Connie Converse 1974-ben több búcsúlevelet hátrahagyva autóba szállt, és soha többé nem adott életjelet magáról – eltűnése a mai napig megoldatlan rejtély. A története a közelmúltban filmet ihletett, ami "Roving Woman" címmel a magyar mozikba is eljutott.
„Ő volt a női Bob Dylan. Dalszerzőként és szövegíróként még jobb is nála, csak hiányzott belőle a showbizniszhez való érzék, és nem érdekelték a protestdalok sem“ – mondta Connie Converse dalaitól lenyűgözve Ellen Stekert, az amerikai folkzene jeles szakértője, aki maga is folkelőadóból lett elismert akadémikus, majd Connie Converse dalainak megrögzött csodálója. Az ő megfejtése nyomán ma már szinte állandóan a női Bob Dylanként hivatkoznak a New York-i dalszerzőre a sajtóban.
Arra a kérdésre, hogy a fentebb méltatott képességei ellenére a legtöbbünk miért nem hallott még sosem Connie Converse-ről, többféle választ is adhatunk. Stekert például nemes egyszerűséggel úgy felel: „Dylan jókor volt jó helyen, Converse pedig nem“. Az ötvenes években aktív Elizabeth Eaton Converse az egyik első klasszikus értelemben vett énekes-dalszerző volt, azonban sosem futott be, 1954-ben mindössze egy rövid tévés szereplés jutott neki a CBS reggeli adásában – az előadásáról azonban nem maradt fent felvétel.
Connie Converse dalai nem követték a mainstreamet, és nem is volt hajlandó olyat írni, ami eltért volna az ízlésétől, melynek gyökerei az 1920-as évek eleji Greenwich Village-i folkszcénából eredeteztethetőek. Családja, ismerősei, kollégái szerint nagyon visszahúzódó, introvertált személyiség volt, akinek élete során többször is meggyűlt a baja a függőségeivel – a dohányzással és az alkohollal. A legközelebbi kapcsolatban öccsével, Philippel állt: neki dedikálta 1956-ban felvett, Musicks (Volumes I and II) című lemezét, és nagyrészt neki köszönhetjük Connie fennmaradt örökségét, amelyet részben ő archívált.
Connie Converse a testvérét követve Michiganbe költözött, ahol hamarosan irodai munkát vállalt, majd egy kéthavonta megjelenő tudományos lap (Journal of Conflict Resolution) munkatársaként helyezkedett el. Ugyan imádja az új munkahelyét, kicsit több mint tíz évvel később kiég, depresszióba esik: az irányítása alatt óriási lelkesédessel összerakott lap központját finanszírozási problémákra hivatkozva a Yale-re helyezik át, ráadásul orvosai ekkoriban közlik vele azt is, hogy el kell távolítani a méhét. A lesújtó hírek és a motivációvesztés nyomán Converse néhány nappal az ötvenedik születésnapja után, 1974 augusztusában, búcsúleveleket címzett a szeretteinek.
Hadd menjek. Hadd létezzem nélkületek, ha tudok; és hadd ne legyek, ha mégsem vagyok rá képes. Az emberi társadalom lenyűgöz, megdöbbent, bánattal és örömmel tölt el, egyszerűen csak nem találom köztük a helyem, nem tudok kapcsolódni hozzájuk.
Mire a sorait kézbesítették, a visszavonult énekesnő holmijait bevágta egy bogárhátú Volkswagenbe, elhajtott, és soha többé nem adott életjelet magáról – további életéről semmilyen információnk nincs, sem őt, sem az autót nem látták soha többé. Körülbelül tíz évvel az eltűnése után a családja magánnyomozót fogadott, azt remélve, hogy így sikerül az elvesztett hozzátartozójuk nyomára akadni. A nyomozó azonban leszögezte: még ha meg is találja az énekesnőt, nem tudja hazahozni őt, Connie Converse-nek igenis jogában áll, hogy eltűnjön. A család végül úgy döntött, hogy tiszteletben tartja a döntést, és felhagy a szerettük keresésével.
„Annak gondolata, hogy a története valahol máshol folytatódott, magával ragadó; ám az a gondolat, hogy ehelyett véget ért, tragikus. Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy Converse-t utoljára 1974 augusztusában látták Ann Arborban, utolsó, titkos cselekedete pedig tökéletes összhangban van azzal, ahogyan az életét jellemezni lehet: kiszámíthatatlan és elkerülhetetlen; átláthatatlan és lenyűgöző; teljes és befejezetlen; és szinte hihetetlen“ – ezt már Howard Fishman, a New Yorker állandó szerzője állítja róla, aki 13 évet szentelt annak, hogy feltárja Connie Converse életét. Az eredményeit összegző kötet To Anyone Who Ever Asks: The Life, Music, and Mystery of Connie Converse címmel jelent meg 2023 májusában.
