Itt vagyunk a broetry hajnalán: a költészet lesz az új loafer, amit arra használnak majd a fiúk, hogy becsajozzanak?

Aki a 2010-es években volt tinédzser, talán emlékszik arra, milyen is volt matek- és törióra közötti szünetben végiggörgetni a Tumblrt, amin azok a lányok osztották meg – általában ijesztően szuicid – verseiket két fojtogatós, aesthetic szoftpornókép között, akiket egyébként soha nem láttál senkivel beszélgetni a suliban. Ez tök természetes volt a lányok körében, ugyanakkor a fiúk közül csak azok vállaltak be hasonlót, akik nagyon erős főhősszindrómával bírtak. Egy haverom mesélte.

A dolgok változtak, a 2020-as évekre nagyon menő lett szenzitívnek, összetettnek, empatikusnak lenni, teljesen normalizálódott az, hogy a férfiak telójára is le van töltve a Pinterest, és – ez egyáltalán nem baj – lúzerségnek számít egy érzéketlen szar alaknak lenni.

Az utóbbi időben különböző attribútumokkal próbálták meg a pick-me-boyok megmutatni, hogy ők mások, mint a tesztoszterontól hörgő izomagyúak. Ezek voltak azok a tagok, akik hangosan hirdették, hogy terápiára járnak, loafert és tote baget hordtak, jazz-zenét hallgattak (aminek kifejezetten pozitív hatása volt arra, hogy a szcénából sokan nagyobb közönségre tudtak szert tenni). Nyilván azt érzékeled, hogy a beszélőben van egyfajta cinizmus feléjük, de abszolút nem arról van szó, hogy ez egy szomorú tendencia lenne. Viszont érdemes árnyalni.

Aki nagyon odafigyel, láthatta, hogy egyre gyakrabban jelennek meg az Instagram-sztorikban eredeti versek vagy egyéb költészet irányába mutató próbálkozások, és ezt nem csak mi vettük észre.

A broetry az új dili?

Nemrégiben küldött át egy barátom egy Instagram-reelt, amin egy, a Throwing Fits podcastból kiragadott beszélgetés hallható. „Attól tartok, hogy a költészet lesz az új dolog, amivel srácok érdekesnek vagy sokrétű személyiségeknek akarják majd mutatni magukat” – fogalmaz James Harris, a podcast egyik szereplője. Harris az úgynevezett jazzbrókhoz hasonlítja ezt a kibontakozó trendet, illetve azokhoz, akik loafert hordanak fehér zoknival és jorttal, esetleg kendőt húznak a fejük köré. De milyen céllal? Hát azért, hogy becsajozzanak vagy szimplán érdekes embernek mutassák magukat.

Szóval ez a videó – ami rettentő szellemesen broetrynek nevezi a jelenséget, és broetnak (bróétáknak) a művelőit – megmozgatta a fantáziám: van esély arra, hogy a költészet lesz a morális felsőbbrendűség kifejezésének új, trendi eszköze?

Van. Azóta újabb és újabb művek bukkannak fel a feedben, illetve a sztorikban, és mióta a broetry kifejezés a fejembe ivódott, kezd kirajzolódni, hogy egy, a „mindenki rappel”- vagy „mindenki DJ-zik”-típusú trend hajnalán lehetünk.

A fent említett videóban példának hozzák Matthew Williams divattervezőt, aki márkájának elindítását egy saját verssel jelentette be, illetve Thom Browne-t, aki 2024. februári kollekcióbemutatóját Edgar Allan Poe-nak szentelte. A magasdivat tehát kacsintgat a líra felé, de a New York Times is beszámolt arról, hogy a New York-i fiatalok egyre több időt töltenek felolvasóesteken. 

Magyarországon talán ez kevésbé látszik, és ami látszik, arról se lehet rendesen beszámolni, hisz mégsem screenshotolhatom le random civilek sztorijaiból a verseiket, hogy megmutassam, hogyan nem kéne ezt csinálni, de a lényeg, hogy azokon a helyeken, amiknek fáziskéséssel át szoktuk venni a hip szokásait, ott ez már történik.

Ráadásul a magyar értelmiségi fiatalok körében ott a fogékonyság a költészet iránt. Ennek volt köszönhető, hogy más országokhoz képest jelentősen nagyobbat ment és szilárdabban intézményesült nálunk a slam poetry mozgalom, vagy a 2010-es évek második felében abszolút a tömegkultúra határát súrolták olyan szerzők, mint Simon Márton, Dékány Dávid vagy Závada Péter.

