. A filmet elnézve igazából az a legdurvább, hogy ha az ember nem hallaná az ismerős neveket (Son Goku, Piccolo stb.) igazából fogalma sem lenne, hogy az itthon is nagy sikerrel futó széria a forrásmű, annyira nincs semmi köze hozzá. Ben Ramsey író mindent elkövetett annak érdekében, hogy felismerhetetlenné pépesítse a forrásanyagot, a kasztingért felelős szakemberek pedig mindent megtettek, hogy ne csak a teljesen eltérő személyiségek, de a külsőségek alapján se ismerjük fel, kiről van szó.
A legrettenetesebb az egészben, hogy itt-ott felvillan valami nézhető, no nem Dragon Ball-szinten, hanem úgy általánosságban. Korához képest néhány trükk jól néz ki, sőt egy-két helyen még a harci koreográfia is érdekes (már amikor épp nem vágják agyon, a szó szoros értelmében). Minimális energiabefektetéssel és a franchise elfelejtésével ebből akár még egy közepesen gyenge film is kisülhetett volna, de nem így történt, így Uwe Boll filmjei mellett a legbotrányosabb adaptációk közé emelkedett.
2.) Paródiafilmek
Itt most nem emelnénk ki, hogy a Katasztrófafilm, a Bazi nagy film, a Csajozós film vagy a Spárta a köbön az igénytelenebb és humortalanabb, mert igazából ezeket nyugodtan vehetjük egy kalap alá, az IMDb 25 legrosszabbja között is bérelt helyük van. Az alapötlet nem is volt annyira szörnyű szinte egyik esetében sem: fogni a bevált kliséket, és kifordítani őket, hogy a hasunkat fogjuk a nevetéstől. Ehelyett azonban humortalan, fingós-böfögős, gyakran poénok nélküli poénokkal operáló, botrányosan rossz darabokat kaptunk, amelyeken maximum feszengeni lehet. De nem olyan értelemben, mint mondjuk A hivatal című sorozaton, ahol ez szándékos, hanem csak úgy magában, mert érthetetlen, hogy ezt valaki vagy valakik komolyan viccesnek gondolták. A humor persze szubjektív, annak hiánya viszont nem az, a fentebb felsorolt alkotások pedig nem viccektől, hanem hozzá nem értéstől, igénytelenségtől és ostobaságtól hangosak. Mondanánk, hogy „de legalább profi stáb forgatta őket”, de ez igazából rohadtul nem látszik rajtuk. Szerintünk Adam Sandler munkásságának leggyengébb darabjai is jobbak, mint a fentiek – és bűnhődésből, mert ezt le mertük írni, két órára be fogunk térdepelni a sarokba, miközben megkérjük az egyik kollégánkat, hogy nézesse meg velünk a Távkapcsot.
1.) Macskák
Karácsonyra időzítve mégis mi mással lehetne nagyobb sikert aratni, mint egy musicallel? Hogy a kaszálás még nagyobb legyen, a Macskák esetében az alkotók nem vaktában lőttek: hatalmas sztárokat szereztek meg (James Corden mellett Ian McKellen, Judi Dench, sőt, maga Taylor Swift is feltűnik), ráadásul egy igen nívós darabot szemeltek ki maguknak. A műfaj talán a világon legismertebb szerzőjét, Andrew Lloyd Webbert mindenki ismeri, a Macskák betétdalát – amely itthon Éjfél címmel futott – pedig valószínűleg azok is hallották, akik életükben nem közelítenének önszántukból a zsánerhez. Hogy akkor mégis mi csúszott el? Minden.
Az ismert színészeket CGI-jal eltorzított jelmezekben láthatjuk, időnként olyan zavarba ejtő módon (kiemelt másodlagos nemi jellegek), mintha egy furrypornóra ültünk volna be. Az eredeti elképzelés szerint még szépen kivehető ánusza is lett volna mindenkinek, ezt végül utólag módosították, így téve még inkább amorfabbá a filmben szereplő „cicákat”. A lassan fél évszázados darabot sosem a sztoriért szerettük – az nem is nagyon van neki –, itt viszont úgy próbálták meg modernizálni, hogy bár ne tették volna. A rendezés kaotikus, a CGI nem csak a szereplők macskásításán, de körülbelül mindenhol leugrik a képernyőről, a poénok (mint a macskamentafüggő szereplő) kínosak, szóval itt minden, ami félrement, ami csak félremehetett.
Nehéz ennél a filmnél rosszabbat találni, de talán sokat elmond róla, hogy a legtöbb színész utólag nem is szívesen beszél róla, a legendás Judi Dench például kerek-perec kijelentette, hogy meg sem nézte, mert annyira rossznak mondja mindenki. A listánkon szereplő többi alkotással ellentétben – amelyek jelentős részét azért fillérekből hozták össze – marketinggel együtt 150 millió dollár körül tapsoltak el rá, hogy aztán világszerte akkorát bukjon, mint az ólajtó, és végül a kasszáknál körülbelül úgy 70-75 milliót hozzon vissza, ennek pedig csak a töredékét kapta meg a forgalmazó Universal Pictures.