New Music Friday Refresher-módra: a Playback Péntekben ezúttal is a hét legizgalmasabb könnyűzenei megjelenéseit gyűjtöttük össze, ezúttal négy albumot és néhány dalt hoztunk nektek, hogy jól induljon a hétvége.
Albumok
Troye Sivan: Something to Give Each Other
Ha jobban belegondolunk, akkor idén az igazi pörgős, so-called ’bulis’ számok uralták a zenei listák legkiemelkedőbb helyeit, amit magyarázhatunk akár a TikTok-trendek mára már felfoghatatlan zenei behatásával, vagy akár azzal, hogy a gyorstempójú dalokkal kívánjuk elfeledni a világjárványt. Nem volt kifejezett sírós ballada, se egy zongorakíséretes szerelmes szerzemény. A 2023-as slágergyárosok között találjuk az ausztrál Troye Sivant is, aki a nyár folyamán bőven megtámogatta a melegbárok túlfűtöttségét Rush és Got Me Started single-jeivel.
A Something to Give Each Other öt év után az első Sivan-album, s bizony nagyon úgy tűnik, hogy érdemes volt ennyi időt várni. Hiszen az a fajta líricizmus és énektechnika, ami nagyon jól működött a 2015-ös Blue Neighbourhoodon, viszont elveszett a 2018-as Bloom dübörgő instrumentalitásában, a mostani projektre éretten összeállt. Az énekes talán még pont időben ült fel a 80-as évek színes-szagos, de pár évnyi reneszánsza után mégiscsak lecsengő divathullámjára, és új megközelítésekkel izgalmasan előrevetít egy új Troye-hangzást, amely egyszerre retró és friss. A szintipop cukormázassága érdekesen keveredik a 2000-es évekre jellemző, sokszor futurisztikus, szinte már robotszerű vokáljaival, másutt pedig a 70-es évek kaliforniai beach-rock gitárbetétjeivel játszik. Szemtelen, erotikus, néhol picit szomorú. (Szécsi Krisztián)
Goulasch: Zúgó
Azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom, hogy az elmúlt fél évtizedben bárkivel beszélgettem, aki szereti a magyar hiphopot, feltette a kérdést: hol van már a Goulasch-szólólemez? A Slow Village-ből ismerte Gergály Norbi ugyanis állandó pályázója a „kedvenc rappered kedvenc rappere“ címnek, csak hát nem azzal az intenzitással alkot, mint ahogy manapság szokás. Hogy mitől különleges emszí Goulasch? Nagyon kevesen vannak, akikben ilyen mértékben megvan a született tehetség, az élettapasztalat, a düh és az intellektus. Mindezt úgy, hogy egyik sem megy a másik kárára.
A Zúgó egyébként egy létező helyről kapta a címét: a rapper szülőfaluja melletti rétet átszelő Zala folyó egyik részét hívják így a helyiek, ahol beomlott a part, és a a kövek megtörik a víz sodrását, jellegzetes, zúgó hangot adva. Goulasch, ha otthon jár, mindig ellátogat ide, hogy elgondolkodjon azon, mi is történt vele az elmúlt időben – mondta el a Recordernek. Ha ott születnek meg a gondolatok, amelyek az első szólólemezének sorait megalapozták, akkor kívánjuk, hogy Norbi minél többször átutazzon azokon a viaduktokon, amik a haza vezető útját keresztezik. (Maier Péter)
Holly Humberstone: Paint My Bedroom Black
Közép-Európába nem igazán ért el a Holly Humberstone-hype, miközben a britek a jövő egyik nagy énekes-dalszerzőjeként ünneplik a 23 éves tehetséget. Első hallásra érthető, hogy keveseket fog meg, mert felszínesen hallgatva könnyen beleolvadhat a tömegbe a könnyed hangszerelésekkel, és a szöveget előtérbe helyező dalszerzési módszereivel, amelyek inkább monotonná, mintsem fülbemászóvá teszik az énekdallamokat. Ugyanakkor több esélyt is adva a számainak, egy idő után arra leszünk figyelmesek, hogy nem bírjuk kiverni őket a fejünkből. Erre jönnek rá a rendkívül személyes, sajátos hangvételt hordozó szövegek, amelyek miatt Humberstone igazán kiemelkedik a susogós éneklős-gen Z előadók sorából.
