„A Nickel-fiúk” című filmnek annyi köze van A-listás sztárokhoz, hogy Brad Pitt odaíratta a nevét executive producerként. Nem csoda, hogy a többi Oscar-jelölt között radar alatt maradt. Pedig van mit mondani róla. El is mondtuk. Kritika.
Biztos mind emlékszünk még az előző évtized közepére, amikor a Black Lives Matter mozgalom a csúcson volt, és sorra húzták be az Oscarokat azok a filmek, amik az amerikai feketék helyzetével foglalkoztak. Habár Amerika és a világ nem gyógyult ki a rasszizmusból, a téma egy kicsit hátrébb sorolódott, és más kisebbségi csoportok vagy társadalmi ügyek kerültek előtérbe Hollywoodban, az afrikai-amerikaiak sorsáról készült filmek pedig inkább csak jelképes jelöléseket kapnak az iparág legnagyobb díjátadóján.
Valami ilyesmi történt RaMell Ross A Nickel-fiúk (Nickel Boys) című munkájával is, ami Colson Whitehead azonos című, Pulitzer-díjas regénye alapján készült. Két Oscar-jelölést (legjobb film, legjobb adaptált forgatókönyv) begyűjtött ugyan, de esélye nem sok volt, és a bekerülő alkotások közül látszólag ez maradt leginkább radar alatt. És most, hogy a film felkerült az Amazon Prime-ra, és végre itthon is megnézhettük, ki lehet jelenteni: méltatlanul.
„Megváltoztathatod a törvényt, de azt, ahogy az emberek egymással bánnak, nem lehet megváltoztatni”
A fekete polgárjogi mozgalom idején tinédzseréveit élő, szegregált iskolában tanuló Elwood Curtist tanára nagy tehetségnek tartja, ezért szeretné elküldeni egy közeli főiskola előkészítő kurzusára. A főhős el is indul, ugyanakkor az úton stoppolva beszáll egy idegen autójába, amiről kiderül, hogy lopott. Elwoodot (megkérdőjelezhető körülmények között) bűnrészesként kezelik az autórablásban, és javítóintézetbe küldik, ahol megismeri Turnert, akivel közeli barátok lesznek az ott töltött hónapok alatt, és akivel rengeteget beszélnek és vitatkoznak a saját, illetve a színes bőrűek sorsáról is.
A fiktív, de a valóság által inspirált Nickel Akadémián külön kollégiumot tartanak fenn a fekete és fehér raboknak. Az intézetben a fekete fiúk – gyakran ártatlanul is – ki vannak téve az abuzív büntetéseknek, amik annyira súlyosak, hogy akár életveszélyt is jelenthetnek számukra.
A Kamaszok rávilágít, mi a gond a mai fiatalokkal, miközben sarokba szorítja és gyomorba vágja a nézőt
tegnap 12:02 -kor
Mondhatjuk, hogy ez a fő cselekményszál, de ahogy a regény, úgy a film története is több idősíkon zajlik. Alapvetően egy klasszikus retrospektív visszaemlékezésről van szó, amit a képi megvalósítás és a vágás tesz különlegessé.
A szemükön keresztül
Az amúgy sem konvencionális víziójáról híres RaMell Ross ugyanis úgy döntött, hogy a filmet a két fiú perspektívájából mutatja meg. Mármint szó szerint, az ő szemükön keresztül látjuk a történéseket, ami már alapvetően megmutatja, mekkora effortot és érzéket követelt meg a forgatás Jomo Fray operatőrtől (fura, hogy jelölést sem kapott az Oscaron).
Önmagában persze ez nem egy elképesztően egyedi ötlet, hiszen láttunk már ilyet, ugyanakkor egy irodalmi mű alapján készült szerzői filmben elég váratlan megoldás, ráadásul megragadó színvilággal és 4:3-as képaránnyal párosul, így gyakorlatilag már az első kép behúzza a nézőt.
Groteszk és tragikus jövő vár ránk – Megnéztük Robert Pattinson és Bong Joon Ho új filmjét, a Mickey 17-et
2025.3.6 11:14
A perspektívahasználatban egyébként van variálás, ezzel is jelezve, hogy épp hol vagyunk időben. A 60-as évek eseményeit teljesen valakinek a szemén keresztül látjuk, míg a jelenben kicsit hátrébb helyezkedik a kamera, és a főhős feje hátulja is benne van, ezzel (talán) azt jelezve, hogy az idő haladtával kinyílik az ember világképe, és tágul a látószög, amin keresztül az életet figyeli.
Rengeteg mindenről szól
Hálistennek ugyanakkor A Nickel-fiúk nemcsak egy filmtechnikai kísérlet, mert annyi rétege van, hogy kielégíti azt is, akit a képi megvalósítás hidegen hagy. Rengeteg mindenről szól ugyanis. Ezt nyilván az alapjául szolgáló regénynek is köszönheti, de ahogy ezt vászonra viszi, a képiség eszközével új narratívákat nyit meg, és kérdem én: mi értelme megfilmesíteni egy irodalmi művet, ha nem ez?
Persze, szól az amerikai társadalmat mélységeiben átható, rendszerszintű rasszizmusról, olyan történeteket mesél róla, amiről mai fejjel azt gondolnánk, hogy a második világháború óta már biztos nem történhettek meg civilizált országokban. Szól a bántalmazott ember kiszolgáltatottságáról. Szól az önfeláldozó barátságról, arról, hogyan képes hatni egymásra két ember, hogyan képes inspirálni egyik a másikat arra, hogy ne tűrje el az indokolatlan elnyomást.
Talán RaMell Ross legizgalmasabb megmozdulása a filmben mégis az, hogy korabeli tévés, rádiós felvételeket használ, ezzel egyrészt pihenőt ad a cselekményben, másrészt tágabb kontextusba helyezi az eseményeket. Talán ezzel tolja a leginkább ki a film művészi plafonját, ettől lesz az egésznek egyedi és izgalmas ritmusa, és ez dobja fel a legbrutálisabb költői kérdést:
Tényleg hamarabb tanultunk meg embert küldeni a Holdra, mint emberként bánni egymással?
Ez nyilván nem egy Nobel-díjas megfejtés, de a film nagyon érzékletesen odanyomja a néző arcába az axiómát, amire nem tud nem úgy reagálni, hogy: „bassza meg, és tényleg”.
Fűzők, köpenyek és homokóra alakok: ezek voltak szerintünk az idei Oscar legjobb szettjei
2025.3.3 14:49
Baromi izgalmas (és valahol provokatív) megoldás folyamatosan egymás mellé helyezni a NASA nagy küldetéseiről szóló jeleneteket meg a két fiú szökési kísérletét egy javítóintézetből. Az egyikre embermilliárdok kíváncsiak, miközben a másikra gyakorlatilag senki. Pedig mennyivel nagyobb tétje van az utóbbinak ebben a kontextusban, mennyivel súlyosabbnak tűnhet ennek a két fiúnak a sorsa, mint az Apollo-8 legénységének űrutazása, ha humánus szemmel narráljuk az egészet.
A Nickel-fiúk úgy beszél ezekről, hogy közben képileg és vágásban is egy kreatív, egyedi alkotás. Persze, érezhető benne némi „első filmesség”, ami leginkább a forgatókönyv aránytévesztésein érhető tetten, illetve azon, hogy sok szempontból úgy próbál enigmatikus lenni, hogy inkább érthetetlenné válik. De olyat nyújt közben, hogy az ember képtelen ezeket nem megbocsátani neki. Szívszorító, fájdalmas és katartikus filmélmény, biztosan az egyik legjobb az idei Oscar-felhozatalból.
