Hányszor hallottad azt az utóbbi években, hogy „ne legyél kedves, mert kihasználnak“, és hányszor azt, hogy „legyél rendes másokkal, mert úgy van értelme élni“? Akkor most beszélgessünk arról, hogy az utóbbi miért izgalmasabb.
Kellett egy évtized, hogy rá tudjak jönni,
Hogy ami meg fog ölni, az nem a többi ember,
Hanem az énközpontú rendszer, amit pont azért hoztam létre,
Hogy ne kerüljek trébe! És nézd meg: hogy mit adott most az Isten,
Mert semmim sincsen, összedőlt minden, megszűnt, amiben hittem!
– szólnak az elmúlt két évtized egyik legfontosabb magyar alkotásának legfontosabb sorai, amin a nagybetűs értelmiség nyilván csak jókat nevet, de ha mögé nézünk, tudatosan vagy tudattalan, Majka dumája mögött korunk társadalmának velős kritikája sejlik fel.
Az utóbbi pár évben más se ömlik az arcunkba – különösen a közösségi médiából –, mint, hogy „helyezd előre önmagad“, „mindig az az első, amit én akarok“ és hasonlók. Mit mondanak a „self-made milliárdosok“, illetve az őket leginspiráló gondolkodók, amikor tanácsot adnak?
„Ne legyél túl rendes, különben kihasználnak“ – összefoglalva nagyjából ezt.
Biztos így van ez? Miért ennyire magától értetődő, hogy azzal, ha rendesek vagyunk másokhoz, borzasztó nagy kockázatát vállaljuk annak, hogy ezzel visszaélnek? Biztos így kell hozzáálljon egy humánus társadalom a közösségi létezéshez? Megéri ez az egyénnek? Cikkünkben azt fejtjük ki a társadalomfilozófia ideáin keresztül, hogy vajon az önmagunkról való gondoskodást össze kell-e mosnunk az énközpontúsággal.
Mindent az énből
Történeti szinten a nyugati filozófia minden gondolatot az egyénből (önnön magából) indított el. „Gondolkodom, tehát vagyok“ – szól a mondás, és elég, hogy ha csak azt megnézzük, hogy René Descartes sokat idézett mondata hányas szám hányadik személyben van megfogalmazva. Kanttól az egzisztencialistákig mindenki az egyénről, mint autonóm entitásról beszél, aki önnön szabadságával rendelkezik, és döntéseit maga hozza meg a maga javára.
A Z generációs humor egy létező dolog, és meg is tudjuk fogalmazni, mitől specifikus
2024.4.13 10:19
Georg Wilhelm Friedrich Hegel filozófiájában megfogalmazza az úgynevezett szubjektum-objektum viszonyt, amelynek leegyszerűsítve az a lényege, hogy a szubjektum – mint te vagy én – egy tudattal bíró entitás, míg az objektum olyan dolog, aminek nincsen tudata. Objektum például a telefonod, amin nagy élvezettel olvasod ezt a cikket, amely – ígérem – nem lesz végig ilyen száraz. A szubjektum vele született szabadsággal bír, ugyanakkor, amikor két szubjektum kapcsolatba lép, elemi konfliktus lesz úrrá, hiszen, ha két dudás van egy csárdában, akkor mindenképpen sérül az egyén joga arra, hogy „azt csináljon, amit akar“. A telefonodat – amin ezt a cikket olvasod – akkor teszed le, amikor akarod, ellenben, ha épp hangosan olvasod fel a csajodnak vagy pasidnak ezeket a magvas gondolatokat, de megunod és letennéd, azért minimum megfordul a fejedben, hogy mi van, ha ő még élvezi. (És miért ne élvezné?)
A hegeli filozófia szerint alapvetően „én és mások“ hozzáállás szerint élünk, tehát mindent, ami rajtunk kívülálló, magunkhoz viszonyítva értékelünk, sőt, egyfajta birtoklási viszonyt alakítunk ki vele. Még a basszusgitáros is (pedig jól tudjuk, hol helyezkedik a hierarchiában) azt mondja, „ma fellépünk/fellépek a zenekarommal“, és nem azt, hogy „a Laci, Andris és én általam alkotott zenekarnak fellépése van ma este“, mert – anélkül, hogy egy önző fasz lenne – a világon mindent saját magához viszonyítva definiál.
