Az egyik legfontosabb, nemzetközi viszonylatban is jelentős kortárs képzőművészünk háromszor szerepelt a Velencei Biennálén, állított már ki São Paulóban, Párizsban, San Franciscóban és számos másik városban, legújabb munkáit pedig Óbudán lehet megnézni.
„Liliomkoszorúk szelíd illata száll“ – hirdeti a felirat azon a kerítéssel körbevett kapun, amelyen keresztül beléphetünk Bukta Imre Műveljük kertjeinket! című kiállítására az óbudai Godot Intézetben. A magyar vidék egyik legautentikusabb krónikása is ezen keresztül hatol be a legújabb munkáit felsorakoztató tárlat területére, hogy maga vezesse körbe a látogatókat a több mint ezer négyzetméteres kiállítótérben.
A hetvenéves művész huszonöt évvel ezelőtt tért vissza szülőfalujába, Mezőszemerére, ahol jelenleg is él és alkot. A dél-hevesi települést sokáig Borsodszemereként ismerték, a település egy 1950-es megyerendezés után kapta ma is használatos nevét. Bukta így ugyan már Mezőszemerén született, de azok a falubeliek, akik legalább három évvel idősebbek nála, még Borsodszemerén látták meg a napvilágot.
Gondolhatják, milyen depressziós voltam, amikor Szentendre után hazaköltöztem. El is terjedt a faluban, hogy ez az Imre gyerek biztosan elkövetett valamit, ugyan mi másért jött volna vissza Szemerére. Hozzáteszem: ezt pont azok az emberek beszélték, akik az egész életüket ott töltötték
– mondja a képzőművész, aki ma is egy istállóból átalakított műteremben dolgozik a Május 1. és az egykori Partizán utcák (ma hivatalosan Pacsirta, eredetileg Kertekalja út) találkozásánál.
Háromnapos bulisorozattal és az argentin technó csillagával ünnepli kilencedik szülinapját az Aether Club
2 nappal ezelőtt
Bukta nyomban rá is tér a kiállítás kezdetét jelentő kapura. „Tudni kell, hogy ha van egy üres ház a faluban, akkor az idővel elkezd fogyni, fogyatkozni. Először a kapu tűnik el, majd a tető, a cserép és a szarufák, aztán az is előfordulhat, hogy tíz év elteltével már semmit sem találunk a helyén. Hangsúlyoznám: ezt a kaput nem én emeltem el a helyéről, hanem egy olyan valakitől vásároltam, aki valahogyan szerezte.“
A művész ezt a jellegzetesen vidéki kaput alakította át műalkotássá. „Ez is egy olyan kapu, amelyik a szocializmus idején, legjobb tudomásom szerint a hatvanas években, hegesztődött mindenféle esedékanyagokból, természetesen fusiban, a cégnél.“ A díszítéshez használt lábasokat gazdátlan, sorsukra hagyott ingatlanokból gyűjtögette, a végeredmény pedig annyira megtetszett a helyieknek, hogy Bukta több megrendelést is kapott.
Úgyhogy még az is előfordulhat, hogy hamarosan elterjed majd. Bár úgy érzem, nehéz lesz megküzdeni a kapuoszlopokon álló oroszlánszobrokkal. De képzeljék, már Shiva istennőt ábrázoló kapudíszt is láttam! Bár ők ezt valamiért Buddhának nevezik. Annyi biztos, nehéz lesz felvennem a versenyt ezekkel szemben
– viccelődött Bukta a teltházas bejáráson.
A Reál 2022 című festményen piros bevásárlótáskákkal megörökített, fejkendős asszonyról a művész elárulja: szintén falubelije, Marikának hívják, és egy kínai-amerikai férfival él, akivel egy első látásra talán elhanyagoltnak tűnő, valójában azonban egy nagyon is gondosan művelt, tervszerűen ültetett veteményest gondoznak, amelyben mustár, ehető krizantém és egyéb egzotikus növények is nőnek.
A tájidegennek tűnő növényválasztásokat Marika a férje otthonról hozott ízlésével, valamint azzal a némileg profán, de nagyon is racionális indokkal magyarázza, hogy ezek a növények nem különösebben népszerűek a kertekbe besurranó tolvajok körében. A nőről azt is megtudjuk, hogy egykor a New York Times grafikusaként dolgozott, de ma már falusi asszonyként él Mezőszemerén férjével, Michaellel – akit a helyiek csak Csenként (/Chanként/Chenként) emlegetnek. (A házaspárt egyébként Bukta a szintén 2022-es, Marika és Michael mustárt termeszt című festményén is megörökítette.)
Mi lesz így a fáinkkal?
Az egyik teremben, egy installáció központi elemeként, Bukta Imre egyik mezőszemerei fájának maradványait is láthatjuk, bár a művész eredetileg egyetlen gyümölcsfáját sem szerette volna feláldozni az ötletért.
Ugyan nem sokat termett, de ez nem mentség. Nagyon sok fejtörést okozott, hogyan alkossam meg ezt a művet. Azért mert valami meddő, nincs termése, meg kellene ölnöm?
– avat be egykori dilemmájába az alkotó, aki végül papok segítségét kérte, velük vitatta meg ezt a kérdést. „Végül némi mentséget találtam. Most már úgy tekintek rá, mint egy áldozati bárányra. Előfordul, hogy fel kell áldoznunk valamit valamiért“ – magyarázza az alkotó.
