Bár nem készült tudatosan fotográfusnak, mégis az ország egyik legtöbbet foglalkoztatott koncertfotósa lett Bátori Gábor ‘Jim’, azaz Sinco, akivel legújabb zenés fotóalbuma, a "Sincology 2022" megjelenése apropóján interjúztunk.
A rocksztárok is csak emberek – vallja Bátori Gábor 'Jim', azaz Sinco, aki az elmúlt években hazánk egyik legkeresettebb koncertfotósává vált. Mivel nem csak külső szemlélőként van a zenészek mellett, hanem baráti viszonyt is ápol velük, a monumentális nagykoncertek mellett a legintimebb és legcsaládiasabb backstage-pillanatokat is megörökíti.
Bátori Gábor 'Jim' ezeket a fotókat évről évre albumba gyűjti, a Sincology névre hallgató képes krónika pedig immáron hatodszor foglalja össze az elmúlt év zenés történéseit. Az idei kiadvány a korábbi évekhez képest megjelenésében számos újdonságot rejt, ennek eredményeképp rekordszámú fénykép került bele: a Sincology 2022 kötetben mintegy 240 oldalnyi fényképet lapozhatunk végig az elmúlt évből.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A hétfőtől elérhető kiadványban olyan előadók szerepelnek, mint a 30Y, az Analog Balaton, a Blahalouisiana, a Bohemian Betyars, a Csaknekedkislány, az Elefánt, az Esti Kornél, a Platon Karataev, a Supernem vagy épp a Quimby. Az album megjelenése apropóján a Refresher Magyarország a képeket jegyző Bátori Gábor Jimet kérdezte.
Emlékszel még életed legelső koncertjére? Mikor volt, melyik előadót láttad először élőben zenélni?
Sokáig introvertált voltam, és jobban szerettem inkább a négy fal között zenéket hallgatni, ráadásul főképp külföldi előadókat. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy mielőtt berántott a zeneipar, egy év alatt jártam annyi koncertre, mint most egy héten. Az első koncert, amire tisztán emlékszem, az egy Toasters-buli volt 2004-ben a Kultiplexben.
Ehhez képest melyik zenekart fényképezted először koncertfotósként?
Tíz évvel később, 2014-ben mentem először a kamerámmal egy rockabilly zenekar, a Naked Truckers koncertjére, amit az együttes hamar kiszúrt, úgyhogy kontaktot cseréltünk. Mivel tetszett nekik, amit csinálok, ezek után többször velük tartottam – de ekkor még csupán hobbiból.
De hogy kerültél a fotózás közelébe? Mindig is fotográfusnak készültél, vagy csak a véletlen sodort a fényképezéshez?
Mindig is a vizuális dolgok érdekeltek, több mint tíz évig főállású grafikusként dolgoztam, de fotósnak sosem készültem tudatosan. Néha még ma is eszembe jut, hogy nem is tudom pontosan, hogyan jutottam ide. Nagyjából 17 éves lehettem, amikor először kamera került a kezembe, és azonnal megtetszett.
Mi sodort aztán dedikáltan a hazai zenei élet, és kifejezetten a koncertfotózás felé?
Sok éven keresztül főleg extrémsport-videókat készítettem, de egy ponton aztán úgy éreztem, hogy ezt a témát kimaxoltam, ezért új kihívásokat szerettem volna keresni. Nagyjából fél évvel később találtam rá a koncertfotózásra.
Mennyit változott ez a szakma mióta a pályán vagy?
Azoknak a kluboknak a jelentős része, ahol eleinte fotóztam, ma már sajnos nem létezik. De ha kifejezetten a fotós szakmát nézzük, akkor azt gondolom, hogy az idő előrehaladtával a social media felületek egyre nagyobb teret nyertek, megjelentek olyan platformok, amik kifejezetten a fotós vagy videós tartalmakra lettek kitalálva, és emiatt a vizuális kontentek is egyre fontosabbá váltak, ma pedig tulajdonképpen elengedhetetlenek bármilyen méretű produkció esetében.