A Paint My Bedroom Black az első rendes albuma (korábban összegyűjtötte egy lemezre az összes addigi kiadványát, de azt ne hívjuk annak), amelynek közel felét már előzetesen megjelenttette, így nagyjából számítani lehetett rá, hogy egy szintipopos, melankolikus, némi country-, folk- és 1975-hatással bíró anyag lesz, és ez be is igazolódott. Holly Humberstone egy újabb ékes példája annak, hogy – amióta a fiúk rappelni akarnak – a gitárzene főleg a női énekes-dalszerzők színtere lett, és nagyon jó helyen van náluk a staféta. Aki szeretné meghallgatni élőben, az jövő év elején Bécsben vagy Prágában is megteheti, úgy tűnik, ezek a legkeletibb csücskei Európának, ahol az ilyen zenét értékesíteni lehet. (Maier Péter)
Cataflamingo: Ajtónak támaszkodni
Talán nem lesz népszerű, amit mondok, de a legidegesítőbb dolog a magyar alterzenekarok között, hogy mindenki ugyanazt a zenét játssza, és egyáltalán nem szándékozik karaktert vagy hangulatot kitekergetni a saját hangzásából. Ez az, amit a Cataflamingo meg tud ugrani az új albumán. Az Ajtónak támaszkodninak van egy egyedi atmoszférája, van egy jellege, amely megszólítja az ember lelkét így koraősszel. Ha egy dallal kellene mindezt szemléltetni, akkor lehet, hogy az anno nálunk debütáló Vitorlákat mondanám, de tudnak mást is a srácok, akik amellett, hogy hallhatóan képzett zenészek, még valamiféle lelket is raknak a dalaikba. Ez utóbbi az, amiből – elnézést, de – gyakran hiányt szenved a magyar alternatív rockzene az utóbbi években. (Maier Péter)
Számok
Bring Me The Horizon: DArkSide
Pár hete már lélekben készítettem magam egy jó kis BMTH-albumajánlóra, amikor kiderült, hogy a POST HUMAN: NeX Gen megjelenése váratlan körülmények miatt tolódik. Bár az Oli Sykes-vezette banda következő nagy dobásának még mindig nincs pontos dátuma, az érdeklődés fenntartása végett kidobták a megszokottnál sokkal lájtibb DArkSide című kislemezt. Egy szívbemarkoló metalcore himnusz mindig jól jön, a frontember előadásában pedig még a vívódó dalszövegekben is van valami dögös. Bár fixen nem ez lesz a következő Thrown vagy Can You Feel My Heart, lesz valami romantikája annak, amikor egy arénányi tömeg együtt ordítja, hogy “le is szarom, ha a szívem megáll”. Az utóbbi sort persze erőteljesen inspirállta a Papa Roach Last Resortja, de ugyebár az ihletmerítés még nem jár plágiumparákkal. Különben is: jön a lehűlés, esős hétvégét mondanak, szabadon lehet haragudni a világra. Lehúzott redőnyök mellé, burritoba csomagolva ajánlom fogyasztásra. (Erdős Viki)
Sisi: Szar
Sisi is szeret kacérkodni az utóbbi évek egyik legnagyobb mainstream hiphop-trendjével: a multilingvális dalszövegírással (remélem, jól használtam a kifejezést), szóval a magyar és egyéb nyelvek közötti random váltásokkal. A Szar címet kapó új single mégsem az angolul rappelés miatt érdekes elsősorban, hanem a dupstep alap miatt, amit WaTa készített. „Ez a trekk lehet elsőre újdonságnak tűnik tőlem, számomra ez mégis teljesen magától értetődő lépés volt. Nyolcadikban már Skrillex-hajam volt, meg voltam őrülve a zenéjéért, szerettem a Knife Party-t is“ – mondja Sisi a hozzánk is eljutó sajtóközleményben, amelyben előre szól, hogy ne lepődjön meg senki az új dal hangzásán, illetve azon sem, ha november 24-én meglátja a Spotify-on, hogy megjelent a rapper első nagylemeze. (Maier Péter)
