1932 és 1945 között a Japán Császárság tömegével hurcolta el a koreai, kínai és más megszállt területekről származó nőket katonai szexrabszolgának.
Amikor a 14 éves I Okszan éppen szüleinek intézett teendőket szülővárosában, a dél-koreai Puszanban, egy csapat egyenruhás férfi rátámadt, és egy közelben várakozó autóba rángatta. Több tízezer nőhöz hasonlóan őt is az egyik "vigaszállomásra" – közérthetőbben bordélyházba – vitték, ahol a japánok által megszállt területekről származó nők a katonák szexrabszolgáiként dolgoztak.
Emberrablás és hamis állásajánlatok
Japán egyre agresszívabb gyarmatosításba kezdett az 1930-as években, a második japán-kínai háború kezdetén pedig létre is hozta az első katonai „kényelmi állomásokat”, vagyis bordélyházakat. Ebben az időben egyre több kínai nőt erőszakoltak meg japán katonák, ami a megszállt területeken, például Mandzsúriában, tovább növelte az amúgy is erős japánellenességet. Különösen az 1937-es nankingi mészárlás vált hírhedté, melynek során tömegesen végeztek ki elfogott kínai katonákat, mészároltak le civileket, és kínoztak halálra tízezreket. Becslések szerint a katonák legalább 20 ezer nőt erőszakoltak meg, de egyes források ennek többszörösére becsülik az áldozatok számát.
A japán hadsereg másik problémája a katonák körében egyre gyakrabban előforduló nemi betegségek kérdése volt. Ezért is rendelte el az akkori császár, Hirohito, a katonai bordélyhálózat kibővítését. Ezeket a "kényelmi állomásokat" először Sanghajban hozták létre, majd később Japánban, Kínában, Tajvanon, Indonéziában, Malajziában, Thaiföldön, Mianmarban, Új-Guinea keleti részén, Hongkongban, Makaón és a Fülöp-szigeteken – egyszóval mindenütt, ahová a japán hadsereg eljutott.
Japán történelmi gyorstalpaló és kulturális kisokos A sógunhoz, 2024 eddigi legjobb sorozatához
2024.4.27 10:03
A nők "toborzása" leggyakrabban emberrablással – mint I Okszon esetében – vagy munkaügyi csalással zajlott. A katonaság állást ígért a kiszolgáltatott fiataloknak a megszállt területeken, ahol gyári munkásként, ápolónőként, mosónőként vagy konyhai kisegítőként dolgoztak volna. A lányok, akik gyakran a legszegényebb családokból származtak, csak a helyszínen szembesültek munka valódi természetével. A vigasznők Délkelet-Ázsia bármely pontjáról érkezhettek, de legtöbbjük koreai vagy kínai volt. A koreai kormány nyilvántartása szerint az áldozatok 11-27 évesek voltak.
Embertelen körülmények és fokozódó erőszak
A vigaszállomásokon élő nőket embertelen körülmények között kényszerítették szexuális szolgáltatásokra. Bár egyénenként más-más eseményeket éltek át, beszámolóikban sok hasonlóság akad: a harcok előtt többször elkövetett nemi erőszak, kínzó fájdalom, nem kívánt terhesség, szexuális úton terjedő betegségek és rettenetes körülmények. Egyikük visszaemlékezéséből kiderült, hogyan szembesült az igazsággal a tengerentúli célállomásra érkezve, mikor egy japán nő ridegen utasította az újoncokat: „ha már egyszer itt vagytok, jobb, ha hallgattok és azt teszitek, amit mondok". Ezt követően a nő három alkalommal is megpróbált fertőtlenítőszerrel véget vetni az életének.
Az egyik túlélő, I Jongszu a későbbi években az amerikai képviselőház külügyi bizottsága előtt tanúskodott a japán kormány által elkövetett polgári szabadságjogok megsértéséről. Őt 1944-ben, tizenhat évesen vitték el egy tajvani bordélyházba. Naponta négy-öt férfit is ki kellett szolgálnia. Megjegyzendő, hogy ő a „szerencsésebbek” közé tartozott: néhány nő egyetlen nap alatt akár hatvan katonát is fogadhatott.
