Stílusteremtőként indult, majd csendben kisétált a reflektorfény alól. Kapitány Mátéval beszélgettünk arról, hogy miként helyez ránk nyomást a siker és hogyan tudja ez befolyásolni a jövőbeli énünket.
A legnépszerűbb előadók sem érhetnének el komoly sikereket a projektjük mögött dolgozók munkája nélkül. Ezt jól példázza Kapitány Máté karrierútja is, aki a magyar újhullámos hiphop egyik meghatározó alakjaként indult, majd fokozatosan árnyékba vonult, hogy a zenei projektek háttérmunkáiban teljesedjen ki. A huszonnyolc éves mátyásföldi rapper és producer 2016-ban kezdte el megosztani a zenéit a nagyközönséggel, majd egy évvel később bemutatta az Ezüstfekete című első nagylemezét. 2018-ban a Kikeltető tehetségkutatón figyelhettünk fel rá, ahol az újhullámos magyar hiphop egyik vezető egyéniségeként tűnt fel.
Legnépszerűbb dala, a Pénzösszeg egyszerre hozta meg számára a sikert és a lelki megterhelést. Saját elmondása szerint ez a szám olyan mértékű stresszt okozott benne a megfelelési kényszer miatt, hogy végül beleroskadt, és felhagyott az előadói szereppel. Ma már kizárólag hangrögzítéssel, produceri munkákkal és mixing/masteringgel foglalkozik. Az elmúlt években több olyan előadóval is dolgozott együtt, akik ma a hazai toplisták élén szerepelnek. Nemrégiben Co Lee új lemezének, a Gadarának is ő végezte a produceri és hangmérnöki feladatait.
Playback Péntek: Tyler, the Creator és a Freddie Gibbs–The Alchemist-páros a hét kiemelt lemezei közt
2 nappal ezelőtt
Herdeló Patrik interjújából kiderül, hogy milyen gyerek volt Kapitány Máté, hogyan ismerkedett meg a zenével, pontosan miért is volt olyan nehéz feldolgozni az előadói sikereket, és, hogy milyen hatások érték a zeneiparban.
Milyen gyerek voltál az iskolában?
Soha nem voltam a társaság középpontjában. Annak idején, amikor elkezdtem a zenélést, akkor néhány tag felfigyelt rám, kiderült számukra, hogy jó arc vagyok, de ettől függetlenül tényleg nem voltam a központi eleme egyik osztálynak sem. Az általánost három iskolán keresztül csináltam végig. Elsőben az akkori nevén a Hősök Fasora Általános Iskolába jártam (a mostani Lemhényi Dezső Általános Iskola – a szerk.), aztán átkerültem Cinkotára a Batthyányi Ilonába, majd a Szent Benedek Gimnáziumba, és végül megint a cinkotai Batthyányiba tértem vissza, ott találtam meg a helyem.
Minek voltak köszönhetőek az iskolaváltások?
Az első sulimban nagyon fura volt a környezet. Volt egy osztálytársam, aki konkrétan egy botot állított bele egy másik gyerek fejébe. Nyilván a többség nem így viselkedett, de ez a srác elég para volt. Anyukám úgy gondolta, talán jobb ötlet lenne, ha egy fokkal jobb nevű iskolába mennék át. Így kerültem át a Cinkotai Batthyány Ilonába. Ötödiktől aztán a Szent Benedekre váltottam, mert elkezdtek jók lenni a tanulmányi eredményeim. Anyukám úgy döntött, hogy ezeket a képességeimet érdemesebb lenne egy jobb iskolában kamatoztatni. Végül azonban pont az ellenkezője történt: nagyon leromlott a tanulmányi teljesítményem. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy a szüleim épp akkoriban váltak el, ezekben az években lázadtam a legerősebben. Végül visszakerültem Cinkotára, mert a többi iskolában valahogy sosem találtam igazán a helyemet.
A beilleszkedéssel hogyan birkóztál meg?
