Visszaállt az élet a rendes kerékvágásba, megnyíltak az országhatárok és végre új kultúrákba is fejest ugorhatunk. De a kulturális különbségek okozhatnak sokkoló meglepetéseket. Most a REFRESHER Magyarország is megosztja veletek élményeit!
Itt járt a nyár, napfény járta át a szívünket, ha éppen nem októbert idéző szélviharban vacogtunk a megállóban, miután a fél várost elverte a jégeső. A világjárvány után lassan, de biztosan visszaállt az élet a rendes kerékvágásba, ezzel együtt megnyíltak az országhatárok és végre új kultúrákba is fejest ugorhatunk. Ezer és ezer hiba csúszhat a számításunkba, ami a pihenés útjába állhat. Az otthon felejtett útlevéltől kezdve a Kihúztad a vízforralót? és más pánikrohamba fulladó kérdéseken túl az ismeretlen szokások és hagyományok is okozhatnak kellemetlen pillanatokat.
A REFRESHER Magyarország szerkesztősége is tele van nagy utazókkal, akik szintén szereztek néhány kulturális (is) különbségekből fakadó meghökkentő élményt.
Intim vallatás Izraelben
Amikor először jártam Európán kívül, számítottam rá, hogy a nyugati, egy kaptafára „készült” európai nagyvárosok után a Közel-Kelet teljesen más élményt fog nyújtani. Nyilván Izraelben a palesztin konfliktus, illetve az ország katonaállam jellege is tartogatott sokkoló pillanatokat. A 18 éves, fegyverrel utazó katonalány a buszon a hetedik napon szinte már „megszokott látvánnyá” vált. A reptéri ellenőrzés elég stresszesre sikeredett, de az országba gond nélkül beengedtek, miután bediktáltuk, pontosan kihez és mi céllal érkeztünk, milyen kapcsolatban állunk a szállásadónkkal. Visszafele nem ment ennyire flottul a dolog.
Tisztában voltunk vele, hogy a Ben Gurion reptér híres az alapos az ellenőrzésről, mögötte még az amerikai security check is elbújhat. Mégis eléggé meglepődtünk az akkori barátommal, amikor olyan személyes kérdésekről kezdtek faggatni, hogy mióta járunk, hol ismerkedtünk meg, milyen messze lakunk egymástól, heti hány órát töltünk együtt (kisebb csoda, hogy a kedvenc szexpózunkra nem kérdeztek rá.) Ez okozhat az embernek kellemetlen perceket, de persze nem nagy ár azért, hogy a Ben Gurion reptéren az elmúlt három évtizedben nem történt súlyos merénylet vagy terrortámadás.
Szöllősi Anna
Vigyáz, kész, számlázz!
Tavaly nyáron Athénba látogattam és ilyenkor nyilvánvalóan az ember ki szeretné próbálni a helyi vendéglátóipari egységeket, hogy finomakat egyen, megismerkedjen a görög kulináris élményekkel. Ha úgy van, akár egy olasz étterembe is benézzen. Flottul ment minden az első helyen, ahogy szokott, de amint kihozták a megrendelt ételt, rögtön hozták vele a számlát is.
Kicsit furcsa volt nekem, azt éreztem jó kelet-európaiként, hogy sürgetni akarnak és mihamarabb ki akarnak rakni az étteremből, de gondoltam, ez csak annak a specifikus étteremnek a sajátossága. Aztán másnap elmentem egy következő helyre, ahol ugyanez történt. Harmadnap pedig egy harmadikba, ahol szintén ez a szcenárió valósult meg. Akkor nagyjából kezdtem felfogni, hogy nem a görög vendégszeretettel van a baj, hanem csak nekem kell kicsit áthúzalozni az agyamat és a minimális (nem klinikai) üldözési mániámat egy aprócskát el kéne engednem.
László Panna
Transznisztria – Volt egyszer egy nemlétező ország
Talán a legmeghatározóbb élményem az volt, amikor még 2018-ban egy orosz nyelvi továbbképzés keretein belül lehetőségem nyílt elutazni a Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaságba, más néven Dnyeszteren Túli Területre vagy Transznisztriába.