Lauren Mayberry: Shame
Nem szoktam ilyen nagy kijelentésekkel dobálózni, de a Chvrches énekesnőjének második szólódala a legjobb popszám, amit ebben az évtizedben hallottam. Az Are You Awake című zongoraballada után Mayberry egy abszolút kísérletező alterpop szerzeménnyel rukkolt elő, ami hangzásában még csak a közelébe sem ér annak az elektronikus vonalnak, amit zenekarától megismerhettünk. Sőt: már a projekt legelső szakaszában kijelentette, hogy ne is várjunk tőle semmi megszokottat. A harmincas éveinek közepén járó énekesnő a komfortzónájából kilépve szólal meg azokról a toxikus-és alkalmi kapcsolatokról, akik az évek során ahelyett, hogy meghatározták volna őt, annál inkább formálták. Persze ez nem elég ahhoz, hogy a szégyenérzet a továbbiakban is kísértse. Jelenlegi inspirációi a Fiona Apple–PJ Harvey-tengelyen mozognak: a Shame hangszerelésében és szövegvilágában az esztétikáról alkotott elvárásokat hivatott lerombolni. (Erdős Viki)
July Jones: Flowergirls
„Megehetnéd a sminkjeidet, hátha belülről is szép lennél“. Mi ez a sor? Néhány héttel ezelőtt futottam be a Good Charlotte-os Madden ikrek által menedzselt July Jones új dalának első teaserjébe, és azóta nem tudtam kiverni a fejemből. A szlovén énekesnő 2021-es debütje óta csak úgy szórja ki az heavy metal elemekkel megszórt electro-pop dalokat, teszi ezt végtelenül előremutató hangszereléssel, és pofátlanul filterezetlen szövegekkel a mentális egészségről, kapcsolatokról és a queerségről. A Flowergirls amellett, hogy alaposan kiosztja a közösségi oldalakon szocializálódott, futószalagon gyártott lányokat, egy olyan hangulatot teremt, amire nem tudod eldönteni, hogy most headbangelni, pogózni, vagy éppen twerkelni támad kedved. Én nem gondoltam, hogy létezik olyan dal, amiben mindhárom – nevezzükmozgásformának – megállja a helyét, de Jones nem bízza a véletlenre, és szépen halad abba az irányba, hogy az összes populáris műfaj kedvelőjét kiszolgálja. (Erdős Viki)
Wargasm: Modern Love
Évek óta rebesgetik, de lassan tényleg el lehet hinni, hogy a Milkie Way- és Sam Matlock-alkotta Wargasm duó fenekestül borítja fel a brit elektro-punk szcénáját. Az elmúlt időszak tényleg egyik legizgalmasabb párosítása a Slipknotra hajazó screamelést, Marilyn Manson-os rekesztett spoken word-öt amolyan korai Poppy-időszakos angyali, rágógumipopos énekkel kombináló banda. Amellett, hogy a két hang nem is lehetne ennél különbözőbb, a tagok ráadásul még brutálisan jó zenészek is. Csak úgy dobálóznak az innovatív hangszerelési ötletekkel, amelyek nemrégiben például a Limp Bizkit frontemberét és meginspirálták. A Modern Love a két hét múlva érkező, Venom címre hallgató debütáló nagylemez harmadik és egyben utolsó előfutára. Kemény, dallamos, undorító, de közben furán szexi is. Mintha a korai Wargasm-dalokat egy formába öntötték, a falhoz vágták, és szétverték volna egy orbitális kalapáccsal, hogy egy még elcseszettebb alakzatot kapjon. Aztán visszadobták a közösbe, persze mindezt a legjobb értelemben. Remélem, egyértelmű, hogy izgatott vagyok. (Erdős Viki)
