Van, amikor a történethez kell az a dal is, ami örökre hozzátapad egy jelenethez. A Trainspotting euforikus needle dropjaitól a Drive szintipopján át a Sirāt sivatagi technójáig: nyolc plusz egy film, ahol a zene a filmélmény megkerülhetetlen része.
Vannak filmek, amelyekből évekkel később már csak néhány jelenet marad meg, de a soundtrack első három másodpercétől pontosan tudjuk, hol járunk. Iggy Pop, Kavinsky vagy a California Dreamin’ néha többet tesz hozzá egy film identitásához, mint egy komplett párbeszéd. Összeszedtünk nyolc (+plusz egy) filmet, ahol a zene jóval több egyszerű aláfestésnél.
Needle drop: menő soundtrack vagy tudatos dramaturgia?
A Drive óta nehéz úgy meghallani a Nightcallt, hogy ne jelenjen meg lelki szemeink előtt Ryan Gosling egy autóban. A Chungking Express pedig valószínűleg több ember agyába égette bele a California Dreamin’-t, mint bármelyik kaliforniai road movie.
Erre épül a needle drop egyik legnagyobb ereje is. A kifejezés eredetileg arra utal, amikor egy filmben már létező felvételt használnak az adott jelenethez, szemben a kifejezetten oda komponált zenével. A jól eltalált needle drop viszont több egyszerű dalválasztásnál, mert a szám és a jelenet úgy tapad egymáshoz, hogy később már nehéz különválasztani őket.
Persze nem minden emlékezetes soundtrack működik így. Van, ahol a teljes filmet a zenére építik, máshol az eredeti score válik főszereplővé. A közös pont inkább az, hogy ezekből a filmekből a hangot kivéve valami lényeges veszne el.
1. Trainspotting (1996)
Danny Boyle már az első percekben közli, milyen filmet fogunk nézni. Renton menekül Edinburgh utcáin, közben megszólal Iggy Pop Lust for Life-ja.
A Trainspotting aztán végig úgy ugrál a rock és az elektronikus zene között, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Lou Reed, Pulp és Primal Scream mellé simán befér az Underworld is, és lássuk be, a Born Slippy mára gyakorlatilag leválaszthatatlan a filmről.
A soundtrack egyszerre mocskos, euforikus és gyors, és pont ettől működik, mivel ugyanabba a lendületbe ránt bele minket, amiben a szereplők is élnek.
2. Chungking Express (1994)
Ha Wong Kar-wai szerelmes egy dalba, nem feltétlenül csak egyszer játssza le.
A Chungking Express második felében a The Mamas & the Papas California Dreamin’-je újra és újra visszatér, míg szinte Faye karakterének saját témájává válik. A film zenei világát Dennis Brown Things in Life-ja és Dinah Washington dalai mellett Faye Wong Dreams című száma teszi teljessé, amely a Cranberries azonos című dalának cantopop stílusú átirata.
A filmben mindenki vár valakire, elveszít valakit vagy megpróbál továbblépni, a dalok pedig ugyanúgy körbe-körbe járnak, mint a szereplők gondolatai. Kicsit olyan, mint amikor szakítás után ugyanazt a számot hallgatod negyvenszer remélve, hogy a negyvenegyediknél végre mást jelent.
3. Marie Antoinette (2006)
Versailles, selyemruhák, sütemények, púderes parókák… és New Order.
Sofia Coppola 2006-os filmje látványosan nem akar úgy tenni, mintha történelemórán ülnénk (és ezért amúgy nagyon hálásak vagyunk neki). A 18. századi francia udvar képei alatt The Cure, New Order, Bow Wow Wow, Aphex Twin és The Strokes szól, miközben természetesen a klasszikus zene is helyet kap a filmben.
Az anakronizmus nem csak egy kísérlet a kikönnyítésre, hanem érdemes fordításként értelmezni, Marie Antoinette történetét egy modern tinédzser érzelmi nyelvére ülteti át. A palota ettől kevésbé múzeum, inkább egy luxusbörtönné alakított tinédzserbuli, ahonnan történetesen nem lehet hazamenni.
4. Drive (2011)
Kevés film tett annyit egyetlen zenei-esztétikai csomag népszerűsítéséért, mint a Drive.
Kavinsky Nightcall-ja, a College és Electric Youth A Real Hero-ja, Desire Under Your Spell-je és a Chromatics Tick of the Clock-ja Cliff Martinez score-jával együtt adják a film neonfényes, éjszakai melankóliáját.
Ryan Gosling karaktere alig beszél, ezért helyette dolgozik a kamera, Los Angeles és a zene. A Drive valószínűleg a soundtrack nélkül is működne, csak épp egy jó adag elveszne abból, ami miatt ennyire beleégett a popkultúrába.
