Izgalmas kérdésekhez nyúl hozzá a Back to Black című film, de felszínes marad. Maier Péter kritikája.
A popsztárokról szóló életrajzi filmek korát éljük, már megint, még mindig. Ezzel nem mondtunk semmi újat, ahogy azzal sem, hogy ezek közül a filmek közül ritkán érkeznek olyan alkotások, amelyek művészileg vetekedni bírnak az eredeti forgatókönyveket feldolgozó szerzői művekkel. Egy ilyen világban persze mindent és mindenkit elő kell húzni a poptörténelem-könyvéből, tehát nem maradhatott ki Amy Winehouse sem, akinek a karakterében sok minden ott van, ami másban nem. Joggal érezhette tehát Sam Taylor-Johnson, A szürke ötven árnyalata-sorozat és a John Lennon - A fiatal évek rendezője, hogy ebben az életrajzban találni fog olyan érdekességeket, amik által kiérdemli, hogy egy ilyen zsúfolt piacon is megkapja a reflektorfényt. A rendező meg is találta ezeket a karakterjegyeket, más kérdés, hogy milyen mélységekben és milyen esztétikai érzékkel nyúlt hozzájuk.
A Back to Black tehát az 1983 és 2011 élt Amy Wineshouse történetét meséli el, a főhőst pedig Marisa Abela alakítja. Az énekesnő 18 éves, mikor bekapcsolódunk a történetbe, és már itt is látszik, hogy meggyűlik a baja az alkohollal, de (és ez erénye a filmnek, hogy megkerüli a never give up-típusú karrier-történetszerűséget) egy percig nem vonja kétségbe bárki, hogy énekhangjának és egyéniségének köszönhetően egészen nagy magaslatokba érhet.
Paul Mescal Rómát és a szívünket is meghódítja, de ez még kevés ahhoz, hogy a Gladiátor II. kiemelkedő alkotássá váljon
2024.11.15 15:38
Winehouse-nál sorra fordulnak meg a férfiak, akikkel rövid viszonyt alakít ki, mígnem megtalálja azt a Blake Fielder-Civilt (Jack O’Connell), aki a történet szerint az első olyan ember, aki bír akkora karizmával, hogy az énekesnő partnereként tudja kezelni. Később persze kiderül, hogy amit karizmaként értelmezünk, mindkét fél esetében egy toxikus viselkedésmintázat összessége, ami egy erős, de veszélyes kötődést alakít ki kettejük között, miközben egyébként mindketten függőségekkel küzdenek.
A film emellett megpróbálja lekövetni Winehouse karrierjét, amelyben nagyon nagy szerepe van apjának, Mitch-nek, aki olyan, mintha a testőre és menedzsere lenne egy személyben. Elénk tárja a korai fellépéseket, Mark Ronson producer képbe kerülését, a 2007-es Glastonbury-koncertjét, illetve a Back to Black album sikerét is. Talán nem nagy spoiler elmondani, hogy a film az énekesnő tragikus halálával ér véget.
„Én egy klasszikus csaj vagyok“
Sam Taylor-Johnson számára Amy Winehouse karakterében rendkívül fontos az, ahogy megéli a saját nőiségét. Mindamellett, hogy van integritása és autoritása a saját művészete felett, beleáll abba, hogy sok szempontból egy konzervatív nő. Winehouse el is mondja, hogy zeneileg nem igazán bírja a modernséget, a klasszikusokat kedveli, mindemellett pedig többször is utal rá a film, hogy életének legnagyobb tragédiája, hogy nem élhette meg az anyaságot, és hogy boldog házasságban éljen.
Kritika a Pingvin című sorozatról: ismét kiderült, hogy Batman nélkül is képes izgalmas lenni Gotham
2024.11.13 12:48
Kis rosszindulattal (ami belőlünk most hiányzik) nevezhetnénk konzervatív propagandának, de a film azon célja, hogy ezt megmutassa, már csak azért is bevállalós, mert a – természetesen társadalomtörténeti folyamatok miatt okkal ilyenné váló – korszellemben a popkultúra általában nem ezt a fajta nőképet mutatja meg. Kezeljük itt axiómaként, hogy hiszünk a női önkifejezésben, önrendelkezésben, karriersikerekben. Mindamellett egy valid művészi cél bemutatni azt is, hogy van, aki számára az anyaság az önmegvalósítás egy formája, főleg, hogy – értékítélettől mentesen – nem ez ma legeladhatóbb női archetípus. Ha a művészet megpróbál validálni valamit, amit nem könnyű az aktuális korszellemben, az lehet egy erény, csak az a baj, hogy itt ez nem sikerült.
Taylor-Johnson ugyanis képtelen kilépni a giccsből, közhelyes megoldásokat választ arra, hogy megmutassa, mekkora törés is volt Amy Winehouse életében, hogy nem lehetett saját családja. Persze, aranyos, amikor egy kislánnyal beszélget a boltban, és szép, amikor drámaian végignézi, ahogy egy idegen anyuka és lánya jól érzik magukat együtt, ahogy súlyos kijelentés az is, amikor azt mondja a férjének, hogy ő elsősorban nem énekesnő, hanem anya és feleség akar lenni, de ezek mind-mind arrafelé tolják a filmélményt, hogy egy két órás evezés legyen az evidenciák langyos vizén.
