A Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálma-díjra jelölt Dögölj meg, szerelmem brutálisan megosztotta a nézőket és kritikusokat egyaránt; egyesek hatalmas elánnal gyűlölték, mások értékelték vakmerő koncepcióját. Természetesen mi sem maradhattunk ki a buliból.
A kétszeres BAFTA-díjas Lynne Ramsay kétségtelenül a legizgalmasabb aktív, kortárs rendezők egyike. A Beszélnünk kell Kevinről (2011) és a Sosem voltál itt (2017) széles körben ismert és elismert alkotások kreatív filmnyelvük, valamint lebilincselő narratív struktúrájuk okán. Előbbihez hasonlóan a Dögölj meg, szerelmem újfent az anyaság témakörét járja körbe, de merőben friss megközelítésben és hangvételben.
Az argentin írónő, Ariana Harwicz azonos című könyvén alapuló premissza szerint Grace (Jennifer Lawrence) és Jackson (Robert Pattinson) egy fiatal pár, akik nyugodtabb élet reményében New Yorkból vidékre költöznek, Jackson gyerekkori otthonába. Miután fiuk születik, Grace-ben egyre fokozódik az elszigeteltség érzése és súlyos mentális problémái jelentkeznek. Jackson és a férfi anyja, Pam (Sissy Spacek) is segíteni próbál Grace-en, aki alól kezd végérvényesen kicsúszni a talaj; rendre kínos helyzetbe hozza a családját, és mindeközben fennáll a veszély, hogy zátonyra fut a házassága is. Az előzetes után elmeséljük spoilermentesen, hogyan sikerült a közönséget erőteljesen megosztó pszichothriller.
A gyermekvállalás horrora
A Dögölj meg, szerelmem Grace szülés utáni depressziójának, továbbá a fiatal nő egyre eldurvuló őrületbe süllyedésének portréja. A film korai szakaszában a felnövéstől való félelmét és a gyermekneveléssel kapcsolatos felelősséghárítását is illusztrálja, miközben szép lassan instabil, meghasadt elméjű anyatigrissé változik át. A teste felett eluralkodnak a hormonok, az ösztönszerű működésmechanizmus és a téboly; erratikusan és rapszodikusan viselkedik, de ideig-óráig mégis megpróbálja magára erőltetni a gondoskodó anya és feleség szerepkörét.
Lynne Ramsay filmje egyúttal felnövéstörténet is. Grace és Jackson bohém, infantilisen viselkedő „gyerekekből” szülővé válnak; a költözésük is szimbolikus – az életszakaszváltás olykor bizony rémisztő, sőt horrorisztikus is tud lenni. Az is kérdéses, hogy Jackson elfogadja-e párja új énjét, és csatlakozik-e hozzá a teljes őrület felé vezető ösvényen, amennyiben a nő nem szeretne „meggyógyulni”, és hátat fordítana a számára korlátozó anyaszerepnek.
Grace szemszögéből követjük az eseményeket, amelyek ezáltal jó értelemben véve kaotikusak és kiszámíthatatlanok. A kiszámíthatatlanság pedig feszültséget, méghozzá egyre szorongatóbb feszültséget szül – ez az a filmes projekt, amely közben garantáltan le fogsz izzadni, és megállás nélkül szorongatni fogod a széked karfáját. Bár a felszín mögött meghúzódó jelképek és üzenetek hamar világossá válnak, olyan ügyesen és aprólékosan építi az atmoszféráját a film, hogy lehetetlen nem tágra nyitott szemekkel, felfelé kúszó pulzusszámmal vizslatni a vászont – amely tripre a nem mindennapi filmnyelv is jókora lapáttal rápakol. Ahogy a nemrég elhunyt Tarr Béla vallotta: „A stílus és a forma az maga a tartalom”.
Tényleg nem csinálnak már jó filmeket, és az égvilágon semmi értelme sincs moziba járni?
tegnap 11:04 -kor
A kísérleti jellegű, már-már David Lynch-féle szürrealitással bíró képi világ ínyenc falatnak bizonyul a filmfanatikusok számára; a szűk, 4:3-as képarány klausztrofobikus és paranoid hatást kelt, továbbá az old school, 35 mm-es Kodak Ektachrome-filmtekercsekre rögzített képkockákkal Ramsay csúcsra járatja a lázálomszerű hangulatot.
