Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című falfestménye az itáliai reneszánsz ékköve, nem mellesleg a világ egyik legismertebb művészeti alkotása. Misztikummal körbeszőtt, enigmatikus mű, mely közel 530 éve ejti ámulatba közönségét.
Az 1452-ben született, teljes nevén Leonardo di ser Piero da Vinci tehetségének mértékére, életművének jelentőségére és nívójára nehéz olyan szuperlatívuszokat találni, amik nem elcsépeltek. Festő, tudós, matematikus, mérnök, feltaláló, anatómus, szobrász, építész, zenész, filozófus és író volt, méghozzá egy személyben. „Uomo universale” néven emlegették akkoriban a polihisztort, ami annyit tesz: egyetemes ember.
Az Utolsó vacsorán kívül számos örök érvényű művészeti alkotás fűződik a nevéhez, többek közt a Mona Lisa, a Vitruvius-tanulmány, a Sziklás Madonna, a Ginevra de' Benci-portré, a Hölgy hermelinnel, illetve bámulatos részletességű anatómiai rajzok, repülőgép-modellek, hidraulikai tervek, csillagászati feljegyzések, matematikai számítások, zeneművek, szobrok, és különböző tudományi ágakat felölelő, a mai napig is helytálló kutatások.
A botanikai, térképészeti, paleontológiai ismeretekkel is felvértezett itáliai zsenit Ludovico Sforza, a Milánói Hercegség régense 1494 környékén bízta meg azzal a feladattal, hogy az 1463-ban épült, milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának, vagyis ebédlőtermének a falára megfesse Az utolsó vacsorát (olaszul Il Cenacolo, szó szerint Az ebédlő vagy L'Ultima Cena, Az utolsó vacsora). A fölötte látható Sforza-címerek hűen árulkodnak arról, hogy a reneszánsz nagy festőihez hasonlóan, Leonardo sem elszigeteltségben dolgozott, mecénásai támogatására, megrendeléseire támaszkodott.
A festmény azt a közös étkezést hivatott megeleveníteni, amelyre Jézus Krisztus elfogatását és keresztre feszítését megelőző estén került sor, a tizenkét apostol és a próféta részvételével. A Biblia szerint Jeruzsálemben, egy cenáculumban tartották, tehát egy lakóház emeleti részén lévő, berendezett ebédlőjében. Jézus ezen az estén nevezte a kenyeret és bort az ő testének és vérének, mielőtt kinyilatkoztatta, hogy az apostolok egyike el fogja árulni őt.
Jézus így szólt: „Bizony, mondom nektek, egyiktek elárul engem.”
Az apostolok szomorúak lettek és egymás után kérdezték: „Talán én vagyok, Uram?”
Jézus válaszolt: „Aki velem tálból mártogat, ő fog elárulni engem.” (Máté 18:18-20)
A keresztény hagyományok szerint a vacsora után Jézus a Gecsemáné-kertben imádkozott, amikor Júdás katonák társaságában érte jött. Az elfogása utáni napon, Nagypénteken következett Pilátus, Júdea római helytartójának ítélete, a keresztre feszítés, húsvét vasárnapján pedig a feltámadás.
Csoda, hogy egyáltalán láthatjuk
Leonardo, aki ez időben már a negyvenes éveit taposta, 1494-ben vágott bele a projektbe. Érdekesség, hogy a Mona Lisa ekkor még gondolati síkon sem létezett, a természetfeletti mosollyal tarkított portrénak ugyanis 1503-ban kezdett neki. Híres volt arról a mester, hogy minuciózus, perfekcionista módon alkot, ezúttal sem tett másként: négy éven át tökéletesítette Az utolsó vacsorát, melyet végül 1498-ban fejezett be. Hosszú szüneteket tartott, ami nem éppen bizonyult ideális stratégiának az időtállóság szempontjából.
A freskók esetében lényeges, hogy a művész sebtében dolgozzon, és a friss, nedves vakolatra még azelőtt felvigye a festéket, hogy megszáradna, ezáltal kvázi „bezárva” a pigmenteket. Da Vinci viszont, jó szokásához híven újfajta metódussal kísérletezett, tempera és olajfesték keverékével, melyet kétrétegnyi száraz alapra vitt fel.
A kísérleti technika okán csupán néhány év elteltével elkezdett lepattogzani a festék. A jelenségre ráerősített a kolostor konyhájából szálló gőz és füst, de még a gyertyák kormozása és a helyiség nedves páratartalma is. A sors különös fintora, hogy a refektórium ellenkező falán látható, Giovanni Donato Montorfano – Keresztre feszítés nevezetű freskója szintén a 15. század végéről származik, de nagyságrendekkel jobb állapotban van, hiszen tradicionális technikával készült.
