A New York-i szubkultúrának Madonna 1990-ben megjelent, Vogue című slágere adta meg a hátszelet a globális hírnévhez.
A bál szó hallatán kosztümös filmekből jól ismert impozáns kastélyok táncos mulatságai juthatnak eszedbe, gyertyafényben, kristálycsillárok alatt elsuhanó estélyi ruhás emberek forgatagával. De a fényűző estélyek hagyománya nem veszett el, csak átalakult, elrugaszkodva a MET Gála-Anna Bál tengelytől. A kortárs ballroom-kultúra (bálkultúra) az egykori queer szubkultúra mára globális jelenséggé vált, ami egyszerre ünnepli a kreatív önkifejezést és a határtalan szeretetet.
Drag 101
Viszonylag fiatal, de annál komplexebb szubkultúra, és még fiatalabb populáris jelenség lévén, tisztázzunk pár alapfogalmat. A ballroom (bálkultúra) visszatérő eleme a drag, ami „dragging on the stage” (színpadon végig húzni) színházi kifejezésből ered, utalva arra, ahogy színészek szinte felsúrolták a színpadot hosszú ruháikkal. Mivel számos egyházi, politikai rendelet világszerte sokáig tiltotta erkölcstelenség indokával a női színészek alkalmazását, minden női szerepet férfiak alakítottak. Nemcsak Antigoné bőrébe bújt Adonisz, hanem Júliát is Jancsi keltette életre. A drag színes, dekadens sminkekkel, ruhákkal teli világában az ellenkező nem attitűdjét fokozzák a végletekig. A 18. század óta sokat változott, de megőrizte alaptételét: személyiségünk mélyebb rétegének feltárását. Létrejött a dragball, amolyan álarcosbál és szépségverseny kereszteződéseként indult, a résztvevő drag queen-ek és drag king-ek a másik nem ruháit öltik magukra sajátos perszónájuk mellett.
A Ballroom
A mai ballroom-kultúra története egészen az 1920-as évekig nyúlik vissza, a Harlem Reneszánsz koráig. A New York-i Harlem negyed a társadalmi perifériára szorultaknak menedékként szolgált, általuk nagy hatású intellektuális, kulturális és művészeti mozgalom bontakozott ki. Számos alakja nyíltan vállalta szexuális identitását, míg mások szavak nélkül fejezték ki, többek között Angelina Weld Grim, Claude McKay és Langston Hughes. Virágzott a drag, a cross-dressing (ellentétes nembe átöltözés) versenyeken pedig a versenyzők képességeit, jelmezét, színpadiasságát és "valódiságát" (realness-t, vagyis hitelességet) pontozta a zsűri. A rasszizmus viszont még az undegroundba is bekúszott.
A hatvanas évek Amerikája korántsem bővelkedett inkluzív eseményekben, a drag-bálok bírói mindig fehérek voltak, a fekete versenyzőket sokszor kizárták, alulértékelték. A diszkriminációra válaszul megjelent a fekete és latin-amerikai drag közösség ellenállási formája; a ballroom. Crystal LaBeija szólalt fel először nyilvánosan a drag közösségben uralkodó rasszizmus ellen, sőt kiosztotta az elfogult zsűrit. 1972-ben Crystal és barátnője, Lottie Labeija szervezte meg az első bált a kifejezetten színesbőrű transz és drag közösség számára, ahol a származástól független szépséget, tehetséget és identitásukat ünnepelték távol a megvető tekintetektől.
Az évtizedek múlásával, az új generációk megjelenésével egyre sokszínűbbé és ismertté vált a bálkultúra. A VHS kazetták korát maga után hagyva az internet és a TV-korába lépve sokkal szélesebb közönség figyelmét tudta megragadni, és elhagyni a New York-i bázist. A RuPaul's Drag Race sikere kevesek előtt ismeretlen, de teljes mélységében a kilencvenes évek ballroom-világát Ryan Murphy Pose! című sorozata mutatta be a nagy világnak.
Számos kategória jött létre az évek során, mint a hitelesség, szépség, kifutó, divat, szex szirén és a vogue, melyekben már nem csak feminin drag queenek versenyezhettek trófeákért. Egyre több maszkulin kategóriában mérethették össze tudásukat a meleg és hetero férfiak, akik sokáig csak szemlélői voltak az eseményeknek. Sőt, létrejöttek az OTA-versenyszámok is, amely minden gendert tárt karokkal vár.
A házak
Az extravagáns bálkultúra tagjai házakba rendeződnek, de a királyi famíliákkal ellentétben nélkülözik a vérrokonságot. Sokan az utcára kerültek miután felvállalták szexualitásukat, egyesek elmenekültek hazulról, másokat kitagadtak. Új otthonra pedig a báltermekben leltek, támogatásra pedig új, választott családjuknál. Szintén Crystal és Lottie LaBeija alapította a ballroom történetének első házát, a LaBeija Házat. Ahogy nőtt a szubkultúra tagjainak száma, sorra jöttek létre az új házak barátokból és hánytatott sorsú fiatalokból. Az alapító anyák és apák egyszerre töltik be a szülő és mentor szerepét, aki támogatja „örökbefogadott” gyerekét az életben és a tánctéren egyaránt. Kezdetben a családfőről kapták nevüket, később már divattervezők, divatházak és szupermodellek nevét is választhatták büszkeségük és összetartozásuk jelképeként. A nevesebbek között említhető a Chanel, Ebony, Mugler, Extravaganza és a Dupree Ház is.
