Az első évad még csak kereste az utat, a folytatás azonban elképesztően erős karakterpillanatokat és néhány kötelező csatajelenetet is felmutat, „csak“ a kánont veszi semmibe. Ha ilyen ütemben javul a széria minősége, a vége nagyot üthet. Kritika.
Amikor az első évad véget ért, nagyjából már eldőlt, hogy a nézők tábora két igen meghatározó részre fog szakadni. Lesznek, akik a „kánontól” való eltérések miatt üvöltve, tombolva, asztalt borogatva állnak fel a sorozat elől, és lesznek, akiket ez a kilúgozott-felvizezett Középfölde is magával ránt majd újra meg újra. Most, a második évad végére érve azt biztosan állíthatjuk, hogy a forrásanyag tisztelete teljesen kiveszett a szériából (béke poraira), viszont maga a sorozat sok szempontból kezdi megtalálni a saját identitását.
A történet ezúttal is nagyjából négy, jól elkülöníthető szálon fut, amelyeket több kisebb kísér időről időre. A jóval kevesebbnek érződő játékidőt kapó, és visszafogottabb Galadriel (Morfydd Clark) eleinte arról próbálja meggyőzni a tündéket, hogy ne használják az ajándékba kapott gyűrűket, majd Elrond mellett küldetésre indul. Meggyőződése ugyanis, hogy Sauron (Charlie Vickers) Celebrimbornál, a tündekovácsnál áskálódik. Ha mindez nem volna elég, a névtelen vagy idegen varázsló két hobbittal – illetve egy ideig velük, majd őket keresve – bolyong a pusztában és még magával a filmekből kimaradt Bombadil Tomával is összefut. Végül, de nem utolsó sorban pedig természetesen láthatunk egyfajta felvizezett, logikátlanságokkal teletömött, Trónok harca-szerűnek tűnni próbáló intrikázást Númenorban, és a törpök között sincs minden rendben Móriában.
Sok a jóból?
Az ember eleinte attól félt, hogy nehéz lesz a birtokolt jogok alapján élvezhető, hömpölygős és epikus sorozatot írni erről a korszakról, valójában vaskosat tévedtünk. A hatalom gyűrűiben a tét elképesztően hatalmas (ellentétben A Hobbittal, amelyben teljesen feleslegesen gyúrtak három filmet a történetből), az Amazon brigádja pedig helyenként képes arra, hogy ezt a tétet éreztesse velünk. Különös módon ebben az évadban például nem a nagyszabású csaták vagy nagy veszteségek viszik a prímet, hanem két „ember” drámája. Charlie Vickers mint Sauron olyan szintű, vásznon nem sűrűn megjelenített manipulátorként van jelen, amely valósággal megfojtja jelenlétével a teret. Celebrimbor (Charles Edwards) vesztére, hiszen a híres tündekovács lesz Sauron elsődleges célpontja. Kettejük beszélgetései olyan szinten lógnak ki minőségében a sorozatból, hogy az valami hihetetlen. Pedig hangsúlyozzuk: a magát isteni lénynek kikiáltó Sauron és az eleinte bókokkal, később finoman érzékeltetett, végül pedig már fizikailag bántalmazott Celebrimbor legtöbb jelenete egyetlen egy helyiségben játszódik. Mégis, ezek égnek bele az ember memóriájába, mert nagyon ritkán látni ennyire jól megírt párbeszédeket. Ráadásul úgy kovácsol emberinek tűnő karaktert Középfölde elnyomójából, hogy egy fikarcnyi szimpátiát sem érzünk az irányába.
Streaming-ajánló decemberre: Száz év magány, Squid Game és Sabrina Carpenter készítenek fel az ünnepi időszakra
2024.12.8 9:54
Emberi ő, de afféle nárcisztikus pszichopata, aki ha kell, kedveskedik, ha kell, szigorú, ha pedig muszáj, akkor bizony a gyilkolástól sem riad vissza. Vickers és Edwards játéka tökéletes, az egyenrangú felek közötti egyensúly finoman, néha mondatról-mondatra billen át Sauron javára, hogy a végén a gyűrűkovács már egy roncsként, testileg-lelkileg meggyalázva próbálja meg jóvá tenni mindazt, amiről ő is tudja, hogy jóvátehetetlen. Eközben pedig Sauron tervei nemcsak bent a szobában, hanem kint, az ostromlott városban is mozgásba lendülnek – és meglepő módon ezek a tervek okosan kitaláltak.