Nem volt idő a pihenésre. Minden percben szexeltek velem
– vallotta egy másik túlélő, Rosa Henson a Fülöp-szigetekről.
Bár az állomáshelyi szabályzat többek között előírta a katonáknak az óvszer használatát, jószerivel senki sem tett eleget az előírásnak részben dacból, részben pedig a készlethiány miatt. A nőknek rendszeres orvosi vizsgálaton kellett átesniük, hogy semmiképp ne fertőzzék meg a férfiakat. Egyes esetekben arra kényszerítették őket, hogy arsphenamint, egy rendkívül mérgező szifiliszmegelőző szert szedjenek. A készítménytől később súlyos mellékhatásoktól, például meddőségtől szenvedtek.
Látványos harcok és borzalmas karakterek: megnéztük a Polgárháborút, ahol Amerika szembeszáll saját magával
2024.4.21 9:02
Egy tajvani áldozat, aki három évig szolgálta a japán sereget, eleven pokolként írta le életét. Naponta több, mint húsz katonát kellett fogadnia, éjszaka pedig más tisztviselők kedvében kellett járnia. Néhány japán tiszt részegen őt és társait is megverte, a nő pedig minden éjjel álomba sírta magát. Indonéziában maláriás lett és vakbélgyulladást kapott, jobb szemére elvesztette látását egy repesz miatt. A hasa megsérült, a méhét eltávolították, képtelen lett gyereket kihordani.
A nők gyakran akkor sem kaptak pihenőt, ha terhesek, betegek voltak, esetleg menstruáltak, a szolgálat megtagadása pedig azonnali büntetéssel járt, gyakran kínzás formájában, a szökési kísérletekért pedig az életükkel fizettek. Ha mégis kaptak pihenőt, csupán havi egy, még ritkábban két nap szabadságot engedtek nekik, ami önmagában
megkérdőjelezendő, hiszen az állomásokat csak katonai engedéllyel, szigorú felügyelet mellett lehetett elhagyni. Mivel nem ismerték a területet, sem a nyelvet, nemigen kísérelték meg a szökést. Akik mégis megpróbálták, azokat elrettentő célból megkínozták és nyilvánosan kivégezték. A meggyötört nők testét temetés nélkül egyszerűen az utcára dobták.
Egy új lány megpróbált ellenállni a férfiaknak, és megharapta egyikük kezét. Kivitték az udvarra, és mindannyiunk szeme láttára levágták a fejét, majd a teste többi részét apró darabokra vágták
– emlékezett vissza később egy túlélő, Hvang Szogon.
A háború végével sem ért véget a szenvedés
Japán veresége a második világháború végén sem hozta el a bordélyházak felszámolását. 2007-ben az Associated Press riporterei megállapították, hogy az amerikai hatóságok a háború után is engedélyezték a vigaszállomások működését, és nők tízezreit kényszerítették arra, hogy amerikai férfiakat szolgáljanak ki, míg Douglas MacArthur tábornok 1946-ban el nem törölte a rendszert.
Az évek alatt összesen nagyjából 125 ilyen katonai bordélyház jött létre, becslések szerint több mint 400 ezer nő kerülhetett rabszolgasorba. 1993-ban az ENSZ nők emberi jogainak megsértésével foglalkozó világtörvényszék arra következtetésre jutott, hogy a szexrabszolgák döntő többsége meghalt – a legtöbbjüket a japánok ölték meg, mások a szövetségesek bombatámadásai során vesztették életüket. A számok azonban történészek tanúvallomásokra és fennmaradt iratokra alapozott becslésein alapulnak, ráadásul a legfontosabb dokumentumokat a japán tisztviselők nem sokkal a háború után megsemmisítették.
A túlélő nők számára azonban szabadulásuk után sem ért véget a pokol. Néhányan megpróbáltak hazatalálni, sok esetben viszont soha többé nem tértek vissza otthonukba. Társadalmi számkivetetteké váltak; prostituáltnak bélyegezve a társadalom peremére kerültek és mélyszegénységbe süllyedtek. Néhányan később a nemi betegségek vagy a bántalmazás következményeibe haltak bele, mások öngyilkosságot követtek el. A verések, kínzások és szexuális erőszak emlékei súlyos pszichés traumát okoztak, sok esetben a nők a mentális és fizikai sérüléseik miatt képtelenek voltak családot alapítani.