Attól, hogy kapcsolatban vagy, még szükséged van az egyedüllétre
„Ha belegondolunk abba, hogy emberek léteznek, de egy idő után többé már senki sem emlékszik rájuk, akkor az olyan, mintha soha nem is léteztek volna“ – ez a nyugtalanító gondolat már Connie Converse sajátja. Az ő titokzatos eltűnése ihlette a lengyel Michal Chmielewski Roving Woman című rendezését, amelynek címe az énekes-dalszerző egyik dalára utal – és szerencsére a forgalmazó, a JUNO11 meg sem próbálta lefordítani az eredeti címet.
A lengyel rendező első egészestés nagyjátékfilmjének főszereplője szintén egy honfitársa, Lena Góra lett, aki társforgatókönyvíróként és producerként is részt vett a projektben. Góra még odahaza kezdte színházi karrierjét, majd londoni és New York-i színpadokon folytatta azt, mostanra pedig már több filmből is ismerős lehet: az Egy éjszaka az óvodában című filmje például a Netflix hazai kínálatában is elérhető, a tavaly ősszel bemutatott Imagóban pedig a saját édesanyját, Elát játszotta el, aki a nyolcvanas években több lengyel punkzenekar élén is megfordult. Górát ráadásul személyesen is mélyen megérintették Connie Converse dalai, egy magányos utazása során maga is sokat hallgatta azokat, és úgy érezte, a zenész hozzá szól ezeken a felvételeken keresztül.
A film ötlete akkor született, amikor három évvel ezelőtt találkoztunk Lénával. Mindkettőnknek hasonló gondolatai voltak a párkapcsolatokról, amelyek közül a legfontosabb talán az egyedüllétre való igényünk egy-egy kapcsolaton belül
– magyarázta Michal Chmielewski a budapesti sajtóvetítést követő online beszélgetés során. Alkotótársához, Lena Górához hasonlóan ő szintén bevallottan rajongja a magányt, maga is hónapokat töltött már Brazíliában vagy Indonéziában motorozva. A filmben látott Sara történetében mindkettejük tapasztalatai megjelennek.
A rendező felidézte: mivel Lena Góra korábban Los Angelesben élt, maga is jól ismerte a Joshua Tree Nemzeti Park sivatagjait, amelyről aztán mindketten úgy gondolták, hogy ideális helyszíne lehet az általuk elmesélni kívánt történetnek. A történetben ráadásul az ezen a vidéken élő emberek is megjelennek, a filmben ugyanis háromféle karaktertípust láthatunk: hivatásos színészek, illetve nem hivatásos színészek, akikkel a forgatás alatt, az úton találkozott a stáb. „Mivel egy világjárvány idején forgattunk, néhány színészünk nem tudott eljönni, ezért sok helyit meghívtunk, akik még soha nem játszottak filmben.“ A szereplők harmadik típusát azok a helyiek adják, akiket rejtett kamerás felvételekkel vontak bele a produkcióba: a sivatagi kisvárásokat járva Lena Górának a szerepének megfelelő feladatokat kellett végrehajtania – például kölcsönkérni egy telefont, vagy némi pénzt szerezni –, az ott élők pedig élőben reagáltak ezekre a helyzetekre.
Tényleg romokban a magyar szinkron? Egy ismert szinkronhanggal beszéltük ki a jelenlegi helyzetet
2024.5.12 9:31
A szereplőgárda igazi húzóneve John Hawkes, akit a 2010-es Winter’s Bone miatt Oscar-díjra, a két évvel későbbi A kezelés miatt pedig Golden Globe-ra jelöltek, de láthattuk még az Alkonyattól pirkadatig, a Három óriásplakát Ebbing határában vagy a Te meg én és minden ismerősünk című filmekben is. Ő szintén Lena Górán keresztül került a produkcióba: a színésznő kb. öt évvel ezelőtt az egyik hollywoodi szórakozóhelyen dj-zett, majd az utcára lépve megpillantotta a bevásárlószatyrokkal hazafelé ballagó Hawkest, akit nyomban leszólított, idővel pedig nagyon jó barátok lettek.
Sokat segített, mentorált, pár év alatt pedig nagyon közel kerültünk egymáshoz. Aztán amikor újra Lengyelországban voltam, és Michallal tervezgettük a filmet, épp kaptam egy üzenetet John Hawkestól. Amikor Michal meglátta a nevét a kijelzőn, csak annyit tudott mondani: NE!
– idézte fel emlékeit a wroclawi New Horizons filmfesztiválról bejelentkező Lena Góra a budapesti közönségnek. Mint kiderült, a rendezőt azért sokkolta a két színész barátsága, mert az egyik kedvenc filmje Miranda July Te meg én és minden ismerősünk című filmje, amiben Hawkes alakítja a főszerepet. Góra aztán úgy döntött, összehozza őket egymással, majd egy Los Angeles-i találkozót követően Hawkes is beszállt a projektbe. (Lena Góra egyébként John Hawkes egy másik filmjét, A lentnél is lejjebb című mozit is melegen ajánlotta a budapesti filmes újságíróknak.)
A produkció legnagyobb akasztása azonban Wim Wenders, a német filmművészet egyik legjelentősebb alakja, aki executive producerként szállt be a projektbe. Wenders 1984-es road movie-ja, a Párizs, Texas nemcsak a legjobb rendezőnek járó BAFTA-díjat, hanem Cannes-ban az Arany Pálmát is elnyerte, de az 1987-es Berlin felett az ég is nyert a fesztiválon, illetve a legjobb rendezőnek járó díjat is elhozta Berlinből.