Nem is tudom. Igazából volt egy srác, akinek valószínűleg kisebbségi komplexusa volt, mert másfél fejjel alacsonyabb volt nálam, és folyamat betalált valamiért. Hullámzó volt a kapcsolatunk: volt, amikor kifejezetten jóban voltunk, de sokszor ellenségesen viselkedett velem. Egyik alkalommal ez odáig fajult, hogy angolórán felálltam, átsétáltam két padsornyit, és pofán vágtam. Egyszerűen nem akart leállni a csúfolódással egy olyan dolog kapcsán, ami meg sem történt. Különös módon nem kaptam érte semmilyen büntetést – hála a jó Istennek! Szerintem a tanár is érzékelte, hogy ez egy kiérdemelt válasz volt részemről. Pedig egyébként sosem voltam – és most sem vagyok – balhés gyerek. Sokáig tudok tűrni dolgokat, de van, amit már én sem viselek el.
Milyen közösségekben mozogtál még az iskolán kívül?
Kilencéves korom óta cserkész vagyok, úgyhogy az iskola mellett ez volt a másik meghatározó közösség, amiben aktív voltam. Mondhatom, hogy egészen tizennégy éves koromig, a kamaszkorom kezdetéig nagyon fontos szerepet töltött be az életemben. Mostanság már nem igazán szoktam gyűlésekre járni, évente egyszer azért még összeülünk az őrsünkkel dumázgatni, de már nem vagyok igazán aktív része ennek a közösségnek.
Mit adott számodra a cserkészet?
Barátokat. A cserkészek között találtam meg az első olyan embert, akivel közösen tudtam zenélni, mivel egy őrstársam azért kezdett el rappelni, mert tudta, hogy én is nyomom, és inspiráltam, hogy ő is megpróbálkozzon vele. Az én korosztályomból nem igazán ismertem mást, aki ilyen dolgokban mozgott volna.
Mi volt az első zenéhez kapcsolódó élményed?
Az Anilin utcában, ahol a mai napig élünk, lakik egy másik zenészember is, Grencsó István. Később még egy közös dalt is összehoztam vele (A csontvázak a szekrényben), és miatta kezdtem el szaxofonozni. Amikor kilenc voltam, elhívott minket a Müpa kistermébe az egyik koncertjére, ahol életemben először találkoztam egy életnagyságú rapperrel is, Busa Pistával, még a saját kézfogására is megtanította találkozásunkkor. A koncert után pedig felmentem a színpadra, és beatboxoltam is.
Fel tudod idézni, melyik volt az első raphez köthető emléked?
Az egyik első raphez köthető emlékem szintén ebből az időszakból való: az egyik őrstagommal a cserkészetről letöltöttünk pár raplemezt Ludacristől, Chamillionaire-től és Xzibittől. Az első rapkoncertélményem Snoop Dogghoz köthető 2008-ból, a második pedig Xzibithez egy évvel később. Közben az is eszembe jutott, hogy melyik raplemezt hallottam először életemben elejétől a végéig: Eminem Encore című albuma volt az. Elmentünk a családdal Horvátországba nyaralni, és gyakorlatilag az oda- és visszaúton végig ez az album szólt a kocsiban. Mai napig sokkal jobban tisztelem azokat az előadókat, akik ténylegesen lemezekben gondolkodnak. Nincsenek is igazán playlistjeim, amiket hallgatni szoktam, nálam inkább albumok pörögnek.
A hallgatott lemezekből mit tudtál átültetni a saját projektjeidbe annak érdekében, hogy a közönség az anyagot elejétől a végéig meghallgassa?