A következő teremben, a Jegenyesor című installációja előtt állva Bukta Imre egyetlen röpke pillanatra maga is megrendül. „Nem szeretném, ha az a benyomás kelne a látogatókban, hogy Mezőszemere egy szegény település, hiszen sokkal szegényebb vidékek is vannak az országban.
Azt viszont meg kell említenem, hogy a faluban, itt-ott, gyakran a harangszóval vetélkedve, de annál azért jellemzően többször, felsír egy-egy láncfűrész. És rendszerint minél szegényebb egy család, annál profibb láncfűrésszel rendelkezik."
Egy (vagy több?) ilyen láncfűrésznek esett áldozatául az a jegenyesor is, ami motívumként többször is megjelent Bukta művein. „Eltűntek, de a hiányuk ott maradt. Isten bizony, hogy én látom őket. Ezzel a művel szerettem volna tisztelegni a kivágott jegenyék előtt“ – magyarázza a művész.
Ahol megfér egymás mellett az omladozó bérház és a szecessziós palota: Józsefváros története
2024.11.26 16:05
A megrendítő alkotás központi elemei azok az üzemen kívüli láncfűrészek, amelyek ún. láncvezető nyelveibe Bukta különböző jegenyemotívumokat vágott. Ezeket szemből megvilágítva a fák sziluettjei árnyékként vetülnek a falra. A művész hangsúlyozza: mindaz, amit látunk, csupán illúzió, ha az ipari világítást lekapcsoljuk, a fák is eltűnnek.
Hit ≠ vallás
„Bár katolikus családba születtem, nem vagyok gyakori templomlátogató. Viszont a gyerekkoromban felvett formális szokások, automatizmusok egy része talán még mindig velem él, de ezek nem feltétlenül állnak tényleges fedésben a hittel. A hit és a vallás számomra nem ugyanaz“ – mondja Bukta Imre abban a térben, amelyben a szakrális témájú műveit sorakoztatták fel.
Buktáék házát ennek ellenére vízkeresztkor felszentelték, a szertartást a falu nicaraguai papja végezte, akit a művész annyira a szívébe zárt, hogy el is határozta, időnként meghallgatja majd az atya egy-egy szónoklatát. A falu templomának nevét adó Sarlós Boldogasszony szobra – amelyet az Amerikában szerencsét próbáló szemereiek állíttattak a századforduló környékén – szintén megihlette az alkotót.
A falra vetített jegenyefák mellett rendkívül hangsúlyos a JAJ ISTENEM címet viselő installáció, amellyel a művész a szomszédunkban dúló háborúra kívánt reagálni. „Ez talán a legbrutálisabb alkotás a kiállításon, amelynek egyik ihletője az éppen zajló háború, ez a borzasztó rákos sejt a golyóbison“ – szögezi le Bukta Imre.
Sokat töprengtem, hogyan tudnám ezt úgy ábrázolni, hogy az a szó szoros értelmében megrázó legyen
– mondja a művész, aki végül egy kedves gyerekkori emlékét (egy vonzó városi nővel való játékot) kötötte össze a háború borzalmaival. Egy szakrális tereket idéző lépcsőre lépve nem egy oltár, hanem egy búzát tartalmazó gabonaláda elé járulunk, amelyben időnként morajlani kezdek a szemek, hogy aztán időről időre kiemelkedjen belőle ez a mindennapokban, örömünkben és bánatunkban egyaránt használt kifejezés:
Miközben a látogató a búzaszemek alól felbukkanó feliraton és az alkotás egyes rétegein tűnődik, a gabonaláda mögött váratlanul működésbe lép egy kőtörő kalapács, amelynek gépfegyverropogást idéző hangja, éktelen lármája képes valóban megrémiszteni az embert.
Egy kifordított világban élünk
A kiállítóér legfelső szintjén – ha úgy értelmezzük, utolsó termében – kapott helyet Bukta Imre ugyancsak 2022-es, Kifordított ház című installációja, amely a budapesti Műcsarnokban tíz évvel ezelőtt megrendezett, Másik Magyarország című tárlatának – ez volt a művész eddigi legnagyobb kiállítása, még egy azonos című dokumentumfilm is megjelent Bukta és a falu viszonyáról – A ház című művére reflektál.
Bukta kifordított otthona különböző vidéki, jellemzően személyes életképeket idéz meg. Az egyik falnak simuló bútordarab egy öreg konyhaszekrény, amelyen a művész két beszélő fényképet helyezett el: a rajtuk szereplő szemerei gyerekek népi imádságos könyvekből vett fohászokat olvasnak fel.
Bukta Imre ezen a ponton újra a háborút hozza szóba, és szinte teljesen mellékesen említi meg, hogy az ő háztartásuk is befogadott egy kárpátaljai, a harcok elől menekülni kényszerülő családot. Miután visszatértek Ukrajnába, egy órát hagytak maguk mögött, a művész – némi fineszességgel – ezt is belehelyezte a művébe.
Erős a halál, győzelmes az élet
– hirdeti a kredencen álló, közvetlenül az említett óra előtt végigfutó felirat, egyfajta zárszóként, a kiállítás utolsó termében.
Közben két szinttel lejjebb, a szemerei nyugdíjas klub születésnapi buliját megidéző teremben egy szintén helyi lakodalmas zenész, Tóth Robi Nyugdíjas Himnusz című dala szól a hangszórókból végtelenítve, mintegy kifeszítve a pillanatot, mintha maga a művészet győzedelmeskedne az idő múlása, a halál felett.
