Most, hogy lassan kifelé fordulunk a novemberből, érdemes elgondolkodnunk, hogy mit viszünk tovább az év többi részébe: tök frankó, hogy létezik a Movember, de még szuperebb lenne, ha nem csak egy hónapra szentelnénk kiemelt figyelmet a férfiegészségnek.
Hiába kiáltottuk ki a novembereket a férfi egészség hónapjának, pihentetjük – legalábbis néhányan – a borotváinkat, nevezünk bajuszszépségversenyekre, és fogadjuk meg, hogy a következő hetekben felkeressük az urulógusunkat, mi, férfiak valójában menthetetlenül szeretjük megúszni az orvosi vizsgálatokat, elodázni a problémáinkat – vagy azért, mert kényes területeket érintenek, vagy azért, mert nincs különösebb panaszunk.
Mivel az egyik leggyakoribb tumoros megbetegedés a férfiak körében éppen a prosztatarák, a közvélemény a legnagyobb figyelmet is ennek szenteli. A daganatos betegeknek segíteni kívánó Gyógyulj Velünk Egyesület számai szerint ebben a pillanatban is több mint 20 ezer olyan férfi él közöttünk, aki szembesült már a prosztatarák diagnózisával, további legalább 20 ezer férfi pedig már ma is prosztatarákos, csak erről a következő négy-öt évben fog tudomást szerezni.
Noha a prosztatarákot elsősorban az idősebb férfiak betegségeként tartjuk számon, negyven felett lényegében bárkinél bármikor megjelenhet. Jó, ha tudjuk: a betegség a kezdetben akár tünetmentes is lehet, így korai stádiumát csak a rendszeres vizsgálat tudja kiszűrni.
Fontos azonban megértenünk, hogy nem a prosztatarák az egyetlen megbetegedés, ami odalent történhet velünk: ott van például a prosztata-megnagyobbodás, a kezdetben szintén tünetmentes hererák, a bármelyik életkorban jelentkezhető prosztatagyulladás, lehetnek merevedési zavaraink, vizelettartási problémáink vagy összeszedhetünk nemi betegségeket.
Saját kárán és műszerén tanul az ember
Hogy mennyire nem csak a negyven feletti korosztályt érinthetik ezek a problémák, én például a saját bőrömön tapasztaltam meg alig pár éve, még bőven huszonévesen. Húsvéthétfő éjszaka volt, a barátnőm már elszenderedett a félhomályban, mikor én a fürdőszobába indultam, hogy lemossam magamról a vidéki locsolkodások után magamra szedett vonatszagot. Aztán amikor a legféltettebb tájékomat kezdtem el tusfürdőzni, feltűnt, hogy valami nem stimmel. Riadtan kezdtem el matatni a két combom között, és a sejtésem – sajnos – beigazolódott: egy jókora csomót találtam a zacsimban.
Az ember ilyenkor hajlamos mindjárt a legrosszabbra gondolni: pillanatok alatt lepergett előttem eddigi, nem különösebben hosszú életem, rám tört, hogy talán ez volt az utolsó húsvétom a családdal, a karácsonyt valószínűleg meg sem élem, elvisz a hererák, és bár én sem pont így terveztem, de viszlát, nekem lőttek. Miközben egyre több ilyen gondolat cikázott át az agyamon, hirtelen összeroskadtam a zuhany alatt, és miközben fentről kövér vízcseppek potyogtak rám, én az orromat a kád aljához nyomtam, és irdatlan bőgésbe kezdtem, lényegében elsirattam – és gondolatban el is temettem – magamat.
Az éjszaka – maradjunk annyiban – elég vacakul telt, reggel nyomott hangulatban, kialvatlanul láttam neki az urológuskeresésnek, és a helyzet vis maior jellege miatt másnapra már sikerült is időpontot kapnom – a közegészségügyben! Igazából ez a másfél-két nap volt a legnehezebb az egészben: amíg nem tudtam, hogy pontosan mivel állok szemben. Kishíján az urológusom nyakába ugrottam, amikor kiderült, hogy nem hererákom van, hanem egy viszonylag csúnya mellékhere-gyulladásom, néhány cisztával megbolondítva.
Ő persze rögtön le is szúrt, hogy ennyire azért ne örüljek, ez is épp elég kellemetlen lesz, de nyugodjak meg, ha betartom a játékszabályokat, minden rendben lesz, meg fogok maradni – és nemcsak én, hanem az ezeknél kizárólag szebb napokat látott kispajtásom is.
Bár egy ideig kicsit furcsán jártam, szavazni például így is elmentem, és bár a környezetemben javasolták a mozgóurnát, a büszkeségem miatt inkább a saját lábamon battyogtam el behúzni az ikszeket.