A korabeli Utolsó vacsora-ábrázolásoktól merőben eltérő freskó óriási sikert aratott, Giorgio Vasari olasz építész, manierista festő és író egyenesen csodának nevezte. Az innovatív, semmihez sem fogható alkotás lenyűgözte az akkori művészeket – hogy pontosan miért, arról egy kicsit később írok. Akár napokat, heteket is utaztak arisztokrata műkedvelők, uralkodók, hogy megpillanthassák.
Sőt, létezik egy legenda, miszerint I. Ferenc francia király (1494–1547) akkora rajongója volt, hogy meg akarta kaparintani a művet, még úgy is, ha ez azt jelentette volna, hogy kiszedik a falából. Szerencsére ez nem történt meg. Az uralkodó bálványozta Leonardót, el is hívta magához – a polihisztor életének utolsó éveit Franciaországban töltötte.
1652-ben egy ajtót vágtak a falba (a fenti fotón látható is), ami megsemmisítette a Jézus alakja alatti területet, és tovább lazított a festéken. Később Napóleon megszálló csapatai istállónak használták a refektóriumot, ami tovább ronthatott a helyzeten. A 19. század elején ráadásul árvíz volt a térségben, melynek következtében bepenészesedtek a falak.
A legsúlyosabb csapás viszont csak ezután érkezett: a II. világháború idején a szövetséges hatalmak egyik bombája eltalálta a refektóriumot, aminek a teteje és az egyik fala is összedőlt. A falfestmény megmenekült, de hónapokig ki volt téve az időjárás viszontagságainak, mielőtt újjáépítették a helyiséget. 1978-ra a freskó már súlyosan sérült volt, tele hajszálrepedésekkel, lepattogzott festékrétegekkel.
A 20. század végén extenzív, komplex és a művészetkedvelőket és szakértőket egyaránt megosztó restaurációs munkálatokon esett át. Közel húsz éven át tartott, 1999-ben fejezték be. Jelentős mennyiségű koszt és lakkréteget távolították el, eközben bézs színű akvarellel pótolták azokat a részeket, amelyek helyreállítása lehetetlennek bizonyult. A művelet kritikusai szerint annyi festéket távolítottak el a renováció során, hogy Leonardo eredeti művének csupán töredéke maradt meg. Elismerésben is részesült ugyanakkor a projekt, hiszen az apostolok arckifejezése, illetve az asztalon lévő ételek sokkal szebbé, jobban kivehetővé váltak. Kétségtelen, hogy az eredeti alkotás vibráló színei elhalványultak, de a restauráció nélkül közel sem láthatnánk annyit a műből, mint napjainkban.
A több mint húsz éven át tartó munkálatok folyamán egyáltalán nem, vagy rendkívül korlátozott mértékben lehetett megtekinteni Az utolsó vacsorát, hiszen bármilyen változás a levegő szerkezetében (páratartalom, szén-dioxid, por) veszélyeztette volna a munkafolyamatokat és a falfestmény épségét.
1999-ben, az ünnepélyes megnyitót követően újból teljeskörűen látogatható, egyszerre maximum 25 fős csoportokban, 15 perces turnusokban. A pontos időpontra szóló jegyek három hónapra előre vásárolhatóak meg, érdemes szemfülesnek lenni, mert néhány nap alatt elfogynak. A következő, augusztus, szeptember és október hónapokat felölelő időszakra vonatkozó jegyárusítás feltehetően június közepén veszi kezdetét. Ha megtekintenéd az élő legendát, csekkold rendszeresen az alábbi weboldalt.
Mitől olyan különleges?
Leonardo da Vinci forradalmi kompozíciót alkotott, eltérve a korabeli konvencióktól. A festmény nem követi a hagyományos, magasztos stílusú, statikus ábrázolásmódot, és nem látható glória sem az apostolok és Jézus feje fölött. Halandóként, emberként ábrázolja a bibliai szereplőket, ami az akkori glorifikált, plasztikus illusztrációknak merőben ellentartott. Nem beszélve a lenyűgözően aprólékos arcábrázolásról, színösszeállításról és a matematikai pontosságú, már-már geometrikus elrendezésről - minden aspektusában fellelhető a zseni keze nyoma.
