Olvasói levél: Utam a terápiáig

A Refresher Magyarország oldalaira, legyen szó az Instagramról, a Facebookról vagy a site mindenki számára elérhető e-mail-címéről, folyamatosan érkeznek olyan üzenetek, levelek és beszámolók, amelyek a ti érzéseitekről és tapasztalásaitokról szólnak. Az üzeneteket nézve arra jutottunk, itt az ideje egy havonta megjelenő Olvasói levél csatornát nyitni az oldalon, ahol ti mesélhettek arról, hogyan élitek meg a mindennapokat. A következőkben Nagy Bence levelét olvashatjátok, aki saját történetét írja le arról, hogyan jutott el hosszas őrlődés után arra a döntésre, hogy terápiára kezdjen járni. 

Ha neked is van egy történeted, amit úgy érzel, jó lenne tudatni a világgal, küldd el nekünk az info@refresher.hu címre. 

____________________________________________________________________________________________________

Sokat gondolkoztam, hogy mit is írjak bemutatkozásként, hiszen az alábbi cikkben eleve mélyfúrást végzek a lelkemben, és olyan dolgokat teszek közszemlére, amiket eddig rejtegettem – pontosabban csak keveseknek beszéltem róla. Hiszen ki a fene kezd úgy egy beszélgetést, hogy: „Szia, Nagy Bence vagyok, a fiatal felnőttkor vége felé járok. Egészen sokat nevetek és életvidámnak nézek ki, de épp egy középsúlyos depressziós epizódból vagyok kilábalóban. Amúgy szociális helyzetekben gyakran szorongok, de ezt már kiválóan megtanultam leplezni.”

Ebben az írásban saját magamat inkább narrátornak gondolom, mint főszereplőnek. Az elsődleges célom az, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy teljesen normális az, hogy bizonyos élethelyzetek megoldása, a stresszel való megküzdés nehézséget okoz számunkra, ahogyan az is teljesen normális, hogy sokszor félünk ehhez segítséget kérni. Ugyanakkor, ha ezeket felismerjük és leküzdjük ezeket a gátakat, merünk őszintén beszélni a problémákról, akkor valódi szakemberek segítségével a megoldás sokkal gyorsabb és fájdalommentesebb lehet, mint azt elsőre gondolnánk. 

 „A pszichológus azoknak kell, akiknek nincsenek barátai”; „Nem olyan nagy a baj, hogy segítséget kelljen kérnem”; „Nem fogom másnak kiteregetni a problémáimat” – ilyesmi mondatokat rendszeresen hallottam az utóbbi időben. Több ismerősömnél tapasztaltam már azt is, hogy felismerik, hogy a mentális egészségükért aktívan tenni kéne, de valahol megrekednek. Saját példámon szeretném bemutatni, hogy engem milyen tényezők hátráltattak és segítettek abban, hogy végül eljutottam a segítségig. Harminc életévemből öt éven keresztül jártam pszichiáterhez és pszichoterápiára. Volt, amikor heti rendszerességgel, és volt, amikor csak negyedévente találkoztam a pszichológusommal. Sokáig szégyelltem erről beszélni, féltem a megbélyegzéstől, de már nem gondolom, hogy tartanom kéne ettől. Ismertetném az utamat, hátha ezzel másoknak is motivációt és kapaszkodót adhatok.

Az egyetemi teljesítménykényszer, az otthonról való elköltözés, az átalakuló családi és baráti kapcsolatok és az, hogy fiatal felnőttként felelősséget kell vállalnom a saját életemért, újabb és újabb rétegekként rakódtak rá – a már amúgy is meglévő – feldolgozatlan traumáimra. Ez alatt a nyomás alatt szépen fokozatosan őröltem fel a testi és lelki épségemet, számomra „megmagyarázhatatlan” tünetekkel. Nem egyik napról a másikra történt ez, hónapról-hónapra, félévről-félévre kerültem mélyebbre, ha nőtt a terhelés rajtam, a tüneteim is fokozódtak. Javulás nemigen volt, maximum stagnálás.

Alvásminőségem jelentősen romlott, elalvási nehézségek, rémálmok és alvási paralízis jelentkezett. Problémáim lettek az étkezéssel, sokat fogytam, rendszeresen korgó gyomorral – önmagamat emésztve – feküdtem le, de nem azért, mert nem volt mit enni, hanem mert volt, hogy öklendezni kezdtem, ha ételre néztem. Hosszú út volt az is, hogy felismerjem, hogy pánikrohamaim vannak. Eleinte a kardiológusnál kerestem a megoldást az alkalmanként megjelenő heves szívdobogásra, megszédülésekre és mellkasi fájdalmakra. Tartalékaimat feléltem, a produktivitásom jelentősen csökkent, ezek pedig csak tovább fokozták a megélt stresszt. Egyre mélyebb spirálba kerülve, végtelenségig kimerülve, önbántó gondolatok közepette próbáltam a meglévő mozaikdarabokból összerakni, hogy vajon mi bajom is lehet.

