Éppen ezen a napon, 151 egy évvel ezelőtt nyerte el a mai közigazgatási formáját szeretett fővárosunk, Budapest.
Ha már egy ideje itt élsz, biztosan tudod, hogy a 6-os villamos hajnalban már csak negyedóránként jár, és pár év után már azt is nagyjából meg tudod tippelni, hogy a következő nyáron melyik szakaszát újítják majd fel. Amikor nyugiban elmennél kávézni valahová, akkor biztosan a Pozsonyi vagy a Bartók felé indulsz, street foodért meg a Kazinczyba, vagy ha nem vágysz a turisták társaságára, akkor a Lehel piacra. Tudod, hogy hol jó péntekenként inni, hogy hol esik jól futni délutánonként, hogy a Délibe kell menned, ha a Balatonra tartasz, és a Normafára rétesért, de azt is, hogy hol tudsz rendes vintage cuccokat venni, nem Aliról rendelt, túlárazott bóvlit.
Sokan lavírozunk úgy ebben a csodás városban, hogy minden hasznos, gyakorlati tudás a birtokunkban van – vagy legalábbis ami szükséges a túléléshez –, arról viszont már kevesebbet tudunk, hogy mi volt előtte. Vagyis azelőtt, hogy Óbudából, Budából és Pestből létrejött volna Budapest. Lehet, hogy ma, a XXI. században annyira nem is tartjuk ezt fontosnak, de érdekesnek mindenképp érdekes megnézni, honnan indulunk. Ezért most, a 151. évforduló alkalmából, hoztunk néhány érdekességet, amit valószínűleg te sem tudtál a magyar főváros egyesítéséről és annak körülményeiről.
November 17-én ünnepeljük, de...
Pest, Buda és Óbuda valójában 1873. január 1-jével egyesült, ám a főváros születésnapját mégis november 17-én ünnepeljük. Ennek az az oka, hogy ezen a napon vette át az új testület az egyesített város irányítását, ekkor tartották az alakuló ülésüket.
Az első említések
1873-ig kellett várni az egyesítéssel, de a gondolat már sokkal korábban megfogalmazódott a magyar polgárságban. Széchenyi István az 1831-es Világ című művében már Budapestként emlegette a leendő magyar fővárost – és nem ő volt az egyetlen. Kossuth Lajos az 1841-ben útjára induló Pesti Hírlapban szintén eképp hivatkozott rá, csakúgy, mint az 1838-ban, édesanyjához intézett levelében.
Széchenyi ennél tovább is ment
„A legnagyobb magyar” nem állt meg ennyinél. Megírta a Buda-pesti por és sár című munkáját, amiben hangsúlyozta, hogy a két város sosem tud majd kellő mértékben fejlődni, és kilépni a provinciális települések közül, ha nem egyesülnek. Hogy nyomatékot adjon a szavának, a Lánchíd megépítését is eszközölte, amit 1849. november 20-án avatott fel Ferenc József.
Elhintett gondolatok
A Pesti Hírlap említései mellett számos egyéb sajtóorgánum is elkezdte terjeszteni a Budapest-eszmét ebben az időszakban. A Budapesti Híradó, a Budapesti Szemle, sőt még a Budapesti Divatlap is azt hintette el az olvasói körében, hogy itt az ideje a főváros megszületésének.
Szemere-féle határozat
Szemere Bertalan – politikus, képviselő, az első felelős magyar kormány belügyminisztere, majd a '48-as szabadságharc alatt miniszterelnöke – már ennél jóval korábban is megfogalmazta ezt az igényt: 1849-ben elrendelte a városok egyesítését. És ezt meg is indokolta a következőképp: „Miután a főváros csak úgy lesz hatalmas, ha benne egy igazgatóhatalom lesz, csak úgy lesz létében virágzó, ha törekvésében egy lélek, egy akarat által vezéreltetik, csak úgy lesz boldog, ha a külön érdekek egy közös érdekbe olvadnak fel.” Igenám, de a vonatkozó rendelet csak pár hétig élt: miután leverték a forradalmat, az osztrák hatóságok semmisnek minősítették az intézkedést.
Tovább bonyolódott a helyzet
A világosi fegyverletételt követően életbe léptek az olmützi alkotmány rendelkezései, ami a főváros számára annyit jelentett, hogy jelentős elnyomás alá került, és mint más önkormányzattal rendelkező szabad királyi városok és mezővárosok, Budapestet is központi irányítás alá vonták. Így Buda és Óbuda 1850. január 1-én végül mégis egyesült közigazgatásilag, amiről egy akkori lap, a Hölgyvonal, így számolt be: „Óbuda ezentúl Budához fog tartozni, és ez igen helyes, mert eddig sem igen volt a kettő közt lényeges különbség.” Később, még ebben az évben Pest is becsatlakozott a „dologba”, és ez majd' 10 éven át így is maradt.