Így visszagondolva a legjobb és legmegnyugtatóbb dolog, ami ezalatt történt velem, éppen az volt, hogy látott egy orvos (így nem az interneten összeolvasott infókból kellett magam diagnosztizálni), aki nem dramatizálta túl a helyzetem, viszont türelemmel válaszolt az összes hülye kérdésemre. És bármilyen hihetetlenül hangzik, csak egészen minimálisan éreztem magam kellemetlenül a vizsgálatok alatt, a későbbi kontrollok során már egészen magabiztosan adtam át a zacskómat, tudtam, hogy jó kezekben vagyok, illetve vannak a golyóim.
Hetven felett már minden nap ajándék?
A mellékhere-gyulladásom jó apropót adott, hogy kicsit több figyelmet szenteljek magamra, a fizikai állapotomra, és igen, az ún. pasis betegségekre, valamint a férfitársadalom egészségi állapotára is.
És ez csak a várható élettartam, ami nem veszi figyelembe, hogy ebből mennyi az egészségesen töltött évek száma. Segítek: jelentősen kevesebb. A WHO kimutatása alapján a magyar férfiak átlagban mindössze 64 éves korukig élhetnek egészségben – a nők ebben is vezetnek, náluk ez a szám 69,5 év.
A lesújtó számok mögött jellemzően életmódbeli tényezők állnak: aggasztóan sokat stresszelünk, túl sokat és túl gyakran iszunk nem, nem vizet, sajnos, és még mindig túl sokan dohányzunk. Az egyébként sem csekély alkoholfogyasztásunkat pedig a koronavírus-járvány tornázta még feljebb – köszönjük, drága pandémia.
Az egészségügyi szakemberek egyöntetűen állítják, hogy a mozgásszegény életmód bizonyítottan összefüggésbe hozható az elhízással és bizonyos betegségek kockázatával. És akkor azt még nem is említettük, hogy a rendszeres sportolás milyen sokat segítene a mindennapi stressz leküzdésében is.
Sós és tocsog a zsírban? Zabáljuk!
És mindezek mellett még rosszul is táplálkozunk – mármint mi, magyar férfiak –, erre a Magyar Dietetikusok Országos Szövetsége nemrég közleményben hívta fel a lakosság figyelmét. A legutolsó hazai reprezentatív vizsgálat (OTÁP2019) eredményei szerint a felnőtt férfiak 77 százaléka kisebb-nagyobb súlyfelesleggel él, a hasi elhízás pedig 45 százalékukat érinti. Közben ráadásul a tendencia is romlik: az előbbi arány tíz év alatt 15, utóbbi pedig 12 százalékkal nőtt.
A dietetikusok szerint a legnagyobb problémát a túlzott kalóriabevitel, a magas zsírtartalmú ételek, az állati és a növényi eredetű élelmiszerek kedvezőtlen aránya (túl sok hús, kevés zöldség, gyümölcs, teljes értékű gabona), az alacsony rostbevitel, a túlzott finomított szénhidrátfogyasztás, illetve a vitaminokban és ásványi anyagokban hiányos étrend okozzák.
A hazai dietetikusok szövetsége kiemeli: a telített zsírsavakban gazdag étrend negatívan befolyásolja a szívet és az ereket – igen-igen, ezáltal a nemzőképességünket is –, a túlzásba vitt sózás pedig növeli a magas vérnyomás és bizonyos daganatok rizikóját. A Medical News Today orvosi szaklap – a skót Edinburgh-i Egyetem tanulmánya nyomán – épp a napokban számolt be arról, hogy a sóban gazdag, feldolgozott ételek rendszeres fogyasztása akár a duplájára is növelheti a stressz-szintünket.
Mit tehetünk magunkért?
Bármennyire is nehéznek tűnik, első körben az étrendünk gatyába rázására és a rendszeres testmozgásra kellene rávennünk magunkat. Ha ez már valamelyest megtörtént – vagy még inkább, ha nem –, akkor a rendszeres szűrővizsgálatokat kell valahogy beiktatnunk az életünkbe.
Nekem egy mellékhere-gyulladás kellett ahhoz, hogy jobban odafigyeljek magamra, ez a szenyó megbetegedés lett akkori éveim egyik legnagyobb tanítója, ami megmutatta, hogy nem csak negyven fölött, és nem csak másokkal történhet hasonló nyavalya.
Az a legkevesebb, hogy komolyan vesszük ezeket a betegségeket, és nem, tökre nem kínos dokihoz fordulni velük. Bárcsak nem csak egyetlen hónapra szentelnénk dedikált figyelmet az alsóneműnk környékének, hanem egész évben Movember lenne.