Az élet nehézségeivel való megküzdésre az egyetlen általam ismert és már bejáratott családi opció az alkohol, illetve más tompítók lettek volna – ahogyan ez a megoldási technikája a magyar lakosság több mint 20 százalékának is. Mivel gyermekkoromtól kezdve azt néztem végig, hogy hogyan roncsol szét életeket a függőség, ez nem volt valódi opció számomra. Szerettem volna más lenni, mást tenni, de egyszerűen nem volt erről ismeretem. Ebben az időszakban kezdtem el alapozó pszichológiai tantárgyakat tanulni az egyetemen, és kezdett világossá válni számomra, hogy nem a nyugtató, a hányáscsillapító és a vérnyomáscsökkentő lesz az igazi megoldás. Ugyanakkor el kell azt is ismernem, hogy a gyógyszerek gyorsan és biztosan hatottak, egyszerűbb volt velük az életem. Azonban rá kellett döbbennem, hogy ugyanolyanná váltam, aki nem akartam lenni: valódi megoldás helyett, a tüneteimet leplező szerekkel próbálom megtalálni a nyugalmamat.

Kezdett nyilvánvaló lenni, hogy pszichiátriai, pszichológusi segítségre van szükségem, de ettől rettegtem.

Hátráltatott a szégyen- és kudarcérzet a beismeréstől, hogy egyedül nem tudok jobban lenni, nem tudom megoldani a problémáimat. Csengett a fülemben: „gyenge vagy, nem vagy igazi férfi”. Valahol féltem attól is, hogy szembe kell néznem a saját és a családom eddig – még magam elől is – rejtett, de a mélyben munkálkodó sebeivel, amelyek megváltoztathatják a magamról és környezetemről kialakított képet. Bármennyire felemésztett ez a helyzet, a rosszullét és az intruzív gondolatok mindennapos jelenléte volt az alapállapotom, így ez adott biztonságot és ehhez volt egy ragaszkodásom is. Pokoli volt, kicsinált, de mégis ezt ismertem, ebben voltam otthon. Talán attól is tartottam, ha ezen változtatok, akkor a személyiségem egy része is elveszik. Rejtegettem a tervemet, hogy pszichológushoz fogok menni, mert azt éreztem, hogy akkor kívülről is megkapom azt, amivel már belülről nyomasztottam magamat.

Visszatekintve, biztosan blokkolta a továbblépést az is, hogy a segítségkérés után már betegnek „kellett volna” címkézni magam, hiába voltam már depressziós, evés- és pánikzavarral küzdő ember abban a percben is. Ameddig ez nem volt orvos által leírva, addig hivatalosan még nem voltam az... A legjelentősebb gát viszont az volt, hogy egy vadidegen ember előtt kell megnyílnom, meg kell bíznom abban, hogy valóban tud segíteni és megőrzi a titkaimat. Volt még betárazva félelmem azzal kapcsolatban is, hogy nem fog megérteni, nem fog hinni nekem, ő is azt mondja, hogy „ne picsogjál, legyél férfi”, vagy egyszerűen kinevet, esetleg kiderül, hogy valami komolyabb mentális problémám van és az életem hátralévő részét valahogy úgy töltöm el, ahogy a Száll a kakukk fészkére című filmben láttam.

Mégis át lehetett törni ezeket a gátakat. Bár ebben a beszűkült állapotban, nagyon egyedül éreztem magamat, a barátaim végig támogató és elfogadó közeget biztosítottak számomra, még akkor is, ha nem egészen értették, hogy mi van velem. Nem szerettem volna ezzel visszaélni és teher sem szerettem volna lenni. Legkevésbé pedig azt szerettem volna, hogy sajnáljanak vagy betegként kezeljenek.

Ezért fokozatosan igyekeztem úrrá lenni a félelmeimen. Minél alaposabban próbáltam mindent megismerni, amit a pszichiátriai ellátásról és a pszichoterápiáról tudni lehet. Informálódtam a mentális betegségekről, kezelési lehetőségekről, gyógyszerekről, beszámolókat és különböző gyógyulási utakat olvastam. Alaposabban megismertem, hogy milyen jogaim vannak az ellátás során. Minél többet megtudtam a várható ellátásról, annál kevésbé éreztem azt idegennek és félelmetesnek. Próbáltam az előttem álló időszakra úgy tekinteni, mint egy tanulási és fejlődési lehetőségre, ahol magamról, a gondolataimról és a félelmeim gyökereiről is minél többet megtudhatok. Ami pedig átbillentett, hogy hosszan gondolkoztam azon is, hogy milyen életem lenne, ha nem változtatnék: Vajon 10-20 év múlva hogyan élnék? Vajon akkor is meglennének még ezek a tüneteim, vagy hozzászoknék addigra és közönyössé válnék? Elkerülnék mindent, amit csak lehet és teljesen beszűkülne az életem? Végül mégis a drogok és az alkohol lenne a mentsváram? Ezek félelmetesebb szcenáriók voltak, mint az, hogy segítséget kérjek. Eléggé fájt már ekkorra, nagyon szerettem volna jól lenni.

