A Nouvelle Vague - Az új hullám egy dokudráma Jean-Luc Godard szárnybontogatásairól, valamint a francia új hullám és a Kifulladásig című korszaknyitó zsánerklasszikus megszületéséről. Kritikánk következik Richard Linklater ma debütáló filmjéről.
A Kifulladásig (À bout de souffle) maga volt az 1960-as évekbeli párizsi életérzés: a cigarettafüst misztikus ködjében úszó Champs-Élysées, a játékos jazz-dallamok és az éjszakába nyúló flörtök végtelen tébolya. Jean-Luc Godard első nagyjátékfilmje formai és tartalmi szempontból is filmtörténeti határkőnek számított: megjelenítette a második világháború utáni fiatalság egzisztenciális szabadságát, útkereső nihilizmusát és céltalan lázadását – a film címe is Michel (Jean-Paul Belmondo) konvenciók előli menekülésére és nihilista életfelfogására utal.
A páros másik fele, Patricia (Jean Seberg) karaktere a két világ közt rekedt, tépelődő értelmiséget testesíti meg: a lány felismeri életének abszurd értelmetlenségét, és vonzza Michel zabolátlan bohémsága, mégsincs elegendő bátorsága ahhoz, hogy letérjen a kikövezett útról. A Kifulladásig nemcsak pszichologizáló, életmegfejtő hangneme és csapongó struktúrája miatt forradalmi alkotás, hanem tradicionális forgatókönyv nélküli, improvizatív jellege és kapkodó vágástechnikája, vagyis a maga idejében idegenül ható jump cut-ok alkalmazása miatt is.
A gerilla-filmezés úttörője volt alacsony büdzséjével, kevés felvételével és természetes fények használatával. Godard filmje emellett gyakran áttöri a negyedik falat is: bátran kiszól a közönségéhez, és önreflexióra sarkallja a nézőket.
A Kifulladásig produkciója híresen kaotikus volt. Csupán 23 nap alatt rögzítették, forgatókönyv nélkül dolgoztak, olykor csupán egy-kétórás forgatási napokkal, ha épp nem kapott ihletet a rendező. Godard-hoz nem állt közel a túlspilázott színészkedés, és Tarr Bélához hasonlóan az élet autentikus, nyers, spontán pillanatait örökítette meg.
Nem titok, hogy a stáb és a korábban is elismert színésznőként számon tartott Jean Seberg haja égnek állt a direktor erratikus viselkedésétől és hanyagnak tűnő munkamoráljától. Belmondo és Seberg azt hitték, karrierjük végét jelenti a film. A 40 évesen elhunyt színésznő bár sosem tudta igazán magáévá tenni Godard ars poeticáját, idővel közelebb került a szívéhez a Kifulladásig, és elismerte popkulturális jelentőségét – amely nem mellesleg világhírnevet hozott Jean-Paul Belmondónak és neki is.
10 zseniális film az Oscar-rekorder Sean Penntől, amit egyszer az életben látni kell
2026.4.5 9:02
66 évvel később készítette el Richard Linklater (Mielőtt felkel a Nap-trilógia, Sráckor, Rocksuli, Az élet nyomában, Kamera által homályosan, Tökéletlen idők, Blue Moon stb.) a Nouvelle Vague - Az új hullám című dokudrámáját, amely bepillantást enged a feltörekvő, különc Godard zsenialitásába, és örökzöld filmjének kulisszái mögé. A 78. Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában bemutatkozó mű története szerint 1959-et írunk, amikor a Cahiers du Cinéma nevű filmes magazin köréhez tartozó alkotók – köztük François Truffaut, Claude Chabrol, Roberto Rossellini, Jean-Pierre Melville és Éric Rohmer – a hagyományos formákkal szakítva új filmnyelvet keresnek.
A fiatal kritikusból író-rendezővé avanzsált Jean-Luc Godard lázasan készíti elő első nagyjátékfilmjét, a Jean-Paul Belmondo és Jean Seberg főszereplésével készülő Kifulladásig című filmet. A nem mindennapi rendezői attitűd és inkonvencionális forgatási procedúra elbizonytalanítja a főszereplőket, a producert és a stábot egyaránt. Egyre világosabbá válik, hogy Godard bemutatkozó filmjének két lehetséges kimenetele van: korszakos mestermű, vagy totális katasztrófa lesz.
Jean-Luc Godard szerethető antitézise
Richard Linklater jó szokásához híven ezúttal is nagy fába vágta a fejszéjét.
Egyértelműnek tűnik, hogy az 5-szörös Oscar-jelölt rendező szenvedélyprojektjét láthatjuk, mert a francia új hullám valamennyi nagy hatással bíró filmes alkotója megjelenik a vásznon, még ha csak egy rövid cameo erejéig is: Agnès Vardától kezdve, Truffaut-n át egészen Jacques Rivette-ig. Linklater extenzív és lelkiismeretes főhajtásai az ő szemszögéből abszolút érthetőek, de a befogadói élményt nem könnyítik meg.