Nagyon szeretem a keretes szerkezeteket. Sokat hallottam másoktól is, hogy egy jó példa erre Beton.Hofi Comic Sins című lemeze, ami úgy kezdődik, hogy a „Nevem Ádi”, és úgy is ér véget, hogy a „Nevem Ádi” – ezt egyébként az én ötletem volt. Azt is szeretem, amikor egy album furán, váratlanul kezdődik, és úgy ér véget, hogy az emberben hiányérzetet kelt, ezzel pedig azt éri el, hogy újra meg akarod hallgatni. A Gadaránál például az összes szám között hallani vinyl zajt, ami összefűzi az összes dalt, még az utolsót is az elsővel és így egy végtelen loopot alkot.
Dalszerzőként melyek azok a kihívások, amelyeket le kell küzdened ahhoz, hogy valami igazán újat alkoss?
A legnagyobb kihívás szerintem az, hogy ne legyen az ember önismétlő. Nem tudom, hogy nálam mennyire sikerül ez, de mindig próbálok arra törekedni, hogy új zenéket fedezzek fel, és azokból valamit vonjak be a sajátjaimba.
Hogyan élted meg az előadói szereplést és a koncerteken a színpadi jelenlétet?
Az elején nagyon szerettem, de a végére leomlott rólam ez a szereplési vágy. Mikor például először léptem fel a Toldiban, emlékszem, hogy nagyon felszabadító volt a színpadon lenni. A kezdetekkor még nem is gondoltam arra, hogy attól még, mert csendesebb figura vagyok, ez a mikrofon mögött állás nem fog hozzám passzolni.
Több zenei újságíró is hasonlít téged Kanye Westhez dalszerzés terén. Hogyan vélekedsz erről az állításról?
Az életemben és a hangzásomban Kanye zeneisége sorsfordító volt. Amikor először indítottam el az On Sightot a Yeezus albumáról, nem akartam elhinni, amit hallok. Annyira belemerültem ebbe az experimentális és alternatív hiphop világba, hogy a megszállottja lettem, ami a mai napig is tart.
Az új Co Lee-lemez, a Gadara, milyen hatásokból merítkezik?
Az album alapvetően a 70-es évekbeli pszichedelikus rockzenéből építkezik. Nekem óriási szerelmem ez a fajta hangzás, mert az egy olyan éra volt, amely furcsa és érdekes dolgokat tudott szülni, nagy valószínűséggel az LSD hatásának köszönhetően. Emellett Kolos mesélte, hogy beszélgetett egy Ciprián nevű szerzetessel, és ennek a találkozónak köszönhetően fogalmazódott meg benne, hogy készítsen keresztény értékekkel átitatott dalokat. Amikor elkérte tőlem a Dzsungel Könyve beatjét, az pont azon a napon, egy éve készen volt már, és mikor mentünk felvenni a dalt, felvetette, hogy mi lenne, ha nem állnánk meg egy trekknél, és megcsináltuk a lemezt. Ha én a bibliai témára vagy bibliai történetekre gondolok, előttem mindig forró és száraz sivatagok képe jelenik meg, és az imént említett zenéi műfaj pont ezt a hangulatot adja vissza számomra. Olyan zenéket akarok mások alá tenni, amilyennek én látom őket vagy a víziójukat. Mikor Kolossal a Varázsszemek vokáljait rögzítettük, mondtam is neki, hogy mindig is ilyen beateken akartam hallani őt.
Az első komolyabb háttérmunkáid közé sorolhatjuk a Comic Sinst és Krúbi Ösztönlény című lemezét. Hogyan nézett ki a munkafolyamat?
Ádinál a Comic Sins lemezen szinte minden számnál egy-két kivétellel én voltam a „hangmérnök“. Nem nagyon szeretek így hivatkozni magamra, de nem is nagyon tudom máshogy megfogalmazni. Volt több dal is, amit a szobámban rögzítettünk, aztán én is kevertem ki. A Balkaan Freestyle vagy a Powerbank 2 is így készült, illetve a lemez több dalában produceri szerepet is betöltöttem. Azért vállaltam el, hogy foglalkozni fogok a lemezzel, mert sok potenciált láttam a Hofi-produkcióban. Eredetileg úgy keresett meg Ádi, hogy legyek az első lemez executive producere, de végül ennél több vagy más lett a valódi szerepem a projekt összeállásában. Krúbi Ösztönlény albumán a Puszinak és a Felejtőnek voltam producere, de nem ez volt az első alkalom, hogy Krisszel melóztam, a Zárolás Feloldva kislemezén is dolgoztam már vele.