Alapból az előző évtized nosztalgiája is egyre gyakrabban sejlik fel itt-ott, a TikTok például sorozatosan kapja fel annak az időszaknak a zenekarait, és a már 30-hoz közeledő Z generációnak az az évtized volt a legfontosabb szocializációs időszaka kulturális szempontból, így akár a '10-es évek nosztalgiája is egy tényező lehet a költészet szélesebb rétegek számára való újrafelfedezésében.

Miért vagyunk kicsit mégis cinikusak?

Mert a költészet nem ez. Még ha hordoz is magában potenciált néhány lelkes szerző, a legtöbb esetben a műveik meg sem közelítik azt az esztétikai minőségét, eredetiséget, gondolati összetettséget, amit a – kivéreztetett, de azért továbbra is létező – irodalmi szféra alkotói képviselnek. 

Nyilván a művészet és annak értékelése szubjektív, de egy könnyebben befogadható, felszínesebb alkotást, amit egy jóképű, magas, bajuszos, fehér atlétás fiú ír, valószínűleg hamarabb fognak sokan szeretni, mint azt a költészetet, amihez magas olvasottság és belépési küszöb szükséges, illetve egy kevésbé eladható szerzőtől származik.

Habár tény, hogy a termékesült kultúra világában ez így működik, tehát viszonylag magától értetődő, hogy a legtöbb esetben nem egy adott szféra legautentikusabb vagy legszínvonalasabb képviselői válnak mainstream sikerré. Ezzel szemben ugyanakkor kell és fontos kritikát megfogalmazni, illetve szorgalmazni, hogy ha valakit tényleg érdekel a költészet, akkor javallott venni a fáradtságot, megismerni és megérteni azt a lírát is, ami a túlélő folyóiratokban továbbra is él. Vásároljon kortárs köteteket, és ne adja fel akkor, ha egy vers számára első olvasásra nehezen dekódolhatónak bizonyul. 

Szintén cinizmust válthat ki a jó ízlésű emberből a dolog performatív jellege. Nem arról van szó, hogy pokolra jut mindenki, aki bizonyos alkotói tevékenységekbe opportunista motivációkkal kezd bele, de lévén, hogy vannak emberek, akik az életüket teszik fel valamire, azokat talán joggal cseszi fel, ha azt látják, hogy – bizonyos trendeken felbuzdulva – egyesek csak azért foglalkoznak ugyanazzal, hogy mások felé mutassák, hogy azzal foglalkoznak. Nem biztos, hogy mindig mindent meg kell osztani a nagyvilággal, még ha ez jogilag – hál’ istennek – adott is. Lehet, hogy érdemes azt előtte megfontolni, vagy akár megfuttatni másokkal, hogy „figyelj, te szoktál verseket olvasni, szerinted ez milyen?”, és akkor máris tettünk egy gesztust a költészet felé, hogy legalább felmerült bennünk, hogy még nem tartunk ott, hogy publikáljuk a verseinket. Márpedig a valamire való alkotó ember ott kezdődik, hogy az indulásnál látja és érzi, hogy hova kell még fejlődnie.

Van ennek jó oldala is

Ha ez a trend tényleg felüti a fejét, az azt is jelenti, hogy „a brók” – ahogy a Throwing Fitsben fogalmaznak – nem memecoinok vagy valami idióta kártya gyűjtögetésével vannak elfoglalva, hanem olyasvalamivel, amiből sok értéket tesznek zsebre az életükre vonatkozóan, még akkor is, ha csak azért csinálják, hogy csajozzanak vele.

Miért tanulunk irodalmat az iskolában? Azért, mert azon keresztül érzelmi intelligenciát, társadalmi érzékenységet, önreflexióra való igényt, és rengeteg egyéb emberi kvalitást teszünk magunkévá fiatalkorban. Az, hogy ha esetlegesen egyre több ember foglalkozik költészettel a fiatalok között, az társadalmi szinten inkább biztató a jövőre nézve, mintsem hogy aggasztó volna.

Mindemellett a jól ismert kapudrog-klisé is amellett szól, hogy ez jó dolog. Lehet, hogy az emberek nagy része megáll az aranyos kis softboy-szösszeneteknél, és ezzel azonosítja majd a lírát, de egész biztos lesz olyan, aki ezen keresztül kezd érdeklődni a tényleges költészet iránt. Emiatt kezd el olyan kortársakat olvasni, akik talán nem jönnek szembe az Instagramon, emiatt ássa bele magát igazán a szférába, márpedig ha van művészeti ág, aminek jelenleg szüksége lenne nagyobb piacra és közönségre, az az irodalom, és azon belül különösen a líra.