Tény és való, hogy Grace és Jackson jellemábrázolása terén nem ásott túlzottan mélyre az író, de mivel érzelmi szinten és vizualitásában maradéktalanul effektív a film, nincs is nagy szükségünk számottevő karakterépítésre.
Még, még, még, ennyi nem elég
A Dögölj meg, szerelmem nem csupán látványbeli, hanem audiovizuális eszközökkel is piszkálgatja a néző idegrendszerét. Az alapból sem gyenge feszültségkeltési elemeket nyugtalanító, olykor különösen irritáló zajforrásokkal turbózza fel – ilyen például az idegtépő, szűnni nem akaró légyzümmögés, kutyaugatás, falkaparás, gyereksírás. Ezek által nemcsak a szemünkkel látjuk, hanem át is érezzük a karakter felzaklatott, ingerült elmeállapotát – a film közben a főszereplővel együtt a néző is megőrül egy kicsit.
Nincs más választás kritika: a papírvékony határ ember és szörnyeteg között
2026.1.8 11:29
A mellékszereplők mintha csak David Lynch földöntúli univerzumából bukkantak volna elő: feltűnik a zseniális Sissy Spacek is, aki Grace anyósát alakítja, és többek közt a kultikus, 1976-os Carrie-ből ismerhetjük. A kissé creepy arcberendezésével tökéletesen passzol hozzá a nehezen kiismerhető, titokzatos hölgyemény szerepe. A néző tudat alatt áhítozik, hogy azonosulni tudjon valakivel a történetben, hiszen kizárólag problémás vagy antipatikus figurákkal találkozunk, és Pam épp alkalmas is lenne a megnyugtató anyafigura szerepére – ám természetesen vele sincs minden rendben.
A páros által mantrázott dialógok a játékidő előrehaladtával egyre üresebbé válnak, amely valójában nem negatívum, épp ellenkezőleg: csökkentik a néző főszereplőkbe vetett bizalmát, ezáltal növelve az addig sem csekély mértékű feszültséget. Az egyetlen panaszunk, hogy a film közepe tájékán önismétlővé válik a cselekmény, és valamelyest elfárad a tempó is – körülbelül 10-15 perc lenyisszantásával még töményebb és intenzívebb lehetett volna az élmény. A végére szerencsére újból felveszi a fonalat, a finálé szimbólumrendszere, vizualitása egyenesen parádés.
29 mozifilm, ami nagyot szólhat 2026-ban: jön az Odüsszeia, az Üvöltő szelek és a Jacko-biopic is
2026.1.3 9:12
A hangyányit alulírt karakterekről már volt szó, a színészekről azonban még nem. Hát, a Dögölj meg, szerelmem az Oscar-díjas Jennifer Lawrence és Robert Pattinson olyan nívójú mesterkurzusa, amelyet ritkán látni nagyvásznon. A rendező pedig nem kímélte őket: meztelenül hemperegnek, birkóznak, sírnak, rikácsolnak és veszekednek – az emocionális spektrum valamennyi színezetét megjeleníti a cselekmény, és a színészek minden aspektusban maradéktalanul helytállnak. Tudni lehet, hogy a forgatás során rengetegszer improvizáltak Lawrence-ék, ezért is erződik húsba vágóan autentikusnak a dramaturgia és a játékuk.
A Dögölj meg, szerelmem felvillanyozó, újító és bátran kísérletező filmalkotás, amely absztrakciókkal tarkított jellegénél fogva megosztó lesz, és közel sem fog mindenkinél betalálni. Irgalmatlanul irritálhat, de akár le is nyűgözhet, és ez egyáltalán nem baj, hiszen valahol ez (is) a filmművészet lényege, hogy merjen szakítani a bevett trópokkal, kimozdítson az alaphelyzetedből, megtekerje a gondolataid, a világlátásod, és diskurzusra sarkalljon. Amellett, hogy szórakoztató, rákényszerít arra, hogy elgondolkozz a gyermekvállalás és az anyaság elkerülhetetlen terheiről, a mentális egészségedről, valamint en bloc a saját felelősségedről a párkapcsolatodat és a jövődet illetően. Lynne Ramsay filmje nem csupán elindította, hanem egyenesen berúgta a 2026-os moziszezont. Összességében egyetlen szóval jellemeznénk: kötelező!