Ugyanez igaz a romantikus kapcsolatokra, amelyekre szintén a saját „birtokunkként“ tekintünk. A „csajomról“, „pasimról“, „faszimról“, „fűzőmről“ beszélünk, és nem „a lányról, akivel járok“. Persze, e mögött ott van az a nyelvtani indok, hogy könnyíteni szeretnénk a beszéden, ettől függetlenül ugyanúgy reprezentálja a tudatalatti hozzállásunkat minden felé, ami nem önmagunk. Legalábbis a hegeli filozófia valami ilyesmit próbál közölni. Pontosan ez az, amiért a Jean-Paul Sartre szerint a romantikus párkapcsolatok eleve halálra vannak ítélve, mert ezekben úgy próbálunk meg az ösztönös valónktól fogva birtokolni valakit, hogy közben – ideális esetben – azt szeretnénk, hogy ő is szabad legyen és megélje önmagát mellettünk.
Egy litván származású forma mindent megfordított
Ezután lép a képbe egy litván születésű csávó, úgynevezett Emmanuel Lévinas, aki – miután katonaként megtapasztalja a második világháború borzalmait, illetve rengeteg családtagjával ellentétben túléli a holokausztot – fogja, és csőstül megfordítja a nyugati filozófia alapvető hozzáállását: „mit jelent a létezés?“ helyett azt kérdezte, „mi jogunk van a létezéshez?“, vagy „mi indokolja a létezésünket?“.
Valakinek a legfontosabb ünnep a húsvét, más meg azt sem tudja, miről szól
2024.3.29 9:14
Az úgynevezett fenomenológia módszerével dolgozott, amelynek lényege, hogy a dolgokat mindenféle előzetes ismeret kihagyásával, megjelenésük alapján, szóval úgymond első ránézésre vizsgálja.
Lévinas szerint van valami egyedi az emberi arcban, amire, ha ránézünk, megcsap minket az „emberiességnek“ az érzete. A filozófus szerint az arcunk kiszolgáltatottságot, védhetetlenséget és a sebezhetőséget sugároz – ez egy olyan élmény, amit egyik másik testrész sem képes nyújtani azok felé, akik ránk néznek. Nem véletlen, hogy a hatóságok, ha elfognak, bevisznek valakit a nyilvánosság szeme láttára – legyen az bűnöző vagy vélt bűnöző –, elfedik az arcát, hogy dehumanizálják, és megóvják magukat és a világot attól, hogy az emberek empatizálni kezdjenek valakivel, akit épp büntetnek valamiért.
A témában készült videóesszéjében oliSUNvia youtuber kiváló példát hoz: az Így neveld a sárkányodat című remekműben Hablaty eltökélt abban, hogy sárkányt akar ölni, de amikor lehetősége nyílik rá, meglátja Fogatlan arcát (aki egy sárkány ugyan, de tudjuk jól, hogy a rajzfilmekben az állatokat és egyéb lényeket emberi arccal és mimikával látják el), rájön arra, hogy felelőségért tartozik a másik, sebezhető élőlényért.
Hegel és Lévinas gondolatai között az a lényegi különbség, hogy míg az egyik a két élőlény közti ellentétre megy rá, addig a másik valamiféle pozitív érzelmi kapcsolódást priorizál. Amíg Hegel szerint egymástól félünk, addig Lévinas szerint egymásért félünk, vagy egymást féltjük.
Ez nyilván túl drámaian és végletesen hangzik, és nem is kell szó szerint érteni, de ha példaként vesszük a későkapitalizmus társadalmának berendezkedését, kicsit könnyebb megérteni, miért mondjuk azt, hogy már azzal, ha csak otthon ülünk, bántunk másokat. A melegítőnadrágot, amelyben otthon ülök a kanapén, kizsákmányolt kisgyerekek rakták össze, az, ahogyan a lakást fűtöm, jó eséllyel nem szuperetikus, és a bolygót, hosszútávon más emberek egészségét károsítja, a sort pedig folytathatnánk.