Az előző évadban kiemelkedően izgalmas, jól bemutatott volt a törpök (és nem törpék) birodalma, Mória fénykorában, ezúttal azonban igen kevés játékidőt kapnak – sajnos, mert a Sophia Nomvete által megformált Disa hercegnő, és Owain Arthur Durin hercege is fantasztikusak. Rajtuk, mármint a törp népen keresztül kellene látnunk, hogy miként is hatnak a Gyűrűk valójában – fontos szál volna, de valamiért elsikkad. Talán azért, hogy a feleslegesen beleerőltetett mágusos szálat figyeljük végig, ami a megoldással együtt sem lett sem logikusabb, sem érdekesebb. Bombadil Toma például coelhói bölcsességeket és random Gyűrűk Ura-idézeteteket böfög fel, de legalább megjelenik az a Fűzfa apó is, amely több ezer évvel később foglyul ejti Pippinéket. A fekete mágus azért veszélyes, mert hát fekete a szakálla, és így tovább. Súlytalan semmiség, ami még a nagy reveláció fényében is súlytalan marad, amellyel a készítők jelzik, hogy amúgy Bobby Ewingosan szarnak ők a farmra, vagy hát esetünkben a kánonra.
Végül kifejezetten fontos lenne Númenort látni annak pusztulása előtt, de az alkotók úgy döntöttek, hogy egy egyik pillanatról a másik pillanatra változó, felvizezett Trónok harcát csinálnak belőle. Minden egyes másodperc, ami ott történik vagy fanservice, vagy tökéletesen érdektelen dögunalom, olyan karakterek között, akiket nem mutattak be eléggé, vagy ha meg is tették, nem tették őket érdekessé. Már pedig így minden egyes másodperc tökéletesen felesleges.
Ami eddig jó volt, továbbra is jó
Nem nagyon térnénk ki részletesebben arra, ahogy a sorozat kinéz, mert továbbra is minden egyes jelmezen, kelléken, digitálisan festett háttéren látszik az a fajta döbbenetes erőfeszítés, amelyet csak egy ordatlan mennyiségű költségvetésből dolgozó, hihetetlenül tehetséges brigád tud összehozni. A hatalom gyűrűire jó ránézni, technikai értelemben pont annyira, mint művésziben. A vízió végig koherens, és sehol, vagy csak nagyon ritkán bicsaklik meg, az írást leszámítva hibát nagyítóval sem találni benne. Szinte a legutolsó, háttérben levő karakterek is fantasztikusat alakítanak, elképesztő beleéléssel tolják végig a show-t.
Külön érdemes kitérni Bear McCreary munkásságára, a zeneszerző ugyanis elképesztő tehetséggel ad karaktert a jeleneteknek, teszi mindezt úgy, hogy meg sem próbál lopni Howard Shore-tól (az eredeti, valamint a Hobbit-trilógia zeneszerzőjétől, aki A hatalom gyűrűi témazenéjét is megalkotta). Ha itt-ott emlékeztet is rá, az sem plágiumnak, inkább csak főhajtásnak érződik.
A jövő
Az Amazon 5 évadosra tervezte a sorozatot, de már az első sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: sokan a pilot után kiléptek, de a mostani helyzet állítólag még „tragikusabb”. A Nielsen nézettséget vizsgáló cég szerint az első etapot 150 milliónyian próbálták be (ebben elvileg benne vannak azok is, akik szó szerint csak beletekertek egy részbe), a másodikat nagyjából 55 millióan követik. Ez akkora zuhanás (pofára esés), hogy bármely más szolgáltató és adó valószínűleg instant elkaszálná, vagy legalábbis meggondolná, hogy min kellene változtatni. Az Amazon esetében azonban egy olyan gigaprodukcióról van szó, amelybe rengeteg pénzt beleöltek, és ezek zömét már el is költötték kellékekre, színészek lekötésére, biztosításokra, így nem valószínű, hogy drámai változás történik. Ami csak azért baj, mert most is kiderült, hogy alapvetően jó ötletek vannak benne, de egy csomó felesleges sallang is, amelyek nem nagyon adnak hozzá a történethez, maximum a játékidőhöz. Ettől függetlenül, ha minden évad annyit javul, amennyit a második az elsőhöz képest, a végső finálé – már ha tényleg eljutunk a végéig – az év sorozata is lehet.