Felkerestem a háziorvosomat, vettem egy nagy levegőt és elmondtam, hogy hogy is vagyok. Nem meglepő módon nem nevetett ki, nem mondta, hogy legyek férfi, és azt sem mondta, hogy kudarcot vallottam, helyette felhívta a területileg illetékes pszichiátriai gondozót, tájékoztatást kért és igyekezett a legteljesebben segíteni. Két hét múlva jött a következő nagy lépés, amikorra a pszichiátriára volt időpontom. Biztonságot adott, hogy az egyik barátom konkrétan a rendelő ajtajáig kísért. Szeretném azt hinni, hogy nem csak szerencsém volt, hanem hogy máshol is ilyen ellátást kaptam volna. Az orvos nem mondta, hogy hülye vagyok, nem szeretett volna begyógyszerezni és nem hívott rám egy biztonsági ápolót sem. Közel másfél óra aktív, befogadó figyelmet, megértést és rengeteg javaslatot kaptam, felajánlotta a gyógyszerszedés lehetőségét, tájékoztatott az előnyökről és hátrányokról, hagyott időt arra is, hogy döntsek. Továbbá kontaktot adott a pszichológushoz. (Ezen a ponton érdemes megjegyeznem, hogy az évek alatt további két pszichiáter is segítette a gyógyulásomat, és az ő részükről is ezt a pozitív hozzáállást tapasztaltam.) Egyetlen telefonhívásra volt, hogy pszichológushoz kerüljek, napokig halogattam, hiába gyűrtem már le annyi nehézséget. Tárcsáztam, kicsengett, egy kedves hang megkérdezte, hogy miben segíthet. Feleslegesen próbáltam el százszor a válaszom erre a kérdésre, elég szaggatottan ment, hogy ezt megfogalmazzam. Az időpont megvolt, a félelmeimen túlmutató bizakodással álltam a váróban. Az ajtó kinyílt, és leültem abba a fotelbe, amelyből ugyan elég sokszor, de öt év múlva végleg felálltam.

A prekoncepcióim nem igazolódtak be, szépen lassan egyre jobban megbíztam valakiben, akiről öt év alatt szinte semmit nem tudtam meg. Ugyan nem kaptam azonnali megoldásokat, de fokozatosan a gyógyulás útjára tudtam lépni, visszatértek a színek az életembe, a kínzó tüneteim csökkentek, majd el is múltak. Megtanultam azt, hogy a szélsőséges időszakokban nem elvárható a szervezetemtől, hogy úgy funkcionáljon, mintha minden rendben lenne. Ebből kifolyólag az évek alatt megszokott, majd elfeledett tüneteim néha visszatérnek és emlékeztetnek arra, hogy hová nem szeretnék újra eljutni, figyelmeztetnek, hogy megint valamin változtatni, finomhangolni kell. Nem hiszem, hogy egy életre el tudtam volna köszönni a depressziótól és egyéb zavaraimtól, a szorongásaim pedig megzabolázva ugyan, de itt vannak velem, ugyanakkor fényévekben mérhető a fejlődés. Bíztam abban, hogy egyszer azt mondhatom, hogy kész vagyok, de ilyen pontra nem is szeretnék jutni, mert az azt jelentené, hogy elfogytak a fejlődési céljaim. Egész biztos vagyok abban is, hogy lesz miről beszélgetnem egy pszichológussal a jövőben is. 

Nem tudom, hogy tudok-e végső tanulságot írni, vagy kell-e ez egyáltalán. A segítségkérés, a problémáink megfogalmazása és kimondása mind-mind nehéz műfaj. A gyógyulás nem azonnali és van, hogy fájdalmas folyamat, rámutathat ugyanakkor az eddig rejtett erőforrásainkra, értékeinkre és arra is, hogy nem vagyunk egyedül. Őszintén azt gondolom, hogy megéri változtatni, megéri tenni a boldogabb és kiegyensúlyozottabb mindennapokért. Néha pedig szükséges feltenni azt a kérdést: tényleg azt az életet élem, amelyet és ahogyan szeretném?