5. The Doom Generation (1995)
Gregg Araki 1995-ös filmjének soundtrackje nagyjából olyan, mintha valaki rád borítaná egy nagyon menő, nagyon dühös kilencvenes évekbeli kamasz CD-gyűjteményét.
Nine Inch Nails, Slowdive, Front 242 és más alternatív előadók kísérik Amy, Jordan és Xavier nihilista road tripjét; a Heresy már a film elején kijelöli az irányt, később pedig többek között a Slowdive Alison-ja is megszólal.
Arakinál a zene nem dekoráció. Ugyanannak a queer, dühös és cinikus kilencvenes évekbeli ellenkultúrának a része, mint a ruhák, a motelek vagy a karakterek folyamatos pózolása.
6. Baby Driver (2017)
A Baby Driver esetében a „jó soundtrack” már kevés leírásnak.
Edgar Wright nem utólag keresett menő számokat az autós üldözésekhez, több jelenetet eleve konkrét dalokra tervezett. A nyitó hajszát például a Jon Spencer Blues Explosion Bellbottoms-za inspirálta, a film vágása, a mozgások és a hangeffektek pedig folyamatosan igazodnak a zenéhez.
Van, hogy egy lövés dobütéssé válik, máskor az autó mozgása követi a szám ritmusát. Wright még a Tequila egyik akciójelenetét is úgy tervezte meg, hogy a lövések zeneileg illeszkedjenek a számhoz.
Itt tehát nem a soundtrack került a filmre. Bizonyos értelemben a film került a soundtrackre.
7. Climax (2018)
Gaspar Noé filmje úgy kezdődik, mint egy buli, amelyre szívesen elmennénk, aztán fokozatosan olyan hellyé változik, ahonnan bármi áron kijutnánk.
Ehhez a zene kulcsfontosságú. Aphex Twin, Giorgio Moroder, Cerrone, Dopplereffekt, Soft Cell és Daft Punk kerül ugyanabba a mixbe, Thomas Bangalter pedig Sangria címmel eredeti zenét is készített a filmhez.
Eleinte a beat felszabadítja a táncosokat, később ugyanaz a klubtér válik klausztrofóbbá és fenyegetővé. A zene közben szinte végig fizikailag érzékelhető marad. A Climaxot nem egyszerűen nézzük, egy ponton úgy érezzük, mintha túl régóta lennénk ugyanazon trippen.
8. Sirāt (2025)
Óliver Laxe Sirāt-ja egy rave közepén kezdődik a dél-marokkói hegyekben, ahol egy apa az eltűnt lányát keresi, fia társaságában. Innen indulnak tovább egy csapat ravert követve a sivatagba az egymásra találás reményében.
A zenét Kangding Ray, azaz David Letellier szerezte, és itt már teljesen elmosódik a határ filmzene és a történet fizikai környezete között. A techno először egy buli hangja, majd ahogy eltűnik körülötte a civilizáció, valami sokkal elemibbé válik.
A Sirāt ezért a lista egyik legjobb ellenpéldája a klasszikus needle dropra. Nem egy tökéletesen kiválasztott popdal miatt marad meg a zene, hanem azért, mert nélküle szinte elképzelhetetlen lenne maga a film.
Nehéz eldönteni, hogy ennek a filmnek jobb-e úgy nekimenni, hogy semmit nem tudsz róla, vagy előtte azért érdemes lecsekkolni, mire számíts. Egy biztos: az élmény egyik esetben sem fog egyhamar elengedni.
+1: Come and See (1985) – amikor a sound design a soundtrack
Elem Klimov Come and See-je technikailag kilóg erről a listáról. Éppen ezért kell itt lennie.
A második világháború borzalmait egy belarusz kamasz szemszögéből követő filmben a hangdizájn legalább olyan fontos, mint a kép. A Criterion is a film meghatározó eszközeként emeli ki az expresszionista hangkezelést.
Lövések, robbanások, repülőgépek és tompa, eltorzított zajok váltják egymást; egy ponton a környezet hangja gyakorlatilag átveszi a hagyományos score szerepét. A hangkeverés néha bizonyos zajokat elnyom, másokat természetellenesen előretol, így nem egyszerűen azt halljuk, mi történik Flyorával, hanem közelebb kerülünk ahhoz, ahogyan ő érzékeli.
A lista többi filmjével ellentétben a Come and See után valószínűleg nem a soundtrackre keresünk rá először. A hang és a kép együtt olyan súllyal nehezedik a nézőre, hogy a film nem ér véget a stáblistával, még sokáig velünk marad, akár szeretnénk, akár nem.