Előfordul még olyan, hogy úgy nézel végig egy koncertet, hogy nincs fényképezőgép a kezedben? Ha igen, mit érzel ilyenkor? Mikor fordult elő ilyen utoljára?
Jaj, nagyon ritkán! Többször próbálkoztam vele, néha mások kedvéért, de mindig nagyon furcsán érzem magam ezekben a szituációkban. Kicsit olyan, mintha otthon felejtettem volna valamit, és fogalmam sincs, mit kell ilyenkor a kezemmel csinálni.
Legutóbb a Battles tavaly őszi koncertjére mentem önszántamból kamera nélkül, mert nagyon szeretem a zenéjüket, de folyamatosan azt figyeltem, mit csinálnak a többiek a közönségben.
A most megjelenő kötetbe rekordszámú fénykép került, a koronavírus-járvány lecsengésével a zeneipar is újra talpra állt. Hogyan változtatta meg a pandémia a koncertek és más tömegrendezvények világát? Tőled milyen változásokat igényelt a világjárvány?
Nekem alapvetően a hozzáállásomon változtatott a világjárvány. Egyik napról a másikra maradtunk munka és bevétel nélkül, ami korábban elképzelhetetlen volt. Azóta gyakran veszem észre magamon, hogy hiába vagyok túlterhelt, sokkal nehezebben mondok nemet, mert az agyam hátuljában valahogy mindig ott motoszkál a gondolat, hogy “örülj neki, hogy sok a munka, nem mindig volt ez így”.
Ha pedig a fotókat nézem, akkor a tavalyi összevont, 2020-2021-es Sincology kiadványban csúcsosodott ki ez az egész téma. Emlékszem, hogy lapozgattam a könyvet, és azt néztem, hogy a zenekari és a közönségfotók is teljesen más hangulatúak voltak 2021 januárjában, mint mondjuk júniusban.
A csajom mondta be a megfejtést, hogy az év elején még érvényben voltak a korlátozások, védettségivel lehetett koncertekre menni, és a könyvben konkrétan kirajzolódik az a pont, ahol az élet visszaállt a rendes kerékvágásba.
Mi az a három legfontosabb dolog, amit – a fényképezőgépen túl – a munkád során használsz?
Az egyik a setlist, amire azért van szükségem, mert ezen általában minden fontosabb történés jelölve van. A másik a fekete outfit, ami minden színpadon dolgozó ember számára elengedhetetlen – ez azért fontos, hogy minél inkább észrevétlen maradj.
És ide venném még a sapkámat is, de csak azért, mert a legtöbben erről azonosítanak be.
A harmadik pedig az itthonról való elindulás és a helyszínre való megérkezés között valahol egy ponton a táskám pánikszerű átnézése, hogy biztosan nálam van-e a kamerám. Eddig szerencsére még egyszer sem hagytam itthon.
Koncertfotósként milyen érzéseket táplálsz a közösségi oldalakat elárasztó, okostelefonnal készült fényképek iránt?
Azt gondolom, hogy ezeknek is abszolút megvan a létjogosultsága: az emberek megmutathatják az ismerőseiknek, hogy ott voltak egy adott koncerten, vagy egy szép emlékként elraktározhatják maguknak. Viszont teljesen más a funkciójuk, mint a profi felszereléssel készített fényképeknek.
Melyik munkáidra vagy most a legbüszkébb?
Nagyon nehéz lenne egyet kiválasztani, de ha muszáj, akkor a Coca-Cola Love Is Love kampányához készített képeket mondanám. Bár ezek nem koncertfotók, egy fontos témát jelenítettünk meg, illetve szeretném azt is hinni, hogy ennek a kampánynak az üzenete is kiemelt jelentőséggel bírt.
És az idén megjelenő albumból melyik fénykép jelenti számodra a legtöbbet?
