Szeptember 25-étől vetítik a hazai mozik Paul Thomas Anderson és Leonardo DiCaprio új közös filmjét, az Egyik csata a másik utánt.
Paul Thomas Anderson azon elenyésző számú fekete öves hollywoodi rendezők közé tartozik, akik például Quentin Tarantinóhoz hasonlóan saját jogukon, pusztán a nevüknek köszönhetően képesek bevonzani a moziba a filmrajongókat. A tizenegy Oscar-díjra jelölt direktor nevéhez olyan filmklasszikusok fűződnek, mint a Vérző olaj, a Magnólia, a Boogie Nights, a Licorice Pizza, a The Master, a Kótyagos szerelem vagy a Fantomszál.
A cinefilek azonnal felkapták a fejüket, amikor tavaly kiderült, hogy az új filmjének főszerepét Leonardo DiCaprio játssza majd, Sean Penn-nel és Benicio Del Toróval karöltve. Nehezen lehetett elképzelni, hogy ilyen szintű filmes ikonok társulata ne alkosson maradandót. Az Egyik csata a másik után (One Battle After Another) vérbeli bűnügyi akcióthriller, szatirikus elemekkel dúsítva.
A történet titkos forradalmárok egy csapatáról szól, amelynek vezetői Bob Ferguson (Leonardo DiCaprio) és párja, Perfidia (Teyana Taylor). Bob és lánya, Willa (Chase Infiniti) Mexikóba szöknek a hatóságok elől, de egy napon az illegális migrációval foglalkozó rendőrségi részleg feje, Steven J. Lockjaw (Sean Penn) ezredes tudomást szerez arról, hogy illegálisan tartózkodnak Mexikóban. Lockjaw-nak tizenhat évvel ezelőtt személyes ügye volt Bob szerelmével, Perfidiával, ami meglehetősen rossz színben tünteti fel őt a belső köreiben, ezért személyesen is motivált, hogy elkapja őket – és attól sem riadna vissza, ha úgy adódik, hogy végeznie kell velük. Bobnak és családjának bármi áron, de el kell menekülniük Lockjaw karmai elől, és ebben a mexikói embercsempész, Sensei Sergio St. Carlos (Benicio Del Toro) lehet a segítségükre. Spoilermentes kritikánk következik a filmről.
Soha véget nem érő adrenalinfröccs
Paul Thomas Anderson zsenialitása többek közt abban rejlik, hogy mesterien lavírozik a filmjeiben a hangulati tónusok közt. Különösen a Boogie Nightsban és a Kótyagos szerelemben érhető tetten ez – most már az Egyik csata a másik utánnal egyetemben. A nézőt általában véve hajlamos kirántani egy film sztorijából az, ha a kőkemény atmoszférájú akcióthriller hirtelen burleszk komédiává alakul át, de ami Darren Aronofksynak nem jött össze a Rajtakapva című filmmel, az Andersonnak maradéktalanul sikerült. A maratoni, 2 óra 41 perces játékidővel rendelkező mozgóképes alkotás nemcsak végig leköt és vérpezsdítő szórakozást nyújt, hanem minden egyes percét kiérdemli a nagyvásznon.
Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de Office: ilyen lett a The Paper első évada – Kritika
2025.9.17 17:15
A véresen komoly, óriási tétekkel bíró történet organikusan mossa össze a thriller és a szatíra határvonalait, amelyben valamennyi színész az érme mindkét oldalán megvillogtatja tehetségét. Teyana Taylor, Benicio Del Toro, Chase Infiniti és Leonardo DiCaprio is hitelesek – Leo különösen nüanszolt alakítást nyújt komplex figurája bőrében. Bob egyszerre excentrikusan komikus és őrületesen hibbant.
Paul Thomas Anderson projektjeiben megszokhattuk, hogy a zenei aláfestés önálló karakterként funkcionál, és a feszültségkeltés kardinális eszköze. Itt sincs ez másként: a perkusszív, jazzes, ütemes dob- és zongoraszólamok szinte végigkísérik a filmet, jókora lapáttal rápakolva az adrenalindömpingre. Dramaturgiailag kulcsponti pillanatokban drasztikus, decibelmérőket kiakasztó szintiakkordok csendülnek fel, vagy épp teljes csendre vált – a bámulatosan részletgazdag soundtrackben minden egyes hangnak megvan a minuciózusan megtervezett pontos helye és funkciója. A szűk háromórás menetidő alatt végig fenntartja a néző figyelmét a film, amely nagyban köszönhető a score-nak, és persze Anderson világklasszis történetmesélési talentumának is.