Transznisztria a Szovjetunió felbomlása után az önállósodó Moldovától elszakadt keskeny földsáv a Dnyeszter folyótól keletre, s méretre körülbelül akkora, mint Csongrád-Csanád VÁRmegye. Hivatalosan Moldovához tartozik, bár a moldáv kormány nem szólhat bele politikai működésébe, s egyetlen ENSZ-tagország sem ismeri el önállóságát.
Ahogy a határhoz érsz, az első dolog, amit megpillantasz, a de facto állam címere: két köteg búzakalász, közepén sarló-kalapács, felette egy vörös csillag ég. A határellenőrzés alatt egy úgynevezett миграционная карта-t (migrácionnájá kártá – gyakorlatilag egy kis vékony, papíralapú cetlike) adnak ki, melyen az odalátogató minden adata fel van tüntetve, s ha ezt elveszíted a kiruccanás alatt, akkor jól ráfáztál.
A nemlétező létező ország területén egyébként irreálisan szélesek az utak – kérdésünkre a helyiek elárulták, azért, hogy a tankok képesek legyenek megfordulni. A helyi fizető eszköz a transznisztriairubel, s egyébként itt vezették be először a műanyagérméket a világon. Egy Dnyeszter menti rubel 23,7 forint. Mindenhol Lenin-szobrok, дворец пиониров-ok (úttörő házak), olcsóság, rendkívüli tisztaság és rend. Transznisztriában konkrétan fennmaradt az egész Szovjetunió.
Szécsi Krisztián
Jávai sztár élet
Nagyjából nyolc éve lehetett, amikor öten fiúk kitaláltuk, hogy télen kimegyünk Indonéziába egy hónapra. Két tervünk volt, az egyik, hogy Jakartába érkezünk, majd onnan valahogy, valamikor átverekedjük magunkat Balira. Eleve egy csokorra való szőrös, nagy termetű, szakállas fehér kelet-európai férfi már látványosságnak számít az országban. De nem gondoltuk, hogy ennyire.
Amíg Javán voltunk, rendszeresen állítottak meg kuncogó, vihorászó lánycsoportok egy közös csoportképre. Úgy éreztük magunkat, mintha rocksztárok lennénk, pedig csak sétálgattunk. Mint minden rocksztár, mi sem vetettük meg a szeszt, de ezt egy muszlim területen, mint Jáva, azon belül is az elég konzervatív Jakartában, nem olyan egyszerű beszerezni. De ha hozzájutottunk, környék szenzációjának számított, hogy fejenként akár három üveggel is meg tudtunk inni. Illetve egy jó tanács: vigyázzatok mit kértek a helyiektől. Kultúrájukból adódóan soha nem ismerik el ha nem tudnak, vagy nem értenek valamit. Csak bólogatni fognak, mondanak valamit, aminek a valóságtartalma több, mint kétes. Így tévedtünk el úgy naponta háromszor.
Somogyi Marci
Az amerikai álom
2015 nyarán egy amerikai gyerektáborban dolgoztam, ez tűnt a legjobb egyetemista melónak, hiszen két hónap munka után utazásra költhettem az ott megkeresett pénzt. Alapvetően takarítani-karbantartani mentem, de a gyerekfelügyelők mellett nekem is részt kellett vennem a felkészítő programokon; úszás, elsősegély, minden, ami a gyerekek biztonságát szolgálja. Igazából rengeteg dolog furcsa volt számomra Amerikában: a nagyobbat veszel, olcsóbban kapod élelmiszerek, a magtalan gyümölcsök, a méz a legtöbb esetben pedig nem más, mint cukorszirup.
A legfurább mégis az volt, hogy nagyon szigorúan vették, hogyan viselkedünk a gyerekekkel. Alapvetően nem vagyok annyira otthon a gyerekek világában, nagyjából ott találkoztam először általános iskola óta lurkókkal, de nagyon szigorúan meghatározták, hogyan beszélhetek velük, mit mondhatok, csinálhatok. Ha összehaverkodott valaki egy gyerekkel, a „felnőtt” sosem ölelhette meg csak úgy a gyereket, vagy foghatta meg a kezét, erre szigorúan engedélyt kellett kérni a gyerektől, hacsak nem ő kérvényezett egy ölelést vagy egy kézfogást. Mivel a táborban nem volt külön szobánk, a felügyelőkkel, illetve a gyerekekkel egy házban kellett aludnunk. Nyilván jóban lettem egy-két gyerkőccel, akik aztán úgy tapadtak rám, mint a matrica.
