A Trafóba dolgozni mentem, és meg sem fordult a fejemben, hogyan tudnám ellógni. Rossz munkakerülő lennék? De jó munkaerő vagyok? Megy nekem az időmenedzsment vagy igazából a halogatásra születtem? Ilyesmi kérdések cikáztak a fejemben a darab közben.
Három testvér, Thury Gábor, Thury Lili és Thury Zita a Trafóban állították színpadra a Közveszélyes munkakerülők című közösségi darabot, akiket a rokoni szálon kívül összeköt még, hogy mindhárman a művészeti szférában tevékenykednek, és a szabadúszó lét nem ismeretlen forma számukra.
Munkáskultúra Gödön
A összművészeti előadás Thuryék családi örökségéből indul ki, az első húsz perc a gödi Fészek nyaralótáborba repíti vissza a nézőt egy történeti visszaemlékezés keretein belül.
Az 1920-as években a szegényebb rétegek főleg a Budapest-közeli, kiépítetlen helyszíneket látogatták, kitéve magukat a hatóságok vegzálásának és a helyiekkel való konfliktusnak. A Duna gödi partszakaszán alakult Fészek végre egy állandó helyet jelentett a pihenésre, szórakozásra és kultúrára vágyó munkásosztály számára: a telket 1924-ben vásárolta meg a Munkás Testedző Egyesület és közösségi munkával kiépítettek egy sátrakból és faházból álló nyaralótábort, ahova a fiatalok vasárnaponként pénz híján sokszor gyalog jutottak ki egészen a Nyugatitól. A baloldali eszméknek elkötelezett társadalmi osztály munkáskultúrát szervezett Gödön, egy sajátos közösséget, ami új szokásokat és szavakat is kitermelt, például a kolkaja szolidáris gesztust, aminek lényege, hogy mindenki annyit adott be a közösbe, amennyit tudott, az elkészült ételből viszont mindenki egyenlően kapott.
A gödi Fészekben megfordult az akkori értelmiség számos fontos alakja, például Zelk Zoltán, Kassák Lajos, Madzsar Alice vagy József Attila, a strandoláson túl pedig kulturális programok várták az odalátogatókat, például előadások, felolvasások vagy rögtönzött színdarabok, amik gyakran a közösséget érintő történésekre reflektáltak vicces, már-már szatirikus formában.
A Trafóba is elhozza darabját Lia Rodrigues sztárkoreográfus, aki a művészettel épít hidat a társadalmi csoportok között
2024.5.28 12:54
A Közveszélyes munkakerülők alapötletét az adta, hogy a Thury testvérek Tutónak becézett nagyapja, Balog László fontos kultúraszervező szerepet töltött be az 1930-as évek megtűrt, majd betiltott munkásmozgalmában, és a gödi gáton mozgás- és szavalókórusokkal készített előadásokat – unokái ezt a száz évvel ezelőtti összművészeti, közösségi hagyományt támasztották fel a Trafóban.
„Szeretem a munkám, de kerülni is szeretem.”
A néző már az első percben érezheti, nem egy szokványos darabra váltott jegyet, a bensőséges hangulathoz hozzájárult, hogy mi például az első sorban, párnákon kaptunk helyet. A Thury testvérek az elején tisztázzák a rendhagyó, kicsit több mint egy óra szabályait: lehet beszélgetni és fotózni a közönség soraiban, és egy-egy jelenetet akár újra is lehet kezdeni.
A kordokumentumokkal, hangfelvételekkel, újságcikkekkel és vizuális illusztrációval tűzdelt történeti visszaemlékezéstől eljutunk a 21. század jellegzetes dolgozói csoportjához, a szabadúszókhoz. A darab második felében nagyobb szerepet kapnak a szereplők, akik között van néhány hivatásos színész, de egyébként az élet különböző területeiről érkeztek. Ami összeköti őket, az az, hogy hasonló konstrukcióban húzzák vagy húzták az igát.
A Közveszélyes munkakerülők a szabadúszással és főleg annak árnyoldalával foglalkozik, reflektálva például olyan magyar specifikumokra, mint a KATA adózási forma 2022-es megnyirbálása, ami számtalan egyéni vállalkozót küldött padlóra. A darab viccesen és kellő öniróniával világít rá, milyen nehéz a szabadúszással járó szabadságot munkákra, pénzre és produktivitásra váltani, miközben az ember az önkizsákmányolással, önostorozással, bizonytalansággal vagy a kiégéssel vív szélmalomharcot. A helyzet pedig nem lesz attól rózsásabb, hogy olyan sztereotip és provokatív mondatokkal is meg kell küzdenie, mint hogy
- „Festőművész leszel? És hol fogsz dolgozni, egy múzeumban? Esetleg kifestenéd a falam?”
- „Mi az a nyelvészet? Akkor te egész nap olvasgatsz? És amúgy lehet azt mondani, hogy deviszont?”
Az előadás a 21. századi munkavállaló igazmondó tükreként szolgál, önkéntelenül szembesíti a nézőt saját – adott esetben káros – szokásaival és a munkához, illetve szabadidőhöz fűződő viszonyával. Teszi ezt például olyan ironikus kiszólásokkal, hogy „már nagyon unom a saját panaszkodásaimat hallgatni!”, vagy olyan jeleneteken keresztül, mint amikor az egyik szereplő home office-napot imitál és egy Word-dokumentumba írogatva tárja elénk, hogyan telik egy átlagos munkanapja: felkel, megkávézgat, kitölt egy tesztet, hogy megtudja a sürgető választ a kérdésre, a kedvenc étele szerint milyen szerelem illik hozzá, majd pörgeti a TikTokot néhány órácskát. Ebben azért megfárad az ember, nyom egy jól megérdemelt sziesztát, aztán gyötri a lelkiismerete, hogy ma sem csinált rohadtul semmit, dehát enni azért muszáj, csak összedob gyorsan valamit ebédre, mielőtt meginná nyugisan a második kávéját.
Az előadás egy-egy ponton a közönséget is bevonta, például a bingóban, ahol akkor kellett karikáznunk, ha igaz volt ránk, hogy hétfőn nem dolgoztunk, helyette mondjuk egész nap sorozatot bindzseltünk, vagy hogy a semmittevés közben azért kicsit rosszul is éreztük magunkat. Dehát, „a jó pihenéshez idő kell”, ezekkel a passzusokkal pedig sokan tudnak azonosulni, még ha ezt a főnökük előtt nem is szívesen vallják be.
A darab egy utópisztikus jelenettel zárul, ahol a szereplőgárda a nyugalom szigetén fekszik, és elképzeli, milyen lehet az élet, ha az nem a munka körül forog.
Annyi szabadnapom volt a héten, holnap kiveszek egy munkanapot!
– hangzik el a zárómondat.