Hogyan tudtad összeegyeztetni azt, hogy más előadóknak is alkottál, miközben a saját projektjeiden is dolgoztál előadóként? Nem volt nehéz párhuzamosan jelen lenni mindkét szerepben?
A legjobb beateket soha nem akartam másnak odaadni. A Sári című számom alapját például eredetileg Gegének csináltam, de annyira jónak éreztem, hogy végül megtartottam magamnak. Évekkel később említettem csak meg neki, hogy az eredetileg neki készült. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy ma már inkább csak a producerkedéssel és keveréssel foglalkozom. Rájöttem, hogy világéletemben ezeket a háttérmelókat szerettem a legjobban. Nekem mindig is az volt az igazi zenélés, amikor egyedül ülök a gépemnél, és csak teszem a dolgom.
Mi az, ami miatt nem találtad meg magad a szövegírásban?
Az ihlet hiányzik. Ha lenne, lehet, hogy a mai napig írnék. De nagy valószínűséggel sosem voltam annyira alkalmas erre a dologra, mint amennyire én hittem. Nagyon megviselt, amikor a szakmán belül valaki megemlítette a nevem, és annyit mondott, hogy milyen jó producer vagyok. Holott ez csak az ötven százaléka volt annak, amit ténylegesen csináltam. A szövegírással is ugyanannyit foglalkoztam, éveken át próbáltam gyúrni magam, hogy legyenek keményebbek a szövegek, de valahogy nekem ez soha nem jött olyan természetesen. A zeneszerzés mindig is sokkal inkább egy játszótér volt számomra, mintsem a szövegírás. Elhagytam a szövegeket, ezáltal több energiám és ötletem maradt a zenei részéhez. Nem akartam az lenni, aki mindenhez ért, de igazából semmihez sem, és inkább leredukáltam magam, hogy csak azzal részével foglalkozzak, amit mindig is jobban szerettem.
Vissza fogsz még térni a dalszövegíráshoz és a koncertezésekhez?
Lehet, hogy még kedvet kapok a rappeléshez ismét, majd kiderül. Az volt a legnagyobb tanulsága az elmúlt éveknek, hogy nem szabad ráfeszülni a dolgokra.
Milyen visszaigazolások segítenek abban, hogy elégedett legyél a saját zenéddel?
Mindig is irreális elvárásaim voltak magammal szemben. Ha valami nem tetszik mindenkinek, amit csinálok, vagy akár csak egy negatív visszajelzés érkezik, attól nagyon ki tudok lenni. Nem másokra haragszom ilyenkor, hanem kizárólag magamra. Elgondolkodom ezeken a visszajelzéseken, még akkor is, ha amúgy mindenre próbálok maximálisan odafigyelni. Ilyenkor mégis az az érzésem, hogy jobban is csinálhattam volna, mert sosem nem voltam megelégedve magammal. Igazi sikerélményt akkor érzek, amikor pillanatnyilag élvezem azt, amit visszahallgatok.
Több dalodban érződik egyfajta belső vívódás, melankólia, gondolok itt a Minibár vagy a Csendes az Éj című dalodra. Mi az, amiből ezek a mélyebb, befelé figyelő szövegek születnek?
A szövegeim nagy része egyfajta terápia saját magamnak. Talán az összes dalszövegem – az első kivételével, mert azt még 12 évesen az akkori szerelmemnek írtam – ilyen hangvételű. A Minibárban szereplő „Ne görcsölj ezen ennyit, csak kicsinál” sorral azt próbálom feldolgozni, hogy a negatív visszajelzéseknek ne kerítsek annyi értelmet. Amikor egy munkámban tényleg benne van szívem-lelkem, és valaki csak annyit ír rá kommentben, hogy „szar”, az nagyon rosszul tud esni.