Lévinas szerint a szimpla létezésünk nem etikus. Így tehát, ha látszólag nem ártunk senkinek, csak létezünk a saját kis világunkban, az sem etikus, mert sajnos az van, hogy emberként alapvetően hendikeppel indulunk.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy az emberek önmagukban csodálatosak, de amint – akár csak ketten is – csoportosulnak, elveszítik az individuumukban rejlő csodát. Erről beszélt egyszer például George Carlin humorista, akinek ezzel kapcsolatos mondatait sokan, sokszor idézik:
Lévinas filozófiája erősen szembemegy ezzel, ugyanis nem gondolja úgy, hogy az individuum csak izolálva képes beteljesülni. Szerinte attól leszel igazán önmagad, ha mások arcán felleled ugyanazt a halandóságot, amit a saját sorsod is, tehát empatizálni kezdesz. Az a választás, hogy jót teszel a másikkal vagy bántod, az, ami téged individuumként meghatároz. Lévinas szerint nem fundamentálisan szabadok, hanem fundamentálisan felelősek vagyunk, és a felelősségünk egymás iránt nem azon áll, hogy profitálunk-e abból, ha jót teszünk a másik emberrel.
Az igaz szerelem valójában a legpunkabb dolog a világon, csak teljesen el van cseszve, ahogy rá gondolunk
2024.2.14 18:03
Félreértés ne essék, egyértelmű, hogy a filozófus szavai végletesnek, szélsőségesen önfeláldozónak hatnak. Nem is arról akarok itt meggyőzni bárkit, hogy totálisan mások szolgálatába állítsa magát, akkor is ha bántják érte, nem arról van szó, hogy mindenki legyen people pleaser és ne törődjön a saját szükségleteivel. Itt az igényről van szó, arról, hogy napirenden tartjuk, hogy a tetteink jót tesznek-e másokkal, nem arról, hogy sosem vonhatjuk őket felelősségre azért, ha kihasználnak minket.
A lényeg, hogy át lettünk cseszve azzal, hogy ez egy választás: kedves vagy és kihasználnak, versus leszarod őket és mindig te jársz jól. Nincs ilyen választás. Ez nem egy megalapozott dilemma, hanem felszínes gondolkodók olcsó dumájának szűretlen átszivárgása a későkapitalizmus médiáján, amit rohadtul nem érdekel a te boldogságod, csak, hogy fogyaszd őt a könnyű üzeneteken keresztül.
Egyszerűen annyi, hogy munkával jár. Magaddal és másokkal törődni egyaránt, de ez a munka nem azért fárasztó, mert önmagában annyira megterhelő lenne, hiszen az emberi természettel egyáltalán nem megy szembe a törődés. Azért fárasztó ez a munka, mert a világ az ellenkezőjébe próbál beletolni, és a kedvesség ma ellenkultúrának számít. Épp oly punk dolog, mint az igaz szerelem.
Az igaz szerelem valójában a legpunkabb dolog a világon, csak teljesen el van cseszve, ahogy rá gondolunk
2024.2.14 18:03
Nem, semmi „jaj ez az internet milyen rossz dolog“, de tény, hogy az online világ megnehezíti, hogy ezt megértsük, és itt csatolunk vissza Lévinas elméletére az emberi arcról. Online nem látunk emberi arcot, maximum egy kétdimenziós képet róla, de abban nincsenek ott azok a tényezők, amik miatt egy embert sebezhetőnek érzékelünk. Nem azért bántunk könnyebben online, mert „arctalan csicskák vagyunk, és ott úgyse tud visszaütni senki“, hanem, mert könnyebben vetkőzzük le az emberségünket anélkül, hogy élő valójában látnánk egy másik embert.