Én meg bevallom, tökre be voltam parázva, mi lesz, ha valaki HARRASMENT-et kiált, miközben én csak dolgozni akartam, éppenséggel pont gyerekek között. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, csak a tábori dolgozók erőszakosan nevelték belénk: nagyon figyeljünk. Sok külföldi (köztük én is) teljesen rágörcsöltünk.
Egy ennél kevésbé érdekes sztori Görögország, azon belül is Korfu szigetének szennyvíz- és csatornázási rendszere. Anno a Durrells című sorozatban már láttam, ahogy Margo véletlenül a használt WC-papíros doboz tartalmát használja az illemhelyiségen. Mivel egy 1930-as években játszódó sorozatról van szó, nem gondoltam, hogy ez ma is aktuális lenne. Nevezetesen: sok görög szigeten (és valószínűleg sok más mediterrán nyaralóhelyen) nagyon vékony és régi csöveken keresztül folyik a szennyvíz. Így esett meg, hogy amikor négy fiúval indultam nyaralni, egyetlen wc volt az apartmanban, ott pedig csak a kukába volt szabad dobni a wc papírt. Kellemes élmény!
Masszi-Rigó Csilla
A WC nem csak a Titkok kamráját rejti
Tavaly történt Belgrádban, amikor a kéthetes Balkán tripünk végére értünk a barátommal. Bementünk egy plázába, ahol legálisan vásárolhattunk Elf Bar-t, valamint el tudtuk intézni a mosdós ügyeket. A női mosdó sem volt semmi, de a férfi mosdóból egy egészen meghökkentő sztorival jött ki a barátom. Az egyik fülkénél elég nagy sorban állás volt, nem is értette, miért ott cserélődnek leggyakrabban a népek. Mikor kiüresedett a hely és be akart menni, először azt vette észre, hogy az ajtóra ki van függesztve egy papír, amin az áll: Rossz, ne használd!. Majd mikor benyitott, meglátta, hogy a használat biztos elkerülése miatt ráraktak egy kukát a lehajtott WC ülőkére.
Ez sajnos nem eltántorította, hanem egészen felbátorította az embereket, hogy mégis elvégezzék a dolgukat, így a kukába pisiltek (gyanús, hogy volt, aki azt hitte, azért van ott). Végül annyira elment a kedvünk a plázában WC-zéstől, hogy megbeszéltük, a legközelebbi benzinkúton állunk majd meg inkább út közben, ha hív a szükség.
Marjanovic Mira
Száguldás, scooter, halálfélelem
Kevés, de annál intenzívebb kultúrsokkban volt részem életemben. A legfrissebbek Tajvanon dobták meg a vérnyomásom, mind közül a legijesztőbb a hektikus közlekedés volt. Aki él és mozog, scooter-rel jár, a 15 éves jogsit nem szerzett gimistől kezdve a 96 éves szürke hályogos bácsin át, az egy járgányon osztozó öt tagú családig, mindenki. Nem ritka látvány a gazdival utazó kutyus sem, póráz nélkül, a kosárban, a hátsó ülésen, vagy éppen a gazdi ölében a kormányon ácsingózva. Az UV sugárzás miatt pedig sokan sütőkesztyűt, télikabátot húzva navigálják motorjukat.
Ráadásul elég öntörvényűen, halálos iramban. A KRESZ csupán legenda, a közlekedési lámpák dísznek vannak, ha van járda, az is inkább parkoló, elsőbbségadásra ne is számíts. Első estémen, 32 órányi ébrenlét után jó ötletnek tűnt sétálni egyet a tajpeji éjszakában. Leírhatatlan halálfélelmet éreztem a rendszertelenül száguldó, folyamatosan dudáló, féket nem ismerő motorosoktól, akik a járdára is simán felhajtottak minden zebrát és piros lámpát ignorálva. Csodálatos módon sikerült remegve hazabotladoznom.
Krajnyák Petra