Hogyan alakult a Kontroll lemez után a hármasotok dinamikája Lil Frakkal és Ressel? A modern hiphopban ritkán látni raptriókat, ti pedig jó cimboraként, egy balatoni nyaralóban raktátok össze az egész lemezt, majd később, látszólag szó nélkül, mindannyian visszahúzódtatok egymástól. Mi történt ebben az időszakban? Lesz még folytatás?
Abba nem szeretnék belemenni, hogy a Rolival miért nem dolgozunk már együtt. Jorgival viszont csak azért nem tevékenykedtünk közösen az utóbbi időben, mert más irányba ment el az életünk. Nemrégiben azonban újra visszataláltunk egymáshoz, és ez részben annak is köszönhető, hogy két év után visszaköltöztem Pestre Székesfehérvárról. A Happy End Után Is Van Másnap lemezen dolgoztunk újra együtt hosszú kihagyás után. A Sushigazdag című dalunk hármunk közös munkájaként a Kontroll lemez egyfajta folytatásaként jelent meg. Volt még több bónusztrekk is, amiket ebben az időszakban rögzítettünk, de végül ezek közül csak ez az egy jelent meg. Kontroll 2-re pedig semmiképp nem lehet számítani.
A következőkben felsorolom néhány dalod címeit, amik nemcsak zeneileg, de érzelmileg is jól körülhatárolható korszakokat képviselnek a munkásságodban. Arra kérlek, mesélj ezeknek a daloknak a történetéről, arról, hogy milyen lelkiállapotban születtek, mi inspirált, mi zajlott akkor le benned. Kezdem az első megjelent daloddal: a Cipővel az Ezüstfekete időszakból.
Jó választás! Fogalmam sincs, a szövegét mikor írhattam, de nagyon régen, nagyjából 10 éve. A dalnak az eredeti beatjét, ami már csak YouTube-on elérhető, azt az egyik barátom csinálta születésnapomra, amibe végül én is belenyúltam. Ezzel a dallal indult Rolival a barátságunk. Az új magyar trap-felhozatalnak ez volt talán az első dala. Ebben nem vagyok biztos, lehet, hogy Baba Aziz hamarabb csinált ilyesmi hangzású zenéket.
A Pénzösszeg. A legstreameltebb dalod valaha.
Nagyon sok boldogságot és talán még annál is több szomorúságot okozott ez a dal. Valószínűleg a Minibár című dalom is a Pénzösszeg miatt született. Nagyon magasra tettem magamnak a lécet ezzel a számmal, még ha később írtam is jobb dalokat. Egyszerűen nem tudtam elérésben és pozitív visszacsatolásokban megugrani a Pénzösszeget. Ráadásul ennek a számnak az első verzéje szinte full freestyle volt. Az ezt követő dalaimban viszont már nem tudtam magam úgy elengedni, és ez szépen lassan ráment a szövegírási tevékenységemre.
A Felhő, Trap Hungary időszak.
Nagyon felszabadító időszak volt. Emlékszem, hogy ez a szám volt az egyetlen dal a Trap Hungary Mixtape 3-on, ami rajta is volt meg nem is, mert egyedüliként ez jelent meg kiadónknál, a Universalnál és csak playlisteken lehetett pluszba hozzáadni, de streamingen csak egy single volt az éterben. A beat pedig a Gunna Who You Foolin című dalából inspirálódott.
A Kaszinó, (y) című második nagylemezedről.