Pedig ebben az élettörténetben aztán van mélység, még ha a zenei életmű színvonala ezt sokak szerint nem is feltétlen adja vissza. A film elmondása szerint (és szerény ismereteink szerint) Winehouse-t rengeteg ember vette körbe, akiknek igenis feladatuk lett volna, hogy vigyázzanak rá, hiszen belőle éltek. Az apja rossz döntéseit vagy Blake önző megmozdulásait csak megpedzegeti a film, pedig ezeknek mind óriási súlyuk van, különösen az énekesnő tragikus élettörténetének teljes ismeretében, mégis úgy csinál Taylor-Johnson, mintha csak apróságok volnának.
Winehouse karakterének és a körülötte lévő embereknek a jellemábrázolása egy jó cél, de nagyon felszínesen sikerül megvalósítani. Ugyanez mondható el a brit bulvármédiáról is, amely kap valamennyi hangsúlyt, de csak olyan közhelyes eszközökkel mesél róla, mint az állandó gonosz paparazzik meg bulvárcímek, és ugyan a film utal rá, milyen tragikus hatással bír egy toxikus médiakörnyezet a hírességek mentális állapotára, igazán nagy mélységet ennek a témának sem sikerült kölcsönöznie.
Ha nem mond sokat, legalább legyen szép
Ha egy film nem tud leereszkedni a saját maga által megcélzott mélységekhez, akkor még mindig ott lehet az esztétikum mint mentőöv. A Back to Black ezen a téren talán még annyit sem mutat, mint a témafelvetésekben. Jellegtelen képi megoldásokkal operál, és esztétikailag olyan, mint egy 2010-es évek eleji tévéfilm. Nagyon kevés hatásos vagy szép jelenetet lehet felidézni, ha van is ilyen, ott is inkább az ötlet erős, mint a megvalósítás: például, amikor egy boldog szerelmes dal előadása alatt megmutatnak egy brutális veszekedést, az lehetne egy nagyon súlyos pillanat, ehelyett ütemtelenül összevágott, megúszós a végeredmény.
Ilyen egy sötét és kíméletlen mese Donald Trump metamorfózisáról – Megnéztük az Apprentice című filmet
2024.10.27 11:51
Másik mentőöv lehetne az erős színészi játék, de ezen a téren sem tud maradandót adni a film. Ahogy egyre tragikusabbá válik a cselekmény, erősebbé válnak az alakítások, Marisa Abelának kifejezetten megnyerő pillanatai vannak a film végén, és az éneklését is dicséret illeti, de a játékidő nagy részében a modorosság és manírosság uralja az egészet.
A főhősünket úgy akarja bemutatni Taylor-Johnson, mint akinek vénájában csörgedezik a jazz, és minden megmozdulásában ott a született zseni, miközben eleinte inkább tűnik egy idegesítő, wannabe, felszínes csajnak, aki a Nagybetűs Művésznő minden antipatikus manírjával rendelkezik. Mondjuk, ha ez volt a cél, és ezzel egy karakterfejlődést próbáltak megmutatni, akkor végülis rendben vagyunk, de ezt egy kicsit nehéz elhinni a filmnek.
Jack O'Connell kinézetre tök jó lehetne az igazi angol bloke szerepében egy jó rendezéssel, ehelyett inkább zavarba ejtően teátrális. Eddie Marsan játékát lehet talán még méltatni, mert alapvetően jó találat Mitch Winehouse szerepére, de ez nem jelenti azt, hogy ez a karakter ennél árnyaltabb, éppen a fent fejtegetett okok miatt.
Összességében tehát a Back to Black olyannyira sem tör ki a langyos életrajzi filmek mezőnyéből, mint bármelyik hasonló kortárs alkotás, pedig a legtöbbön legalább érezni szoktuk, hogy próbálkozik több lenni. Leginkább azért kár érte, mert annak ellenére teszi érdekessé Winehouse karakterét, hogy első ránézésre annak gondolnánk. Sam Taylor-Johnson filmje kiváló lenne pitch prezentációnak „ezért készítsünk filmet Amyről“ címmel, amit majd később maga az alkotás jobban kibont. Védekezhetnek a készítők azzal, hogy nem szándékoztak történelmileg hiteles életrajzi filmet csinálni, mert az igazi probléma nem az, hogy nem úgy meséli el a dolgokat, ahogy történtek. A filmet látva nehéz lenne elhinni, hogy egy majdani klasszikusról jöttünk ki a moziból, és ha az emberiség számára fontos, hogy Amy Winehouse életéről legyen egy hozzá méltó játékfilm, akkor valakinek újra meg kell majd próbálkoznia vele.
A Back to Black április 11-től látható a magyar mozikban, az UIP-Dunafilm forgalmazásában.