Az 1986-tól egészen a kilencvenes évekig tomboló HIV/AIDS járvány megtizedelte a közösséget, így köszöntött be a „gyerekek vezetik a gyerekeket” korszak. Sok fiatal alapított saját házat a korai halál veszélyével szembesülve, és a házalapító korai halála miatt új családfőkre volt szükség.
A Vogue
Ki ne hallotta volna Madonna 1990-ben megjelent, Vogue című slágerét? Kevésbé ismert tény, hogy a ballroom világának ikonikus táncáról szól. Ebben az esetben egyértelműen tudható, a tyúk volt-e előbb vagy a tojás. De tagadhatatlan az énekesnő szerepe a bálkultúra és a vogue tánc közismertségében.
Nevét a híres divatmagazinról kapta, utalva nem csak divattal szoros kapcsolatára, a műfaj alapját képző modell mozgás imitálására is. A fekete, latin-amerikai LMBTQ-közösség egyedi mozgáskultúrája szintén Harlemben született, és a hetvenes évek óta elengedhetetlen eleme a báloknak. Paris Dupree, a Dupree Ház anyját tartják a zenés táncos önkifejezési forma első eredeti művészének. A házak közötti rivalizálást újabb szintre emelve a konfliktusok békés rendezését biztosították a táncpárbajokkal.
Az nyert, aki a legszebb „árnyakat vetette”, tehát akinek a legjobbak voltak a mozdulatai.
Az eredeti Old Way stílus a modellek pózaiból, az egyiptomi falfestményekből építkezett, ez egyenes vonalak, szimmetria és elegancia határozta meg. A kilencvenes években megjelent a harcművészetek és gimnasztika elemeivel, merev mozdulatokkal kiegészült New Way, és a lágy, balettből és modern táncból inspirálódó Vogue Fem, mely a drámai és könnyed, légies spektrumon mozog.
Bevezetés a japán szubkultúrákba: a polgárpukkasztó gjaru, ami mindenkit megfertőzött a lábszármelegítő őrületével
tegnap 19:29 -kor
A 80-as évek végén sorsfordító pillanatok következtek. Willie Ninja, a vogue keresztapja, és Malcolm McLaren, Vivienne Westwood élet-, és alkotótársa kiadta a Deep In Vogue című albumot. Madonna, a popzene Szűz Máriája, 1990-ben kiadta karrierjét berobbantó slágerét, a klip koreográfiáját pedig Jose Gutierez Xtravaganza és Luis Camacho Xtravaganza vouge táncosoknak köszönhette. A mainstreamből már nem volt visszaút, miután a Paris Is Burning-et bemutatták az 1991-es Sundance Filmfesztiválon, és még a zsűri nagydíját is elnyerte. Jennie Livingston dokumentumfilmje nemcsak a vogue történetét mutatta be, hanem szexualitásból, osztálykülönbségből fakadó feszültségeket és az underground világot súlyosan érintő faji kérdéseket is.
Az úttörő rendezőt később kritikák tömkelege árasztotta el, mert a filmben szereplő munkásosztálybeli előadók, szexmunkások közül sokan az utcán éltek vagy HIV/AIDS-szel is küzdöttek. Mégis szinte semmit nem fizettek nekik, amiért arcukat vállalva megosztották történetüket a világgal, így többen beperelték a készítőket.
Hogy mekkora vonzerővel bír a tánc, mi sem mutatja jobban, hogy a pop koronázatlan – bár szerintem kissé túlértékelt – királynőjét, Beyoncé-t is inspirálta. Egész pontosan ikonikus hajdobását. Leiomy Maldonado, a Vogue Wonder Woman-je, az első transznemű nő, aki az MTV America's Best Dance Crew című műsorában szerepelt, alkotta meg védjegyét, a Leiomy Lolly hajdobó mozdulatot.
Még mindig megtisztelve érzem magam. Úgy értem, ki ne érezné? Valami, amit én magam alkottam, világhírű lett. De ettől csak még elszántabban törekszem arra, hogy még keményebben dolgozzak, hogy az emberek lássanak engem, lássák, amit táncosként adni tudok a világnak. Annyi táncost és stílust utánoznak (a sztárok) és lopnak a világon. Csak leakarom pecsételni, hogy az emberek ismerjék és tiszteljék a mozdulataim
– nyilatkozta, amikor az énekesnőre gyakorolt hatásáról kérdezték.
A vogue szavak nélkül mozdulatokkal mesél a ruhák és smink nyelvén. A táncosok performansza megmutatja; a gender maga is csupán performansz. A kezek egyfajta pantomim történetet beszélnek el, a catwalk (kifutón végig vonulás) jelenti a pózok közötti átmenetet, ahogy az olvasó halad egyik lapról a másikra. A forgások és guggolások a mondatok közötti szünetet jelentik, még a duckwalk (kacsajárás) fel-le hullámzása reflektál az életünk hullámhegyeire és völgyeire, összeköti a mondatokat.