Az online világnak hála jól összekevertük az őszinteséget a bunkósággal
Az online világ folyamatosan csak hajt minket arra, hogy minél énközpontúbbak legyünk, ráadásul folyamatosan validálja a szarfejséget. Ha látunk valakit a TikTokon, hogy ügyetlenül táncol, olyan erős negatív érzéseink lesznek vele kapcsolatban, hogy képesek vagyunk akár oda is kommentelni, hogy „borzasztó béna vagy“, míg, ha egy buliban vagyunk, és valaki ügyetlenül táncol, az ég egy adta világon semmi bajunk vele. Ha fel is tűnik egyáltalán, hogy nincs jó mozgása, egész biztos nem érzünk olyan erős késztetést, hogy megjegyzést is tegyünk rá. Online fel se merül bennünk, hogy a másik ember nem performanszjelleggel táncol, hogy minket lenyűgözzön, hanem csak mert élvezi. Élőben ugyanakkor tisztában vagyunk vele, hogy ez pusztán a szórakozásról szól.
„Előre szólok, hogy brutálisan őszinte ember vagyok“ – szól a gyakran visszatérő mentegetőzés arra, ha valaki képtelen kedves lenni. Mindez persze összefügghet azzal, hogy egy ilyen világra, ahol minden kamu, a fiatalabb generációk azt a végletes reakciót adják, hogy „mindig az igazat, a színtiszta igazat“. Érthető, hogy a Photoshop meg a mesterséges intelligencia korában a szkepticizmusunk arra visz, hogy a „brutális őszinteséggel“ próbáljuk kompenzálni a körülöttünk lévő világot.
Veszélyes dolog összekeverni a gondolkodás nélküli beszédet az igazság kimondásával
– szól Daniel Craig, azaz Benoit Blanc a Tőrbe ejtve című filmben, amit akár levetíthetünk erre is. Miért akarjuk romantizálni a gonoszságot azzal, hogy őszinteségnek csúfoljuk? Egyébként is, miért gondoljuk, hogy az őszinteség csak a rossz dolgok kimondását jelenti? Miért annyira magától értetődő, hogy attól vagyunk hitelesek, ha a negatív dolgokat emeljük ki valakiből? Nem biztos, hogy jól vagyunk bekötve ezen a téren.
A nap végén
Na akkor, vázlatpontokban összefoglalva, mit is tanultunk ma az énközpontúságról:
- A filozófia sokáig úgy gondolkodott, hogy vagyok én, és van mindenki más, aki természetéből adódóan csak azért van, hogy korlátozza az önnön szabadságomat.
- Lévinas ugyanakkor az etika jegyében arra világít rá, hogy a többi emberben megtalált halandóság által élhetjük meg igazán önmagunkat.
- Lévinas kicsit radikálisan önfeláldozó filozófiája nyilván nagyon teoretikus jellegű, de a való életre átvetítve is mond valamit.
- Az online világ elhitette velünk, hogy „brutál őszintének“ kell lenni, pedig az csak szimpla bunkóság, és nem jó dolog.
- Legyünk kedvesek egymással.
- Nem kell folyamatosan másokban keresni a validációt, de ha valaki azt mondja neked, hogy önző vagy bunkó vagy, azon azért érdemes kicsit gondolkodni.
A nap végén pedig gondolkodjunk el azon, hogy mi az emberi lét legnagyobb tragédiája, ha nem az elemi magány, az az érzés, ami újra és újra visszatér: hogy egyedül vagyunk a nagy örökkévalóságban? Mégis mi lehet fontosabb cél annál, hogy ezt az érzést enyhíteni tudjuk? Ehhez pedig nincs jobb stratégia annál, mint hogy kedvesek vagyunk egymással, és megéljük magunkat az emberi kapcsolatainkban. Az első lépés ehhez, hogy elkezdünk kilépni néha az online valóságból, és megéljük a valóságot.
(A cikk elsődleges forrása oliSUNvia self-centredness is NOT "self-care": losing the human face online című videóesszéje volt. Ajánljuk.)