A cselekmény ugyanis nemcsak Godard szárnybontogatását és a Kifulladásig megszületését jeleníti meg, hanem kerülőutakat tesz a párizsi művészeti szcéna háza táján, és villámgyors polaroidok képében ad hírt az új hullámos figurák ténykedéseiről. Nemes elgondolás, amely történetünket sajnos defókuszálttá teszi, hiszen egyrészt kevés az idő arra, hogy elmerüljünk a kor befolyásos alkotóinak gondolataiban, másrészt lekerül a hangsúly a sztori legérdekfeszítőbb aspektusairól: Belmondóról, Sebergről, Godardról és a Kifulladásig zűrzavaráról.
A Kreml mágusa: a Putyin bizalmasáról szóló filmben a diktatúra csak egy alkotásnak tűnik, az orosz nép pedig tesztközönségnek
2026.4.3 8:36
Félreértés ne essék, a filmklasszikus szerelmesei bőven elegendő muníciót kapnak, de a modorosan túlírt, checklist-szerű cameókat lenyisszantva, és kizárólag a forgatási procedúrára és Godard-ra fókuszálva Linklater-ék egy 20 perccel rövidebb és feszesebb cselekményt is összepattinthattak volna – rímelve a Kifulladásig 90 perces játékidejére.
Tény és való, hogy a rendező egy elvarázsolt csodabogár volt, az írók azonban klisés formában ábrázolják őt, azt sugallva, mintha a magánéletben, a színfalak mögött is úgy viselkedett volna, mint filmbeli karakterei. Némi igazság lehet ebben, ugyanakkor Linklater filmje túlzottan erőlteti a mesterkélt művészdumákat, amelyekből hiányzik Godard kvintesszenciája, vagyis a spontán, intim, valódi pillanatok. A legsűrűbb koncentrációban tálalja a zseni habitusát, de ezáltal a hús-vér ember helyett Wikipédia-szócikket kapunk. A percepcióra, a művész mitikus státuszára erősít rá, de Godard-t, az egyént nem hozza közelebb a nézőhöz.
Kész dráma-kritika: ez történik, ha pár nappal az esküvő előtt derül fény a párod legsötétebb titkára
2026.4.2 10:21
Túl sokat markol és túlírt dialógokkal tűzdelt a forgatókönyv, ennek ellenére a francia új hullám és Godard szerelmesei imádni fogják, és önmagában már annak is örülhetnek, hogy egyáltalán létezik egy hasonló film. A Jean Seberget alakító Zoey Deutch megszólalásig hasonlít az ikonikus színésznőre és remekül játszik, a Jean-Paul Belmondót megformáló Aubry Dullin külsőre hajaz a kultikus színészre és az arcjátéka is ügyes, de hiányzik az alakításából Belmondo kiállása és utánozhatatlan karizmája.
Guillaume Marbeck bravúrosan lényegül át Godard-ként: az akcentustól és a mimikától kezdve a fizikai performansz minden gesztusában perfekt. Az elsőfilmes színésznek köszönhetően szűk két óra erejéig elhihetjük: Godard nemcsak örökérvényű életműve révén, hanem valójában is él.
A 4:3-as képerány és a nosztalgikus monokróm fényképezés is jól áll a filmnek – a képi világ hűen feleleveníti az 1960-as évek művészfilmjeinek atmoszféráját. A szebb időket, amikor még nem robbanások, számítógépes effektek, franchise-popcornfilmek és a kolosszális büdzsék uralták a globális moziipart, hanem a közlésvágy, az alkotói szándék, az unikalitás és az életigazságok felkutatása. Richard Linklater rendezése egyébként profi, csak a forgatókönyv szorul némi gatyába rázásra és lecsupaszításra.
Aki bújt 2: Jövök! – Bűnös élvezet vagy trash? Kritika a közönségfavorit horror-vígjáték folytatásáról
2026.3.26 8:11
A Nouvelle Vague - Az új hullám a cinefilek számára kihagyhatatlan, sőt kötelező film. Olykor modorosak a karakterei és döcögő a történetvezetése, de utóbbi kritikát Godard filmjeinél is elnéztük, sőt szerettük is, előbbi pedig végső soron bocsánatos bűn. Ha lelkesedsz a mozgókép és a filmkészítés csínja-bínja iránt, akkor ínyenc falat lesz. Közel sem tökéletes, de érdekfeszítő az alapkoncepciója, szerethető, és kellemes kitérőként szolgál a hollywoodi tömegfilmek zajából – emellett olyan filmtörténeti alakokat kelt életre, akik nélkül szürkébb a világ, és akiknek a hiánya máig fájó. Mivel niche célközönségnek szól, a megtekintés előtt ajánlatos a Kifulladásig újranézése, valamint a rendezőgéniusz életművének, munkásságának felelevenítése.