Ha csak egy kedvenc képem lenne, akkor elég lenne egy posztert vagy képeslapot gyártani belőle. Viszont mivel ezernél is több kedvenc képem van a tavalyi évből, ezért egy könyvben férnek csak el. Ezeknek az összessége a most megjelenő Sincology 2022.
Ha hármat kívánhatnál, melyik zenekarok vagy előadók koncertjét fotóznád, turnéját kísérnéd a legszívesebben?
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy azokkal az előadókkal dolgozhatok együtt, akik amúgy is rajta lennének a kívánságlistámon. Úgy érzem, abszolút jó helyen vagyok.
Vannak fotós példaképeid?
Talán Glen E. Friedman nevét emelném ki, mert számomra fontos popkulturális eseményeket követett végig testközelből a kamerájával a nyolcvanas években.
Gördeszkás körökben mozgott, és jelen volt az amerikai hip-hop, hardcore és punk aranykorában.
Többek közt olyan zenekarokat dokumentált, mint a Beastie Boys, a Black Flag és a Run DMC. Vele talán szívesen cserélnék.
Mi a legrosszabb, ami munka közben történhet egy koncertfotóssal? Neked mi volt a legrázósabb szakmai élményed?
Hú, sok para helyzet volt már! Többször törtem objektívet koncert közben, áztam már el annyira, hogy bepárásodott belülről a kamerám, ezért használhatatlan volt minden képem, vesztettem már el a fotóimat közvetlenül a koncertet követően, de olyan is volt, hogy térdig szakadtam a színpadba.
A legrázósabb talán az volt, amikor egy Esti Kornél-koncert előtt elhangzott, hogy kettes a perc, én pedig még egy utolsó backstage-pillanatot akartam megörökíteni, amikor a kamerám kiírta, hogy tönkrement a zárszerkezet, szóval csak szervizben lehetett feltámasztani. Szerencsére nem az enyém volt az egyetlen kamera a helyszínen, és egy kedves fotós kollégától kölcsön kapott géppel hoztam le végül az estét.
A munkád rengeteg utazással, pörgéssel és éjszakázással jár. Hogyan védekezel a kiégés ellen?
Bár a koncert ideje alatt a tényleges munkát nagyon élvezem, az előtte és utána lévő hosszú utazásokat vagy az időnként végtelennek tűnő várakozásokat egyre rosszabbul bírom. Azért mindig igyekszem hasznosan tölteni az időt, egy vidéki turnéállomásról hazafelé szinte mindig nekiállok azonnal a képek kidolgozásának.
Ha nem koncertfotós lennél, milyen szakmában tudnád még magad elképzelni?
Fogalmam sincs! Valószínűleg ezért vagyok még mindig koncertfotós. Világéletemben a vizuális művészetek felé húztam, így anyukám bánatára ügyvéd most már biztosan nem lesz belőlem.
És végül: mi a legbölcsebb tanácsod annak, aki ma Magyarországon koncertfotózással szeretne foglalkozni?
Nekem személy szerint az segített a legtöbbet, hogy lépcsőzetesen kerültem bele ebbe az egészbe: végigjártam a legkisebb kluboktól az egyre nagyobb helyszínekig vezető utat, és ezeket a tapasztalatokat mind be tudtam a későbbiekben építeni a munkáimba.
Ha rögtön egy hatalmas arénakoncertet fotózol, ahol minden körülmény tökéletes, sokkal nehezebb egy kevésbé szerencsés helyszínhez alkalmazkodni, mintha ez fordítva történne.
Nem tudom, bölcs tanács-e, de talán sokan nem tudják, hogy nem elég, ha van egy jó kamerád vagy technikai felkészültséged, mert legalább ennyire fontos ennek a munkának az emberi oldala is. Ahhoz, hogy igazán felszabadult, őszinte pillanatokat tudj elkapni, hatalmas bizalomra van szükség a zenekarok irányából.