Érzelmi érték-kritika: megnéztük a filmet, ami lekörözte Nemes Jelest és Lánthimoszt is
2025.9.15 13:26
Megszokhattuk, hogy a vérprofi filmes kraft ellenére Anderson filmjei nyers külsővel rendelkeznek, a 35 mm-es filmszalagra vett, szemcsés, jó értelemben vett „koszos” vibe az Egyik csata a másik utánban is adott, amely ráerősít a sztori realizmusára, átélhetőségére. A kamera mögött is ordító a szakértelem; bár a történet jellege megkívánja, hogy rengeteg kézikamerás, rázkódós felvételt alkalmazzon az operatőr, a megfelelő ütemben eltalált közelképek, megspékelve a világklasszis színészek arcjátékával brutálisan hatásosak, és ténylegesen szíven ütik a nézőt.
Bohózatot csinál a legégetőbb társadalmi kérdésekből
Az Egyik csata a másik után zseniálisan egyedi hangnemben karikírozza ki az Amerikai Egyesült Államokban és a világ számos részén elterjedt politikai, társadalmi hot topikokat. Az ellenlábas, Lockjaw nem csupán migrációellenes hatósági személy, hanem egy fehér felsőbbrendűségben és „tisztogatásban” hívő titkos társaság tagja is, amely idősödő, dúsgazdag fehér férfiakból áll. Ez a történetszál meglehetősen sokkoló és elborzasztó, de groteszk módon vicces is – főként ebben rejlik a film zsenialitása, hogy kiválóan gyúrja össze az eltérő műfaji elemeket. A film fekete komédiájának zsenialitása akkor ér a csúcspontjára, amikor rezzenéstelen arccal közlik a karakterek a beteges és idejétmúlt ideológiájukat. A néző érzékeli, hogy szatíráról van szó, és az író görbe tükröt tart elénk, ennek ellenére mégis szíven ütik a látottak.
Társadalmi üzenetének relevanciáját tekintve Stanley Kubrick totálisan abszurd és egyben felkavaróan releváns háborús komédiájához, a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni című filmklasszikusához hasonlítható, aminél hízelgőbb bókot nem igazán lehetne adni a filmnek.
Szándékosan súrolja a képtelen mese és a realizmus határát, kiszámíthatatlan a történet folyása, aminek köszönhetően az ember végig szorítja a moziszék karfáját, és sosem lehet teljesen biztos abban, merre halad tovább a sztori. Telis-tele van fordulatokkal, nem várt eseménysorozatokkal, meglepetésekkel és szürrealizmussal – az Egyik csata a másik után az a típusú rémálom, amiből nem szeretnénk felébredni.
Egy igazságosztó démon, aki előbb-utóbb úgyis megtalál – Kritika a Jimmy Jaguárról
2025.9.12 14:46
Paul Thomas Anderson és Leonardo DiCaprio új filmje csúcsra járatja a mozgókép műfaját, és költői túlzás nélkül, a saját műfajában a 21. század egyik legszínvonalasabb filmalkotása. A remake-ek, sequelek és franchise-ok tengerében üdítő hatású eredeti, friss koncepció, amely mindent felvonultat, amiért szívesen betérünk a moziba: szórakoztat, sokkol, intellektuálisan provokál és mondanivalóját tekintve túlmutat önmagánál. Rég mondhattunk ilyet, de instant filmklasszikus született, amelynek valamennyi képkockáját egyesével, nagyító alatt lehetne elemezgetni. Érthető, miért tekintette meg Steven Spielberg háromszor egymás után. A rendezőlegenda szavaival zárjuk a sort, amelyek remekül érzékeltetik a néző benyomásait, miután elhagyja a mozitermet.
„Téboly ez a film, te jó ég! Több akciójelenetet vonultat fel az első órájában, mint Paul Thomas Anderson eddigi életművében összesen. Lenyűgöző. Teljesen bizarr, hihetetlenül releváns mondanivalójú film, amely a forgatás első napjától a bemutatóig csak egyre aktuálisabbá vált.”