Hivatalos bocsánatkérés 2015-ben érkezett
A "vigasznők" története évtizedekre dokumentálatlanul és észrevétlenül tűnt el a történelem süllyesztőjében. Amikor a nyilvánosság előhozakodott a háborús bűnökkel, a japán tisztviselők mindent tagadtak, és állították: ilyen állomások soha nem léteztek. Több évtizednek kellett eltelni, mire az egykori szexrabszolgák megrázó történetei végre napvilágot láttak.
A túlélők azután kezdték el megosztani emlékeiket, miután az 1980-as években Dél-Korea liberális demokráciává vált. A második világháború szörnyűségeinek újabb rétegére derült fény, mikor 1991-ben nyilvános vallomást tett az első halmeoni (koreaiul nagymama, a túlélő vigasznőkre utal), aki a második világháború alatt a japán vigaszállomásokon akaratán kívül végzett szexmunkát.
Nyálcsorgatva nézted a Ghibli-filmeket és a Demon Slayert? Ezekben a budapesti éttermekben válik valósággá a kétdimenziós foodporn
2024.4.11 20:22
Elsők között szólalt fel a korábban említett I Okszon is. Lee azon szerencsések közé tartozott, akik a háború végével haza tudtak térni. Hazatérése után ő is súlyos lelki sérülésekkel és a társadalmi megbélyegzéssel küzdött a fizikai sérülések mellett. Elmondása szerint évtizedekig nem tudta elmondani a történetét, és egész életében magán viselte tönkretett gyermekkora sebeit.
Más nők vallomásaitól felbátorodva I megtörte a hallgatását, és a nyilvánosság elé tárta a második világháborúban szerzett tapasztalatait. A nőjogi mozgalom vezető aktivistája lett, és felszólította a japán kormányt háborús bűneik hivatalos elismerésére, és a túlélőktől való bocsánatkérésre. Számos nemzetközi konferencián és az amerikai kongresszus ülésein is részt vett, sőt tanúvallomást tett Japánban, az Egyesült Államokban, Kínában és Tajvanon is, így terelve a közvélemény figyelmét az egykori szexrabszolgák helyzetére.
I Okszon 2022-ben, kilencvennégy éves korában halt meg. Még életében hivatalosan is bocsánatkérést kapott a japán hatóságoktól, először 1993-ban, de a nemzetközi emberi jogi szervezetek azt nem tartották megfelelőnek. A rá következő években I Okszon más túlélőkkel együtt számos botrányos nyilatkozatot hallott japán politikusoktól: például 2007-ben az egykori japán miniszterelnök, Abe Sinzó kijelentette, hogy nincs elég bizonyíték a kényszerített prostitúció létezésére.
2014-ben nagy port kavart a japán közszolgálati műsorszolgáltató (NHK) igazgatójának kijelentése, miszerint a második világháború idején minden háborúban álló országban, – beleértve Franciaországot és Németországot is – működtek ehhez hasonló szexrabszolga-hálózatok. Oszaka polgármestere szerint a japán katonáknak szükségük volt a szexrabszolgákra.
A katonák esőben és golyózáporban kockáztatták az életüket. Ha ilyen körülmények között akarták kipihenni magukat, szükség volt a vigasznők rendszerére. Ezt mindenkinek el kell fogadnia
– mondta 2013-ban.
A japán kormány talán legalaposabb bocsánatkérésére 2015-ben került sor, szintén Abe Sinzó miniszterelnöksége alatt. Álláspontja ekkorra már megváltozott.
Japán miniszterelnöke őszinte bocsánatkérését és sajnálatát fejezi ki minden nőnek, aki "vigasznőként" mérhetetlenül fájdalmas eseményeken ment keresztül, és gyógyíthatatlan fizikai és lelki sérüléseket szenvedett
– mondta nyilatkozatában.
Japán egyúttal felajánlotta, hogy egymilliárd jen (kb. 2,4 milliárd forint) értékben külön alapot hoz létre az egykori szexrabszolgák és családtagjaik számára. Mindkét fél kijelentette, hogy a megállapodást véglegesnek és visszafordíthatatlannak tekintik, amennyiben Japán betartja ígéreteit.