„Pest vármegyéből kibeleztetvén”
Végül azután került pont az egyesítés végére, hogy országunk alkotmányos alapokra helyezett, önálló állam lett. A Parlament 1871. november 19-én tárgyalt először arról, hogy rendezzék végre az ügyet a vonatkozó törvényjavaslat alapján. Ez kimondta: „Buda és Pest szabad királyi fővárosok, valamint Ó-Buda mezőváros és a Margitsziget, ez utóbbiak Pest vármegyéből kikebeleztetvén, Buda-Pest főváros név alatt egy törvényhatósággá egyesíttetnek.” Aztán egy hosszúra nyúlt – közel egy éves – vita végén december 23-án kihirdették, hogy az egyesítés megtörténik.
Kölcsönös előnyök
Ebben az időszakban Pest számított az ország központjának: a maga több mint 200 000 főnyi lakosságával virágzó kereskedőváros volt. Buda ugyanakkor már akkor is egyfajta történelmi dicsőséget hordozott magában, ám mindössze alig 54 000 fő lakta, Óbudát pedig éppen hogy több mint 16 000. Az összefonódással egy sokszínű, izgalmas nagyváros jött létre, ezekkel a számokkal pedig egyben a Monarchia második legnagyobb városává is avanzsált. (Európa-szinten a 16. lett.)
Hamar jöttek a nehézségek
Ez az időszak kifejezetten terhelt volt a frissen született város számára: az országban kolerajárvány pusztított, 1873-ban pedig a bécsi tőzsde is összeomlott, ami szintén nem segített az éppen épülő országunkon. Mindenesetre a járványt viszonylag könnyen lenyomták az aktív fertőtlenítés segítségével és karanténok kialakításával, a bankszektorban pedig a tehetősebb rétegek mozgósításával mentették a menthetőt.
De a fejlesztések is elindultak
Az 1870-es évek elején többféle pályázatot is meghirdettek, amelyek mindegyike egy átfogó városrendezési terv része volt. Ezeknek pedig egy célja volt: hogy Budapest a bécsi és párizsi minták szerint alakuljon át. Ekkor indult egyebek mellett a Sugárút – a mai Andrássy –, a Nagykörút és a Duna-partok kiépítése is.
Új közgyűlés, régi épület
Az új, egyesült főváros képviselői tehát a már említett novemberi 17-i dátumon tartották az első közgyűlésüket. Ezt a tervek szerint a frissen elkészült, téglahomlokzatú, neoreneszánsz jegyeket viselő Városházán tették volna meg. Az épület Steindl Imre tervei alapján már nyáron átadásra került volna, ám a díszterem egészen 1875-ig még nem volt használható.
Az első főpolgármester
A Tarlós- és Karácsony-féle mizériák árnyékában felnőve nehéz belegondolni, hogy valaha volt első főpolgármestere is Budapestnek, pedig így van: Ráth Károlyt 1873. október 25-én választották meg titkos szavazással a Vigadó termében.
A virilis rendszer ellenzői
A korabeli napisajtó – ami egyébként erősen elkötelezett volt pártpolitikailag (igen, már akkor is) – a jelentőségéhez mérten keveset foglalkozott az egyesítés gondolatával. 1872-ben azonban elkezdték sorra lehozni a vonatkozó fővárosi törvényjavaslatot. Elsősorban az ellenzék volt elutasító, ők is leginkább a virilis rendszert támadták, vagyis azt a felállást, hogy a legtöbbet adózók – tehát a leggazdagabb polgári elit –, valamint a diplomás értelmiségiek automatikusan beülhessenek a törvényhatósági bizottságokba.
De nyüzsgő metropoliszt sem akartak
Budapest gondolata sokak számára egyet jelentett azzal, hogy egy lélektelen, magyartalan nagyváros jön majd létre a szeretett Pest, Buda és Óbuda helyén. 1873. november 5-én a Deák-párti Reform magazin a következőképp fogalmazott: „Ez a város lesz a legnagyobb, legotthoniasabb, a legczivilizáltabb, mely a német Bécsen innen a kelettel összeköti a nyugatot, raktára és bizományosa lesz egy egész kereskedői világnak: ellepve idegen, a világ minden tájékáról összehordozkodott néppel: gazdag, híres, élvezetekben, látni valókban és mindenben, a mit emberi szem és szív megkíván, pazarul megáldott. Egy szóval fekvésénél s főleg a most élő nemzedék áldozni kész voltánál fogva világváros… (...) És ha csak ez lesz, nem az lett, a minek álmodja a rajta rajongással csüggő nemzet. Budapestnek ennél többnek kell lennie, Budapestnek egyúttal fenekestül magyarnak kell lennie.”
Ezek a mondatok – amik akár a Magyar Nemzet vagy a Mandiner cikkeiben is szerepelhetnének napjainkban – végül, ahogy láthattuk, nem voltak elég hatásosak ahhoz, hogy bárkit is meggyőzzenek az igazukról. És milyen szerencse, hogy így történt, mert Budapest azóta is, 151 éve, már amennyire két tűz között lehetséges, köszöni, jól van.