Miért drukkolunk a toxikus kapcsolatoknak a filmekben, miközben tudjuk, hogy rosszak?
2024.5.6 19:10
Wim Wenders nemrég épp az Rtl.hu-nak adott interjújában fejtette ki, hogy ma már kétszer is meggondolja, hajlandó-e a nevét adni egy-egy alkotáshoz, egy elsőfilmes lengyel rendező részéről így különösen nagy eredmény befűzni őt. A július végétől már a magyar mozikban is látható Roving Woman azonban felkeltette érdeklődését:
Megfogott a sztori és tetszett a női főszereplő, Lena Góra alakítása is. És az sem volt éppen hátrány, hogy történetesen egy road movie-ról volt szó, hiszen ez a műfaj különösen közel áll a szívemhez
– nyilatkozta a portálnak.
Wenders ugyan nem, egy másik producer azonban feltűnik a filmben: ő a világtól elvonultan élő Chris Hanley, aki olyan filmek születését segítette, mint a Spring Breakers, az Amerikai pszichó, az Öngyilkos szüzek és a Buffalo '66. Hanley rendkívül izgalmas a figura, olyannyira, hogy a filmben is saját magát alakítja: miután felesége magára hagyja az út mellett, fuvart kér a főszereplőtől, aki egészen hazáig viszi a rejtélyes alakot.
Ez az otthon nem más, mint a kaliforniai sivatagban található, de időnként a hírekben is felbukkanó Láthatatlan Ház, amelyet a producer és felesége, Roberta építtetett 2019-ben. Az ikonikus épület a nevét onnan kapta, hogy üvegfalai visszatükrözik a környezetét, ezzel lényegében beleveszik a tájba. A bérelhető építmény olyan hírességeket látott már vendégül, mint Lizzo, Alicia Keys, Ariana Grande, The Weeknd, Demi Lovato (ő állítólag földönkívülieket is látott itt) és legutóbb Mia Khalifa, illetve felbukkant a Netflix sorozatában, amely a világ legelképesztőbb nyaralóit mutatja be.
Noha a filmet egyértelműen Connie Converse ihlette, a történet nem róla, hanem egy Sara nevű nőről szól, akit egy hollywoodi buli hajnalán kirúg a vőlegénye, ő pedig jobbhíján egy lopott autóval, anyagi tartalékok és minden más nélkül nekivág a sivatagnak, amelyben aztán csupa hozzá hasonló, önmagát – és önmaga boldogságát – kereső emberrel hozza össze a sors. És közben természetesen az eltűnt énekesnő szelleme is végig ott lebeg a történetben.
Úgy döntöttünk, hogy egy hagyományos életrajzi film helyett sokkal izgalmasabb, ha azzal foglalkozunk, mi is történhetett vele az eltűnése utáni titokzatos időszakban. Élettörténetének azon periódusában, melyet egyedül töltött el az úton.
Chmielewski és Góra filmje tehát nem egyszerűen egy titokzatos módon eltűnt énekesnő, hanem minden más, a saját életéből kiábrándult ember portréja is egyben. A Roving Woman tételmondata, egyik legfontosabb tanítása is éppen az, hogy „életünk során különböző mértékben vagyunk egyedül“; időnként mellénk szegődnek páran, de ők csak nagyon ritkán kísérnek el minket az életünk végéig, és aki mondjuk párkapcsolatban él, tulajdonképpen csak néhány fokkal kevésbé magányos, mint az, aki állandó társ nélkül tengődik az életben.
Egészen nyugtalanító a gondolat, hogy amikor Lena Góra és Michal Chmielewski elkezdett dolgozni a filmen, Connie Converse még akár életben is lehetett – igaz, erre már akkor is csekély esély volt, ennek valószínűsége pedig időközben még tovább csökkent, a zenész ugyanis jövő nyáron, 2024. augusztus 3-án lenne százéves.
Nem merül feledésbe Connie Converse neve
Annak ellenére, hogy Connie Converse zenéje az élete során lényegében ismeretlen maradt, munkássága posztumusz elismerést kapott, miután 2004-ben szerepelt egy rádióműsorban. Öt évvel később megjelent a How Sad, How Lovely című gyűjtemény, majd három évvel ezelőtt további hat, 1954 és 1956 között született dalát adták ki Sad Lady címmel – milyen beszédes mindkettő, ugye?!
Sőt, 2017-ben John Zorn kiadójánál megjelent egy Vanity of Vanities: A Tribute to Connie Converse című feldolgozáslemez, amin olyan előadók adják elő a zenész dalait, mint Laurie Anderson, Mike Patton a Faith No More-ból, Karen O a Yeah Yeah Yeahs éléről, a Big Thief és Jeff Tweedy a Wilcóból. És most itt van ez a lenyűgöző megértést és temérdek élettapasztalatot mutató film, a Roving Woman is.
Bárcsak Connie is tudná mindezt.