Kellett egy fellépős trekk. Ültünk Krúbival és Frakk-kal a turnébuszban, abban az időszakban, amikor készült a lemez, és rájöttem, hogy nem igazán van olyan szám az albumon, amit élőben nagy energiákkal tudnék előadni, de annak ellenére is, hogy ezzel a céllal készült el a szám, a refrénjét – amit amúgy nagyon szeretek – mégsem tudtam soha úgy lehozni színpadon, ahogy igazán szerettem volna, de remélem, hogy ez a legtöbb esetben nem tűnt fel a közönségnek.
A Minibár.
Az egy súlyos mélypont volt. Életemben először ekkor szembesültem a kiégéssel. Emlékszem, hogy konkrétan rákerestem a neten, hogy mi az a kiégés, és minden egyes tünet, amit felsoroltak, az igaz volt rám. Ez a dal iszonyatosan nehezen íródott, legalább ötven verziója készült el, mire végül megszületett az a forma, amit ti is ismerhettek.
A MIIVAN a rap-triótok albumáról.
A szám beatjét igazából viccből csináltam. Megmutattam a többieknek, és meglepő módon azt mondták, hogy maradjon ez. Őszintén szólva nem is akartam komolyan venni, és ha nincs legalább három ember, aki határozottan azt mondja, hogy ez így jó, akkor biztosan kidobtam volna a kukába. Kicsit olyan ez a sztori, mint Tyler, The Creator Yonkers című száma, az is csak egy poénnak indult.
A Csontvázak a szekrényben című dalod a JEEP:B elnevezésű utolsó nagylemezedről.
Ez az egyik legemberibb számom. A dalszöveget szó szerint sírva írtam, olyan dolgokat fogalmaztam meg benne, amiket korábban még kimondani sem mertem. A szám megírására Kid Cudi dokumentumfilmje (A Man Named Scott) vitt rá. Ezzel a dallal egy hatalmas elemet tudtam lehúzni a bakancslistámról azzal, hogy Grencsó István fuvolázik a dalban.
A Szufla, az első olyan lemezről, ahol már csak háttérmunkád miatt vagy megjelölve közreműködőként.
Annak nagyon jó a beatje, azt erősen megcsináltam. Szeretem ezt a dalt, Schmrk és Franko is jót megy rajta.
Végső soron pedig A Dzsungel Könyve a Co Leeval a közös Gadara lemezről.
Ennek az instrumentálját úgy csináltam Kolosnak, hogy nem tudott róla, és mégis úgy kért tőlem egy ilyen stílusú beatet, mintha tudott volna a létezéséről. A Gadarán találkozott a kettőnk elméje. A projekten kifejezetten figyeltem arra, hogy kizárólag olyan hangokat használjak fel, amit már a hetvenes évekbeli pszichedelikus rockzenében is képesek lehettek megszólaltatni. Puha Szabival beszéltük – aki segített a master részében a lemeznek –, hogy ha lett volna több időnk, akkor a végleges simításokat nem számítógépen, hanem vasakon végeztük volna el, de majd talán legközelebb.
Mit gondolsz, milyen hatások, irányzatok formálhatják a rapzenét a közeljövőben?
Nem tudom, hogy mi lesz most, de arra emlékszem, hogy annak idején meg tudtam jósolni: eljön majd egy időszak, amikor visszanyúlnak a soul mintákhoz. Ez meg is történt – ott volt például a 21 Savage, vagy Jay-Z a 4:44 lemezzel. Viszont most... fogalmam sincs. Nem érzem azt, hogy jelenleg annyira egy irányba menne a rapzene. LA-ben ott van például Kendrick, aki új szemszögből nyúl az autentikus West Coast-lüktetéshez. A másik oldalon meg, New York környékén a Griselda-féle hangzás jön fel. Szóval nagyon nehéz most megjósolni, merre tart ez az egész. Régebben a drillre is azt mondtam, hogy az lesz a következő nagy dolog, aztán végül mégsem lett az. Zeneileg most ezt nem látom át annyira, de abban szinte biztos vagyok, hogy újra menő lesz a mondanivaló és a tényleges tartalom a dalszövegekben.