Leonardo azt a pillanatot kelti életre, amikor Jézus közli az apostolokkal, hogy egyikük el fogja árulni őt. Dinamikus, szinte mozgóképet láthatunk, ami előrevetíti az későbbi, jól ismert eseménysorozatot is. Az apostoloknak egyedi, személyre szabott arckifejezésük, érzelemviláguk, kvázi önálló történetük van, ami a reneszánsz idején forradalmi megközelítésnek számított.
Vizsgáljuk is meg őket egyesével, balról jobbra haladva. Bertalan (avagy Nátániel) és Jakab hitetlenkedő, megdöbbent ábrázatot vágnak, mintha próbálnák feldolgozni a történteket. András érzékletesen kinyújtja a kezeit, elutasítva Jézus vádjait. Péter dühös, védelmező és nyugtalan energiákat sugall, János merengő, bánatos. Júdás elfordul, magához húzza az erszényét, ami árulására, bűntudatára utal. Tamás reakciója csodálkozást, kételkedést sugároz, idősebb Jakab arcán meglepettség, döbbenet tükröződik. Fülöp mintha kérdőre vonná a próféta szavait, Máté, Tádé és Simon triót alkotnak, és heves diskurzust folytatnak Jézus elhangzott szavai kapcsán.
Jól megfigyelhető, hogy Jézus a festmény középpontjában helyezkedik el, Leonardo mesterien alkalmazza az iránypontos perspektívát. Az asztal és a terem vonalai, minden tekintet és dramatizációs feszültségfokozás az ő alakjában összpontosul. Ahogy említettem, nincs felette glória – bár a háttérből beszűrődő fényforrás egyesek szerint glória illúzióját kelti –, ami ráerősít a halandóságára, emberi létére, passiójának realizmusára.
Az utolsó vacsora popkulturális öröksége
Leonardo briliáns életműve kapcsán újfent fellángolt az érdeklődés Dan Brown 2003-as, A Da Vinci-kód című könyve világméretű bestsellere nyomán. Három évvel később film is készült belőle, méghozzá Tom Hanks és Audrey Tautou főszereplésével, melynek köszönhetően újabb generációkat szippantott be a Leonardo-festményeket körülvevő misztérium. A fiktív történet szerint Leonardo is részese volt a több évezredes történelemmel rendelkező, titkos keresztény társaságnak, a Sion-rendnek, mely a Szent Grált és Jézus Krisztus titkait, vérvonalát őrzi. A rend féltve őrzött titkairól pedig az itáliai művész nyomokat rejtett el a műveiben, pontosabban Az utolsó vacsorában.
A cselekmény szerint ilyen például, hogy Jézus jobbján nem János, hanem Mária Magdolna, a próféta felesége látható, akivel a könyv története szerint közös gyermekük is született. Nincsenek alátámasztott bizonyítékok a teóriára, Leonardo a saját jegyzeteiben is Jánosként hivatkozott a kétségtelenül feminin vonásokkal bíró apostolra. Továbbá, a falfestményről látványosan hiányzik a Szent Grál, melyet a Jézus és „Magdolna” közt kirajzolódó, ivókupa alakú V-formával magyaráz a könyv, amely a nőiességet, a női méhet, illetve gyermeküket szimbolizálja.
Bár ez az elmélet is nélkülözi a tudományos megalapozottságot, a Grálnak valóban hűlt helye a festményen, a V-alak ténylegesen a harmóniát, szakrális rendet jelképezheti, illetve a spiritualitást a materializmus ellenében. Ezenkívül kismillió rejtett üzenettel kapcsolatos elmélet kering Az utolsó vacsoráról, vannak, akik szerint zeneművet rejt, mások addig tükrözik, forgatják, amíg különböző rejtélyes alakokra, üzenetekre nem bukkannak.
Felmerülhet a kérdés, hogy a ma emberének mit jelenthet Az utolsó vacsora. Da Vinci műve túlmutat önmagán, nem csupán a reneszánsz művészet évszázadokat átívelő hatásáról tesz tanúbizonyságot, de kulturális, művészeti ikonként és történelmi látleletként is funkcionál. Az emberiség spirituális és művészeti öröksége; bemutatja az elképesztő alkotói erőnket, de gyarlóságunkat is. Kultúrtörténeti jelentőségű emlékmű, akár a Colosseumhoz vagy a gízai nagy piramishoz is hasonlítható. Felbecsülhetetlen művészeti és szentimentális értékéhez hozzáadódik, hogy nem örökéletű, az évszázadok előrehaladtával, a restaurációk ellenére egyre halványabbá válik, ezért különösen fontos, hogy ápoljuk, és amennyire lehetséges, megőrizzük az utókor számára.
